Eltelt egy hét, mire ezt lejegyzeteltem. És sok hónap, mire ide átraktam. Mert április végén történt.
.....
És a koncert emléke még mindig bennem van.
Szeretném megőrizni. Úgy, ahogy én éltem meg - mert hát ezt látom belőle.
Azt a tiszta, zöld-sárga, meleg fényt, ami csak húsvét környékén van.
Azt, hogy amikor kissé késve megérkeztem, már mindenki ott volt - az egész hatalmas csapat. Majdnem minden kórustag. Jó sokan. Szinte minden zenész is - pedig nekik fél órával később volt érkezés.
Azt is, hogy milyen jól segített mindenki. Mert segítség - az kellett. Jó sok méghozzá.
Kitalálni, hogy hogyan is helyezkedjünk el - hiszen sajnos nem úgy van az, hogy a tenorok mind sudár termetűek, a szopránok pedig illedelmesen törpillák legyenek! Mert akkor könnyen látnának a második sorból is. Hol a fellépőke, hogy Margó is lásson? És Bence? Vagy Matyi?
Aztán kiderült, hogy a művelődési ház színpada nemcsak látványban nem alkalmas arra, hogy onnan énekeljünk, de a hangzás sem az igazi - rövid tanakodás után félköríven helyezkedtünk el - s lám, csodaszép lett.
Segítség kellett a zenekari pultok kialakításánál - szerencsére volt minden elég, szék, állvány, kotta, sőt, még zenész is, sőt, még a másutt várakozó nagybőgős, Gábor is befutott, hiába, no, művészlélek. A zongoristánk mondjuk annyira, hogy elfelejtkezett az egész alkalomról. 🙃
Segítség kellett még a nézőtér székeinek rendezésében, a kis szokásos harapni- és innivaló kirakásában, és még egy csomó olyan dologban, ami elkerülte a figyelmemet, de a kórus tagjai csendben megoldották.
Azt is szeretném megőrizni, hogy milyen élmény volt ezt a kedves zenekart vezényelni. Mert összejött, mert fényesebbé tette a napot. Mendelssohn békekívánó műve tökéletes választás volt: a kórus is biztonsággal tudta, az ad hoc zenekar pedig szépen alátette azt a kíséretet, amit a szerző megálmodott.
Nem gondoltam volna, hogy zenekart vezényelni ugyanolyan, mint kórust dirigálni. Hogy ugyanúgy veszik a lapot, hogy reagálnak a legkisebb gondolatra is.
Aztán megőrizném még azt is, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak ránk.
Hogy milyen jól zengett a békekívánó kánon a koncert végén, pedig majdnem megfeledkeztem róla. Pedig nagyon kell. Olyan jó a közönséggel együtt énekelni, és különben is: ez már a védjegyünkké vált.
Nagyon intenzív időszakot zárt le ez az ünnepi esemény.
Nekem személy szerint azért is, mert egy rendkívül sűrű időszak előzte meg: tajvani turné az Operaházzal, majd hazajőve a szanaszét élő, de mostanra összegyűlt kisgyerekes rokonságommal együtt töltött húsvéti időszak, megspékelve egy alkartöréssel és -műtéttel (nem saját: amúgy remek mozgású fiamé).
Intenzív volt, mert a próbákat is felpörgettük: elővettünk egy csomó régi nótát, amiket nem volt elég átdúdolni - szinte előről kellett megtanulni. A nehéz részek, a problémás állások természetes módon mindig összegubancolódnak - ilyenkor sokszor szólamonként kell kipucolgatni, majd türelmesen összeereszteni - először csak pici részeket, és csak egy-két szólamot. Azt hiszem, talán minden jól működő közösségnél elengedhetetlen ez az aprómunka. Szétszálazni, finomhangolni, türelemmel újra összeillesztgetni, kifényesíteni...
Nem is sikerült mindegyik művel. De sebaj, mert így is maradt elég - teljes értékű koncertet sikerült összehozni, meglehetősen széles spektrumú műsorral.
Külön vágyam volt, hogy ezen az ünnepen zenekarral is énekeljünk - és íme, megadatott! Mendelssohn csodaszép műve a két csellóval, fúvós- és vonóskarral még így, egy ad hoc társasággal is óriási élmény volt. Szerettem volna egyszer kipróbálni, milyen is zenekart vezényelni - és jobb, mint gondoltam.
Ami különösen is kedvessé tette számomra, hogy olyan emberek ültek a zenekarban, akikhez egyéni történet köt. Miért is ők és nem valaki más? Mert őket ismerem, vagy őket ismerik és ajánlják jó szívvel az ismerőseim.
A kollégáim az Operából. A csepeli zeneiskola, a csepeli konzi és a szintén ének-zenei általános iskola tanárai, tanulói. Zeneakadémista fiatalok. Volt zöldalmás basszista.
Régi osztálytársam a pécsi konziból...
A kórust le kellett hozzam a színpadról, nem csak azért, mert nem látszott és nem hallatszott - alig fértek el fönt.
Aztán kiderült: lentről jobban szól, jobban látszik - ráadásul élőbb, közvetlenebb volt a kapcsolat a közönséggel is.
Amúgy meg olyan organikus volt az egész.
Emberi, felemelő és hiányos. Mert ilyen minden ünnep - valami kimarad, elmarad, más pedig töredékesen vagy éppen maradéktalanul megvalósul.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése