Élmény-befőzés

Mi kell vajon ahhoz, hogy megértsük és megéljük: nem csak Szenteste az ünnep? Ádvent úgy ahogy van, Ünnep. Mert az ünnep része a készülődés is. Nem kapkodva, tülekedve, idegesen, listákkal kéne járni ilyenkor. Mert ebből nem Ünnep lesz, csak frusztráció. Keresd a magad tökéletlenségében, a lakásod félkészségében is az ünnepet! A legszebb emlékek valamilyen módon többnyire csorbák. Igen, hiányos a legtöbbje. Mert pont ő nincs itt, elkésett, megbetegedett, pont azt nem kaptam meg, nem vettem meg, odakozmált pont az a kaja. Na és. Ez csak a könyvjelző benne, hogy tudd mihez kötni. A lényeg: az, aki itt van, az, ami megvan. És mennyi szépsége van! Az est fényei, a fagy illata, a vásárok tarkasága, a kipirult arcok szépsége, a tűzhely melege. Az ajándék csak ráadás. Ez az ünnep a Születés Ünnepe.  A Létezésé. Élsz, mert megszülettél. Élsz, mert mások is megszülettek előtted is. És utánad is. Törékeny-erős kincs ez a létezés. Addig kell becsülni, amíg van.  Ünnepeljünk! Egész ádvent...

Wagner (lásd A Nibelung gyűrűje c.opera jegyzetét) első alkotó korszakának legnépszerűbb műve a Lohengrin. 1850-ben mutatták be Weimarban, Liszt Ferenc vezényletével, aki Wagnernak odaadó híve és barátja volt: maga a zeneszerző csak 1861-ben láthatta saját műve előadását, mert 1849-ben kifejtett forradalmi tevékenysége miatt 12 évig nem léphetett német földre. - Parszifal, a csodálatos Grál-kehely és Lohengrin története a kelta mondavilágból ered és a 12-13. században több francia és német költő dolgozta fel. Wagner ezek nyomán, de meglehetősen szabadon formálta ki operája cselekményét. Lohengrin atyjáról, Parszifálról a zeneszerző öregkori, utolsó operája szól. A színpadi cselekmény ott veszi kezdetét, amikor Madarász Henrik király megjelenik a Schelde-parti gyűlésen . Ezer és egynéhány esztendővel ezelőtt a mai Belgium helyén a dús füvű, kies brabanti tartomány terült el. Brabant hercegét két gyermekkel áldotta meg az ég. Elza leánya tizenkét éves, Gottfried fiacskája négy esztendős ...

Gyermekszemmel a karácsony igazi csoda volt. Csoda volt a terülj-terülj-asztal, szépen feldíszítve, megpakolva minden földi jóval, ami a mi gyerekszemünknek a luxust és a lakomát jelentette - még ha szűkösnek is tűnhetett volna esetleg egy kívülálló számára.  Csoda volt a feldíszített karácsonyfa, rajta a felhúzható, muzsikáló csengővel, amelyik végtelen nyugalommal és kristálytisztán pöntyögte a Csendes éjt, és csoda volt a feketelemezről csordogáló orgona- és kórusmuzsika. Csoda volt a békesség, az ünneplőbe öltöztetett szívek vibráló öröme. Csoda volt a fa alatt hatalmas kupacokban álló ajándék-halom, még ha csak barna háztartási papírba is volt mind csomagolva. Persze hogy nagy volt a kupac - hiszen sok gyereknek kellett azokat izgatottságtól remegő kézzel kibontani. Persze szigorúan csak azután, hogy meghallgattuk Lukács evangélista tolmácsolásában az első karácsony hátborzongatóan szép történetét. Szemünk előtt vonultak a bölcsek, útjukba erőltetett, fölösleges és kártékony k...

A hit a híd. Híd ahhoz, amit nem látunk, mégis tudjuk, hogy odaát van. A hit cselekvés. Akkor jutunk el a túlpartra, ha elindulunk a hídon. Akkor is, ha nem látszik a túlsó part. 2024 novemberi fb bejegyzés 

Mint egy plakátot hordjuk magunkon az ábrázatunkat. Kiábrázolódik rajta egy egész sor információ. Akár akarjuk, akár nem. Persze, vannak rejtőző arcok, azokon kevesebb látszik. Mint kirakatok. Akinek játékbolt az arca, azt szórakoztató már csak nézni is. Akinek virágüzlet, abban órákig lehet gyönyörködni. Akinek könyvesbolt, azt a tudás iránti vággyal és tisztelettel nézem. Akinek élelmiszerüzlet, az gondoskodni fog. Akinek márkabolt, ott talán csak egy parfüm van az ablakban, de legalább pontosan tudja az ember, mi várható tőle.  Arcukon hordjuk a sorsunkat, a hozzávetőleges korunkat, fájdalmainkat és örömeinket, a nemünket és a választott életutunk prospektusát. Egészséget és méltóságot - vagy épp ezek hiányát. Bizalmat vagy gyanakvást. Leginkább pedig az őseinket és az utódainkat. Akiket a legszenvedélyesebben szeretünk vagy éppen ki sem állhatunk. Akiknek örökre hálásak vagyunk vagy sosem tudunk megbocsátani.  Lehet plasztikázni, lehet sminkkel takargatni - velünk lesznek,...

Eltelt egy hét, mire ezt lejegyzeteltem. És sok hónap, mire ide átraktam. Mert április végén történt. ..... És a koncert emléke még mindig bennem van. Szeretném megőrizni. Úgy, ahogy én éltem meg - mert hát ezt látom belőle. Azt a tiszta, zöld-sárga, meleg fényt, ami csak húsvét környékén van.  Azt, hogy amikor kissé késve megérkeztem, már mindenki ott volt - az egész hatalmas csapat. Majdnem minden kórustag. Jó sokan. Szinte minden zenész is - pedig nekik fél órával később volt érkezés. Azt is, hogy milyen jól segített mindenki. Mert segítség - az kellett. Jó sok méghozzá. Kitalálni, hogy hogyan is helyezkedjünk el - hiszen sajnos nem úgy van az, hogy a tenorok mind sudár termetűek, a szopránok pedig illedelmesen törpillák legyenek! Mert akkor könnyen látnának a második sorból is. Hol a fellépőke, hogy Margó is lásson? És Bence? Vagy Matyi?  Aztán kiderült, hogy a művelődési ház színpada nemcsak látványban nem alkalmas arra, hogy onnan énekeljünk, de a hangzás sem az igazi - ...

 Elismerő pillantással mértem végig. - Nagykövet szeretnél lenni? Tényleg? - Igen. Ámulattal néztem. Számomra nagykövetnek lenni azt jelentette, hogy a hazát, a haza érdekeit képviseli külföldön. - Ez nagyon nemes cél. És tudod már, hogy melyik országban? - Teljesen mindegy. - És tulajdonképpen miért? Mi tetszik benne neked? - Az, hogy rengeteget lehet vele keresni, és folyamatos jólétben élhetek. Valami elpattant bennem. - Most komolyan? Csak a pénz motivál? - Igen, ha őszinte akarok lenni, a pénz és a jólét. Nagyon mérges lettem. - Hát ha neked a pénz az első, miért nem pénzintézetbe mégy inkább dolgozni? Tisztességesebb lenne! Bosszús lettem. Azt hiszem, a csalódás miatt.  Vazul szimpatikus fiú volt, kedves barát, szerettem vele beszélgetni. Teljesen azonos értékrend körvonalazódott amúgy addig a beszélgetések és séták alatt. Intelligens, illedelmes, művelt, jó humorú és szép énekhangú. Ezen felül tetszett, hogy milyen tisztelettel beszélt velem. Mondjuk idegesítő volt, hog...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár. A férj halász volt, a felesége pedig segített neki a munkájában: hálót szőtt, vitorlát javított, kagylót szedegetett csalinak apálykor a tengerparton. Szerényen, de boldogan éldegéltek. Egy évvel és egy nappal az esküvőjük után a fiatal párnak gyereke született, egy egészséges, mosolygós, pirospozsgás kisfiú. Mivel a munka nem állhatott meg, sőt, még több halat kellett fogni, hogy a gyereküket is rendesen nevelhessék, az asszonyka kosarat font, beletette a kisbabát, a hátára kötötte, és úgy ment le a tengerpartra kagylót gyűjteni. Ahogy azonban teltek, múltak a hetek, a kisfiú egyre súlyosabb lett, és az anyjának egyre inkább nehezére esett a kosárral a hátán hajolgatni. Egy nap letette hát a kosarat a puha homokba, messze a víztől, hogy a dagály ne érhesse el, és távolról dúdolgatott neki, miközben kagylóra vadászott a part menti pocsolyákban, vagy a hálót javítgatta. Egy napon arra járt a Bölcs Anyóka. Ő volt a falu javasa...

Ez vagyok! Én ilyen vagyok! - mondja az emberi önzés. Alkalmazkodjon hozzám a környezetem, én vállalom magam! Mégis, mit képzeltek, majd a kedvetekért megváltozom? Közben pedig fájhat a szíve  - a szülőnek, látva, hogy teszi tönkre magát az alkohollal, a droggal, a szexuális kicsapongásokkal, a lustasággal, az igénytelenséggel, a felelőtlen költekezéssel, a különböző szekták és tévutak követésével  - a házastársának, látva, hogy teszi tönkre a házasságot a szándékos kapcsolatrongáló kritikával, maró gúnnyal, ridegséggel, a gyereke(i) igényei iránti közönnyel, durvasággal - a kollégának, látva, hogyan akasztja meg untalan a közös munkát a gyenge munkamorállal, a fékezhetetlen indulataival, a konstruktív együttműködés megtagadásával - a gyermeknek, látva, hogy a tökéletesnek és isteninek hitt szülő nem kíváncsi rá, nem örül neki, nem gondoskodik róla, nem gyönyörködik benne, nem élvezi a társaságát, nem áll mellé. Mi ez az "önazonosság"? Mennyire azonosulhatok egy olyan viselke...

Ez a szó eredetileg a meghatározhatatlanságra utal. Hogy ez valami... izé. Amit a tányéron meglátva arra gondol az ember, hogy bizonyára ehető, de nehéz lenne konkrét néven nevezni. Sem főzelék, sem más köret. Illetve ha akarom, köret, ha akarom: főétel. Sokminden ihlette és sokmindenhez hasonlít. Mégsem lesz kétszer egyforma. Ennek talán az az oka, hogy szeretek rögtönözni, tulajdonképpen jobban, mint precízen leírt receptek szerint főzni. A férjem épp fordítva: neki a leírt receptek jelentik a biztonságot és a garanciát arra, hogy az ebéd finom lesz. Mióta elolvastam Polcz Alaine szakácskönyvét, még jobban felbátorodtam. A nagyszerű tanatológus ugyanis szintén hozzám hasonlóan, mondhatni kreatívan főz: mindig abból, ami éppen van.  A kreatív főzéshez való kedvet örökölte a nagyfiam, míg a lányom inkább a receptekkel van barátságban. A kicsi pedig egyelőre megállt a rántotta és kása készítésénél.  Ami a nyenye-nyunyában jó, hogy én ugyan kreatívan módosítgatom, a lányom mégis...

Anya, ezt okvetlenül meg kell jegyezni, írd le! - jött a kérés. Mert szeretek improvizálni, szeretem, ha az otthon található alapanyagokból össze tudok dobni valamit. Izgalmas kihívás, környezetbarát szemlélet, meg hasonlók. Ezért nincs kétszer ugyanaz az étel nálam, esetleg rendkívül hasonló. Még a kenyérsütés is nagyjából érzésre megy már - hiába, hogy pont ezt nem szerettem anyu konyhaművészetében. "Érzésre!" volt a fő mértékegység. Esetleg egy "hogy jó legyen".  De nincs türelmem méregetni, pláne, ha a gondosan lemért mennyiséghez még hozzá kell adni vagy elvenni belőle, "hogy jó legyen". Hát elmesélem. 1. Fogom a csirkemellet, közepesen vékony szeletekre vágom, és vagy besózom - akkor rögtön felhasználható, vagy bepácolom némi mustárral, és egy üvegedénybe vagy kisfazékba teszem pár órára (vagy napra). Persze öntök rá annyi étolajat, hogy ellepje, mert így elzárom a levegőben lévő bomlasztó elemektől. 2. Kell 2 szép zsenge cukkini. Vagy több. Vagy kev...

Engedje meg, hogy segítsek! Kérem, úgy szeretnék segíteni! Éppen egy utcai biciklipumpánál szerencsétlenkedek. Tudok pumpálni, csak épp nem szeretek. (Otthon ez a feladat a férjemé.) Többek között azért, mert szutykos lesz a kezem. Ráadásul ezt a pumpát időnként vandál kezek meggyötrik, pedig mindig eszembe jut, amikor elsuhanok mellette, hogy milyen jó, hogy van ez a lehetőség. És most ép. És most már olyan lapos a kerekem, hogy félek, kilapul teljesen, mire hazaérek. Mivel kivételesen nem sietek, megállok. A vandál kezek azonban most is aktívak voltak: a pumpaszelepet belül elgyalázták. Tiszta erőből kell rászorítani, hogy ne csak mellé menjen a levegő. De közben a pumpa karját kéne erőből felhúzni meg lenyomni - hát ez nem megy. Csüggedtségembe némi szomorúság vegyül, ugyanis az egész ügyeskedés arra volt elég, hogy a maradék kevéske levegőt is kilehelje a kerekem. Hát tolhatom hazáig. Ekkor lép elém a Csepeli Nyugdíjas Úr, aki nagyon szépen megkér: hadd segítsen. Ámulok. Aztán elő...

Hurrá! Lehet az egyes villamoson biciklit szállítani! Igaz, az alacsony padlóson pont nem. Sebaj. Erős vagyok, azért biciklizek, nem? A régimódi villamosra fel szabad tenni a bringát. Kicsit magas az a két lépcsőfok, de hiszen erős vagyok, azért biciklizek, ugye? Igaz, azoknál az ajtóknál, ahol fel lehet tenni, a két magas lépcsőfok közepén van egy kapaszkodó korlát. Így már nagyobb kihívás feltenni a biciklit. De hiszen erős vagyok, ügyes vagyok, azért biciklizek, nem? Igaz, az ablaknál, ahol elvileg rögzíteni lehet, sőt kell is egy tépőzárral, kizárólag olyan tépőzár van, amelyik a karmos. A fogadó, puha fél egyik járaton sincs - legalábbis nekem nem volt szerencsém találkozni vele. Sebaj, hordok magamnál puha tépőzárat, ha már egy ilyen hosszú szakaszt meg szeretnék rövidíteni a villamossal, miközben biciklizek, ugye? Igaz, a kényelmesebb biciklim, ami suhan, mint az álom, nem zörög, nem akadozik, nem dobja le minduntalan a láncot, könnyű tekerni és váltani is rajta, nos, ez a bicik...

A bűnöst szeretni, a bűnt gyűlölni. Ezt tanultam a Mestertől.  És örülök neki, hogy ő ilyen, mert vannak gyengeségeim, olyan pontok, ahol újra és újra szétfoszlik az anyag. Ahol bűnbe visznek a gondolataim, vágyaim, kívánságaim. Minimum gondolati szinten. Mert amikor már eljátszom a gondolattal - az én szigorú Mesterem szerint az már egyenértékű a bűnnel. Ezt nehéz megérteni, ez ellen lázad a belső emberem. Kinek árt az, amit gondolok? Nem csináltam semmit! Ez azért tényleg nagyon kemény! Hol van itt a megbocsátás, az atyai szeretet? Csak gondolok rá, még csak ki sem mondom! Kinek mi köze hozzá? Pedig így, ötvenen túl, már nagyon értem.  Mert miközben védem a gondolataim szabadságát, érzem benne a visszásságot. Párhuzamosan ezzel a gondolati szabadsággal fut ugyanis a "minden fejben dől el" mítosz. Hogy: csak gondolj rá! Színezd ki magadban! Képzeld el a lehető legaprólékosabban! Mert ez az út ahhoz, hogy megvalósuljon. Szóval vannak a gondolatok, amelyek már alig várják, hog...

Mondhat bárki bármit, a fiatal focipalánták igenis lovagiasak.  Régen a Kisfiam focista volt. Nagyon szeret focizni és tehetséges is. Egy baj volt vele: utált versenyekre, tétmeccsekre járni. De egy leigazolt sportolónak muszáj, nincs irgalom, nincs kegyelem.  Hát ezeken a meccseken figyeltem meg, hogy mekkora előnye volt azoknak a csapatoknak, akik lányokat is pályára küldtek. Mert ezek a férfi-palánták hiába tudták, hogy ő is ugyanolyan ellenfél, mégis úgy bántak velük, mint a hímes tojással. A lányok vadul támadtak, cseleztek, a fiúk pedig megpróbáltak ellentámadásba lendülni. De valahogy nem igazán ment, mert mindig vigyáztak A Lányra. Hogy ne essen baja. És amennyire bosszantó volt az egyenlőtlenség, annyira szívmelengető a gyengédség. Hát persze, hogy nem így kellett volna! Ha egyszer pályára lép, tessék viselni a következményeket!  És ésszel ugye nem akarták volna másképp kezelni a lányokat, de valahogy mindig így sikerült.  Ezen mérkőzések után nem tudtam bos...

Süt a nap. Az emberek izzadnak a melegben. Pont, mint a szaunában. A szaunában izzadás egészséges. A napszúrás viszont nem, nagyon nem, úgyhogy könnyű, világos kalap vagy vizetett haj dukál - a rádióban egy orvosszakértő ezt ajánlotta. Meleg van. Gyerekkoromban ezt banánérlelő hőségnek titulálták. Nálunk nincs banán. Nálunk paradicsomérlelő meg málnaérlelő meg barackérlelő és ezekhez hasonló hőség van. Mit irkálok erről? Csak. Mert szeretek békés témákra fókuszálni.  Egyébként meg rosszul vettem be az egyik kanyart, egyedül az én hibámból, és ismét megtapasztaltam, mennyi segítőkész ember van. A magyarok nagy része segítőkész. Most már arra is rákaptak, hogy a HÉV-re föltegyék meg onnan lekapják a bringámat. Odaállnak elém kedves, jóságos mosollyal, mintha ők kérnének szívességet. Eleinte visszautasítottam, mert hát tényleg elég erős vagyok ehhez, különben nem pattannék nyeregbe. Most már elfogadom. Végül is - nekem is könnyebb. És szerintem nekik tényleg öröm, hogy segíthetnek. Ho...

Furfangos az emberi elme. Miket össze nem kombinál. Nézem az emberek arcát. Most, hogy már szaporodnak a ráncaim és az ősz hajszálaim, még inkább igyekszem figyelni, hogy az arcomon legalább a fény maradjon meg. Rájöttem, hogy a pofika megereszkedése összefügg a mosolygással. Ha mosolygok, edzésben maradnak. Ha nem, megtöttyednek.  Erről eszembe jutott az a bizonyos pozitivizmus. Hogy az most jó vagy sem, arról nem kívánok vitatkozni, mindenesetre nekem kellemesebb egy mosolygós, mindenben-találok-valami-szépet, vagy-ha-nem-hát-csinálok társasága. Mert átragad rám is. Aztán eszembe jutott, hogy a népek miért is NEM mosolyognak: mert mindig van valami, amitől nem kerek a világ. Istenem, ez van. Ez igaz. És persze, szabad bosszankodni, kell is egy kicsit. De tudjátok, erről meg mi ugrott be? Hogy a latin nyelv is milyen furfangos! Male dicere. Rosszat mondani. Mondhatni : kimondani a rosszat. Egybeírva: maledicere, azaz átkozni... Na most mondd meg, mi a különbség az egybeírt és a kü...

Mivel többen kértétek, leírom, de előre szólok, hogy nincs pontos mérték benne. Mert eddig minden egyes alkalommal pont máshogy csináltam. (Mint a nyenyenyunyát, de arról majd máskor írok.) A lényeg, hogy legyen benne zabpehely, cukor, valamilyen mag, tojás, olaj. Az összes többi a te kreativitásodra van bízva. Én úgy csinálom, hogy gondolok egyet, és beleborítok a fehér tálamba egy adag zabpelyhet, néha csak a finomat, néha a nagyszeműt, néha mindkettőt. Egy kis sütőport is rászórok, egy csipet sót, vaníliás cukrot, cukrot, durvára tört magvakat (például szotyolát, kesudiót, szezámmagot, diót, mandulát vagy mogyorót), esetleg mazsolát, apróra darabolt gyümölcsöt. Összekeverem egy villával. Rátörök pár tojást, beleborítok egy nagyobb löttyenet olajat, és még egyszer megkeverem a villával. Nem baj, ha darabos, csak legyen nagyjából egyenletes az anyaga. Tegnap elrontottam, túl lágy lett a tésztája, ezért sütés közben összenőtt, külön szét kellett vágnom utólag. Úgyhogy azt javasolom, ha...

(Akit csak az adatok érdekelnek: vastaggal szedve találja a szövegben.) A koronavírus járvány óta elterjedt Magyarországon az otthoni kenyérsütés, és nem szűnik a lelkesedés a kovászolt dolgok iránt. Ezért például hálás vagyok. Sőt, igazából még sok olyan dologért, amire ez kényszerített rá - mint például a kerttel való behatóbb foglalkozás, némely gazok gyógynövény-erejének felismerése, a változatosabb (be)főzés, sütés; és a régi emberek életének egy pár olyan eleme, amit be tudtam építeni az életembe, vagy egyszerűen nem engedtem kikopni belőle. A kenyérsütés anno kikopott a kezdeti lendület után, ha a történelmi hűséghez ragaszkodok, pláne a kovászos. Nagy elánnal fogtam neki, érleltem a saját kovászt jó sok napon keresztül, sütöttem is finom kenyeret belőle, aztán etetgettem, a családomat is meg a kovászt is, aztán... - aztán megharagudtam rá, mert sosem úgy viselkedett, ahogy a receptek ígérték. Így hát mérgemben egyszer csak nem etettem tovább, hanem hagytam kipurcanni. Aztán kid...

 Hálás szívvel állok a HÉV ajtajában - mármint belül.  Nem értem, hogy miért, de többnyire pont akkor jön, amikor bevitorlázom a bringámmal a megállóba. Ilyenkor fogadást kötök magammal, hogy elérem-e. (Többnyire megnyerem ezt a fogadást.) Villámgyorsan csattan a lánc a bringán, és uzsgyé! a HÉV-re. A vonat vezetője ilyenkor többnyire kedves és elnéző arccal konstatálja erőfeszítéseimet, pedig nem is tudhatja, hogy felmentett voltam tornából, papírom van róla, hogy nem tudok futni. Azért megpróbálom. Ma is. Igaz, közben fél szemmel azt lestem: mikor száll fel az utolsó, előírásosan a megállóban várakozó utas, mert ki tudja, nem is engem vár, csak azt, hogy végre becsukhassa az utolsó felszálló után is az ajtót. És tényleg, ma a másodperc tört része választott el attól, hogy előbb szálljak fel.  Mondom, hálás szívvel álldogálok az ajtóban, a meghatottságtól a szokásosnál is engedékenyebben várva, míg az orrom előtt álló tanító néni picit beljebb lépjen és így a táskám is b...

Kilenc éves kis barátom készség szinten konfabulál. Emlékszem, ennyi idősen én is. És hogy miért? Mert hittem a kimondott szavak erejében - sőt, azok visszamenőleges hatalmában. Hogy amit mondok, az úgy volt. Hogy átírhatom a múltat. Férjem szerint mai napig hajlamos vagyok meghajlítani a tér-idő-kontinuumot. Ezen azért megsértődtem kicsit. Szóval hazudok? Neeeeem - rázza a fejét csalafinta mosollyal. Csak meghajlítod. Hát... Mit mondjak? Lehet, hogy tényleg átértékelek bizonyos dolgokat mai napig is. Amúgy csak csendben elmondanám, hogy ezt bizonyos pszichoterápiában gyógyításra használják. Arról nem is beszélve, hogy idővel átrendeződnek az emlékek, méghozzá az emberiség nagyobbik részénél. Lehet, hogy eleve más szemmel nézem az életet, ezért az én valóságom eleve más, mint másé. ... Meg kell találjam az örömöt mindig. Amiért élni érdemes, ami lendületet ad, ami irányba állít.  Ezért gyűjtögetem a morzsákat is. Ma jutott egész szelet is, hiszen a (tökéletlenül is szeretett) csalá...