Mint egy plakátot hordjuk magunkon az ábrázatunkat. Kiábrázolódik rajta egy egész sor információ. Akár akarjuk, akár nem. Persze, vannak rejtőző arcok, azokon kevesebb látszik.
Mint kirakatok. Akinek játékbolt az arca, azt szórakoztató már csak nézni is. Akinek virágüzlet, abban órákig lehet gyönyörködni. Akinek könyvesbolt, azt a tudás iránti vággyal és tisztelettel nézem. Akinek élelmiszerüzlet, az gondoskodni fog.
Akinek márkabolt, ott talán csak egy parfüm van az ablakban, de legalább pontosan tudja az ember, mi várható tőle.
Arcukon hordjuk a sorsunkat, a hozzávetőleges korunkat, fájdalmainkat és örömeinket, a nemünket és a választott életutunk prospektusát. Egészséget és méltóságot - vagy épp ezek hiányát. Bizalmat vagy gyanakvást.
Leginkább pedig az őseinket és az utódainkat. Akiket a legszenvedélyesebben szeretünk vagy éppen ki sem állhatunk. Akiknek örökre hálásak vagyunk vagy sosem tudunk megbocsátani.
Lehet plasztikázni, lehet sminkkel takargatni - velünk lesznek, még a síron túl is. Igaz, akkor már "csak" a génjeinkben.
Ahogy József Attila fogalmazott a Dunánál - az ős-sejtemig vagyok minden ős...
Nézem a BKV járatain az emberarc-kirakatokat, és életeket álmodok mögéjük. Örömteli, keserű, fájdalmas és sikeres életeket - átlagos emberi sorsokat.
Keresem bennük az ismerős vonásokat. És hihetetlen, de biztonságot ad ezeket megtalálni.
Mesélnek az arcok, vagy én álmodom beléjük a saját mesémet - tulajdonképpen nem számít. Mint egy regény - semmi nem garantálja, hogy azt fogom gondolni a végén, amit az írója. Esetleg pont ellenkezni fogok vele, vagy elindulok egy olyan irányba, amelyikre nem is gondolt.
(Egy évvel ezelőtt írtam)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése