Wagner (lásd A Nibelung gyűrűje c.opera jegyzetét) első alkotó korszakának legnépszerűbb műve a Lohengrin. 1850-ben mutatták be Weimarban, Liszt Ferenc vezényletével, aki Wagnernak odaadó híve és barátja volt: maga a zeneszerző csak 1861-ben láthatta saját műve előadását, mert 1849-ben kifejtett forradalmi tevékenysége miatt 12 évig nem léphetett német földre. - Parszifal, a csodálatos Grál-kehely és Lohengrin története a kelta mondavilágból ered és a 12-13. században több francia és német költő dolgozta fel. Wagner ezek nyomán, de meglehetősen szabadon formálta ki operája cselekményét. Lohengrin atyjáról, Parszifálról a zeneszerző öregkori, utolsó operája szól. A színpadi cselekmény ott veszi kezdetét, amikor Madarász Henrik király megjelenik a Schelde-parti gyűlésen.
Ezer és egynéhány esztendővel ezelőtt a mai Belgium helyén a dús füvű, kies brabanti tartomány terült el.
Brabant hercegét két gyermekkel áldotta meg az ég. Elza leánya tizenkét éves, Gottfried fiacskája négy esztendős volt, mikor egy csatából súlyos sebbel tért meg a herceg. Haldokolván magához hívatta nemes urait, és mindnyájuk előtt így szólt Telramundi Friedrich grófhoz:
-Nemes Friedrich gróf, legvitézebb hívem, halálom órája közel már. A te lovagi hírnevedhez folt nem tapad, légy te árva gyermekeimnek gyámja. Oltalmazd őket, és ha majdan ideje eljő és Elza lányom férjéül választ, amit szívemből óhajtok, akkor reád szálljon Brabant hercegi címe. De ha leányom másnak nyújtja kezét, avagy te vennél más nőt oldaladra, úgy címem örököse Gottfried fiam legyen. Esküdj, hogy akaratom szerint cselekszel!
Friedrich ünnepélyes esküt tett, és fogadását híven állta. Erős oltalma alatt Elza gyönyörű hajadonná serdült, és a kis Gottfried szép szőkefürtű feje messze kiragyogott az apródok csapatából.
Történt egyszer, egy vadászat alkalmával, hogy Friedrich gróf a hegyekben, Radbod úr sűrű erdők közt rejtező kastélyában vendégeskedett. Radbod leányának, az éjfekete Ortrudnak szívét féktelen nagyravágyás feszítette, és azonnal szemet vetett a daliás grófra. Ezen a vidéken az emberek még a régi, pogány istenekben hittek, és segítségükkel egyesek ártalmas varázslatokat műveltek. Ilyen praktikákhoz Ortrud is értett, és kicsalva vendégét az erdőbe, megidézte Erda, a földistennő szellemét, hogy jóslatot kérjen tőle. A jóslat így szólt: Radbod ősi ága újra kilombosodik Brabantnak fáján.
- Hallod, hős lovag? - szólt Ortrud és csáberejű zöld szemét Telramundi Friedrich tekintetébe fúrta.
- A szerencséd záloga én vagyok, a hatalomhoz Radbod leányán át vezet utad!
A gróf hívő lelke elborzadt a pogány varázslattól. Nem felelt. A szelíd, szép Elzára gondolt és elhatározta, többé tájára se jön Radbod várának. De ha felrémlett elötte a pogány leány félelmesen szép szeme, úgy érezte, ellenállhatatlan erő húzza a sűrű erdőkbe. Egyre gyakrabban űzte a vadat a Radbod-vár vidékén. És Ortrud egyre csöpögtette a mérget a szívébe, egyre szorosabbra vonta a hálót körülötte.
Az ármányos lány tudta, hogy gonosz terveinek ketten állnak útjában: Elza, akitől el kell tántorítania a gróf szívét, és Gottfried, akire a hercegi cim száll, ha Friedrich lemondana nővére kezéről, Összeszedte hát minden varázserejét, és egy napon, mikor Elza és kisöccse szokásos sétájukra indultak az erdőbe, szelíd őz képében messze becsalta őket a rengetegbe, és egy erdei tó partján Gottfriedet fehér hattyúvá változtatta.
Elza sírva tért haza, elpanaszolta, hogy testvére eltűnt, de nem tudta elmondani, hogyan és miképp. Nagy gyász szakadt az udvarra, sokáig kutatták a kis herceget, de hiába. Ekkor megjelent Ortrud, és esküvel bizonygatta a grófnak: látta, hogy Elza a tóba taszította öccsét. Friedrich nem akarta elhinni ezt a szörnyűséget a gyengéd leányról, de a varázslónőnek már olyan hatalma volt fölötte, hogy végül is hitelt adott fullánkos szavainak. Szíve elfordult Elzától, akit bűnösnek tartott, és megülte fényes menyegzőjét Radbod leányával.
Történt ezekben az időkben, hogy a pogány magyarok kalandozó csapatai mind gyakrabban és mind messzebbre törtek be a német tartományokba. Már puszta nevük is rettegést keltett, és mindenfelé ilyen ima szállt az égnek: "A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!" Madarász Henrik, minden németek királya elhatározta, hogy erős sereget gyűjt a magyarok ellen, és bejárta hűbéres tartományait, hogy fegyverbe szólítsa a nemességet. Így érkezett Brabant földjére is. Hírnökei körüljártak a vidéken és hírül adták: Virágvasárnap törvényt ül a király Antwerpennél, a Schelde partján, a nagy tölgyfa alatt.
A törvénynapra egybegyűlt a nemesség és a város népe. A király üdvözölte népét, és tüzes szavakkal buzdította híveit a német földek védelmére. Brabant nemesei lelkesen ajánlották fel kardjukat a királynak. Az uralkodó megköszönte hűségüket, és felszólított mindenkit, akinek panasza vagy peres ügye volna, hogy álljon elé és emelje fel szavát.
Telramundi Friedrich gróf kiállt és így szólt:
- Urunk és bölcs bíránk, váddal illetem Brabanti Elzát, a boldogult herceg leányát, hogy öccsének, Gottfriednek életére tört!
Az elszörnyedés moraja zúgott fel a tágas térségen.
- Szörnyű a vád, nemes Telramund - szólt a király.
- Hogy történt ez, és mi oka volt a lánynak ily bűnre?
- Felség, egyszer öccse nélkül tért meg az erdőből. Színre nagy bánatot mutatott, de faggatásomra zavaros dolgokat beszélt, és semmiképp nem tudta az eltűnést megmagyarázni. Erős gyanúm, hogy titkolt szeretője van, és azért tette el öccsét az útból, hogy a trónra segitse azt, akiért bűnös vágyra gyúlt. Ezért hát mostantól engem illet e föld és a hercegi cím, melyre nemes származásom és lovagi jó hírnevem is érdemessé tesz. Ítélj igazságosan, királyom.
A király a tölgyfára akasztotta pajzsát, ez jelezte, hogy megkezdi a törvénykezést.
- Jöjjön a megvádolt leány! - parancsolta.
Kisvártatva jött Elza udvarhölgyei kíséretében. Tündöklő szépsége és mélységes bánata mindenkit megindított, és a király szelíden szólt hozzá:
-Brabanti Elza, ismered a vádat?
A leány szótlanul bólintott.
- Mi a válaszod rá? Nem szólsz? Beismered hát a bűnt?
Elza fájdalmas sóhajjal csak ennyit felelt:
- Szegény testvérem!
Majd szemét lehunyva, mintha álmot látna, átszellemült arccal ily szókra fakadt:
- Földöntúli fényben egy férfit látok... Tündököl a vértje... a kardja láng... az ég küldötte ő! A földre tart, biztatón néz reám... Erre a hősre várok, ő megvív ártatlanságomért!
-Friedrich gróf - szólt komolyan a király, meggondoltad a vádat?
- Felség - szólt hevesen a gróf -, becsületemet soha szenny nem érte. Vannak bizonyítékaim. De büszkeségem nem engedi, hogy előtárjam őket. Vádamért a kezesség tiszta múltam legyen, és aki kétli ezt, álljon ki velem viadalra.
- Rendben van, nemes Telramund - szólt a király. - Legyen hát a lovagi szokás szerint, döntsön az isteni igazság! Brabanti Elza, kit kívánsz ártatlanságod védelmezőjéül?
- Uram király, én azt a bajnokot várom, akit Isten küld értem küzdeni.
A király megfúvatta a kürtjelet, mely a párharcra szólít. Senki sem felelt rá, se a jelenlévők közül, se a távolból, ahová Elza függesztette égő tekintetét.
A kürtjel újra felhangzott, majd harmadszor is. A várakozás csendjébe távoli kürtszó harsant és minden szem a folyó felé fordult. A Schelde vizén hattyúvonta csónak tűnt elő, és kisvártatva megállt a parton. Tündöklő arcú lovag lépett ki belőle színezüst vértben. Megsimogatta a hattyú fejét, gyengéd szavakkal búcsút vett tőle, és míg a csodálatos sajka elúszott, amerről jött, a bajnok a király elé lépett.
- Légy üdvöz, Henrik, nagy király! Súlyos vád ért itt egy gyenge nőt, és nincs védelmezője. Ha méltónak találom rá, megvívok érte én.
És Elzához fordulva megkérdezte őt: kétely nélkül megbízik-e bajnokában; ha győz, felesége lesz-e, és megígéri-e, hogy soha nem fogja nevét és származását tudakolni. A leány mindhárom kérdésre túláradó boldogsággal szótlan igent bólintott. A lovag most felemelte hangját:
- Elza, jól értettél-e engem? Míg élünk, soha, soha nem szabad megkérdezned, mi a nevem, és mely földről származom!
- Hős védelmezőm - kiáltott a leány -, hogy kételkedhetnék valaha is benned, aki megvívsz ártatlanságomért?
A lovag mélyen a lány szemébe nézett.
-Szeretlek, Elza - mondta egyszerűen.
Kijelölték a bajvívók körét. Friedrichet megrendítette a lovag csodálatos feltűnése, hívei is óvták a harctól, de most már nem hátrálhatott. A két küzdő beállt a körbe. A király és a jelenlevők térdrehullva kérték Istent, hogy segítse győzelemhez az igazságot, majd felharsant a kürtökön a harc jele. Összecsaptak a kardok. Telramundi Friedrich félelmetes bajvívó volt, nem akadt meg eddig, aki legyőzze, de most csak tehetetlenül vergődött, és ellenfele egy könnyű csapásától a földre terült. Legyőzője azonban megkímélte életét, noha a lovagi jog szerint halálra sújthatta volna.
Friedrich gróf megszégyenülten kullogott el, a diadalmas lovagot és a boldog Elzát pedig mámorosan ünneplő tömeg kísérte a királlyal együtt az antwerpeni várba.
Sötét éj burkolta be a vár udvarát, és a nála is sötétebb asszonyt, aki Elza ablaka alatt állva hallgatta férje keserű szemrehányásait.
- Mivé tettél, átkozott asszony! Messze földön híres hős voltam, lovagok mintaképe, és most földönfutó vagyok, a szégyen bélyege égett homlokomra. Miért is hittem rágalmaidnak?
- Siránkozó vénasszony vagy, nem férfi! - felelte a nő megvetően.
-Ortrud! - kiáltott a gróf fenyegetően.
- Kezet emelsz rám? Akkor hősködtél volna, mikor kard volt a kezedben!
- Semmit se tehettem, mellette állt az Isten!
Ortrud gúnyosan felnevetett:
-A ti istenetek! Bíznád csak rám, kitűnne, milyen gyenge isten, aki védi őt! Hisz van valami varázsereje, de már azt is tudom, hogy mi annak a titka!
- Ördögi asszony! Van valami terved?
- Mivé is lennél nélkülem, te kishitű, gyáva! Sejted-e, miért titkolja nevét? Mert ha azt kitudnánk, semmivé lenne bűvös hatalma! De ő nevét csak akkor tárja fel, ha Elza kérdi tőle.
- Rá kell vennünk tehát a lányt...
- Végre hogy mozdul elméd... Elzát bízd csak reám. Te meg vádold bajnokát, hogy a viadalban bűnös csellel élt. És van még egy végső eszközünk: a kard! Nem hiába értek némely varázshoz, tudom, hogy akit szellemek hatalma véd, annak egy porcikája, a körme hegye sérüljön meg csak, és íziben olyan lesz, mint bárki halandó. Ez legyen a te dolgod. És most menj, Elzát látom.
Elza valóban kilépett most erkélyére, hogy a szellőknek és a csillagoknak suttogja el boldogságát. Ortrud hangos sóhajtozással hívta magára figyelmét, keserű sorsát panaszolta, és sikerült szánalmat keltenie a gyanútlan leányban. Elza lesietett hozzá, megnyitotta neki palotája ajtaját, és ígéretet tett, hogy másnap kieszközli Ortrud és Friedrich gróf számára a bűnbocsánatot. Hálálkodó szavai mézébe a gonosz nő már elkeverte az első csepp mérget.
- Mily örömmel látom. Elza, boldogságodat, és mennyire féltelek, hogy ez a boldogság cserbenhagy! Gondold csak el, kihez készülsz kötni életedet! Nem tudod nevét, honát, származását, és amily csodásan jött, éppoly titokzatosan el is tűnhet bármely napon.
- Sajnállak, Ortrud - felelte szelíden Elza -, mert nem tudod, mi az igazi szerelem, hinni, bízni abban, akit szeretünk és aki bízik bennünk!
Másnap reggel a brabanti nemesek és vitézek egybegyűltek a várudvaron. A király hirdetője szólott: az uralkodó száműzte mindörökre Telramundi Friedrich grófot, mert hamis vádjára hívta Istent tanújául. Azt is elrendelte a király, hogy a hős, ki ma Elzával menyegzőjét üli, Brabant megürült trónjára üljön, bár a bajnok szerényen elhárítja a hercegi címzést, és csupán Brabant védőjének nevezi magát. Végül tudtára adatott mindenkinek, hogy a hős már esküvője másnapján élére áll Brabant vitézeinek, hogy a király oldalán hadba vezesse őket.
A nászmenet megindult a templom felé. Ortrud most levetette álcáját. Elza elé furakodott és gyűlölködő szavakkal nyilvánosan becsmérelte vőlegényét.
- Ki ő, mi ő, aki Isten bajnokának mondja magát? Ha lelke oly tiszta és ügye oly igaz, miért titkolja nevét? Kimondom én, a gonosszal cimborál, ezért a nagy titok és homály körülötte!
A násznép háborgott, a síró menyasszony pedig vőlegénye védelmét kérte, aki most ért oda a király oldalán.
- Távozz, sötétlelkű nő! - kiáltott a hős nemes haraggal.
De amint a násznép a templom lépcsőjére ért, az oszlopok mögül előlépett a rejtőzködő Friedrich gróf, és nem törődve az általános felháborodással, a királyhoz fordult:
- Felség, megállj! Csalárdság történt. Vádolom ezt a bajnokot, hogy aljas csellel élt, hogy sötét hatalmak segélték ellenem a harcban! Engem ismertek régen, nevemet mindeddig folt nem érte, és mégis a kóbor lovagnak hisztek, akiről nem tudtok semmit, aki gyanús állatokkal járkál és sátáni praktikákkal kápráztat el benneteket. Jogom van kérdeni, ki és mi ő? Ha vádamtól tisztázza magát, az ítéletnek alávetem magam, de ha nem: őt érje a gáncs!
Minden szem a hősre meredt, de az méltósággal szólt:
- Akit már egyszer rágalmazónak bizonyított az istenítélet, annak vádja semmis; miért is felelnék neki?
- Engem nem méltat válaszra - kiáltott Telramund grófja -, kérdjed te őt, ó nagy király. A te óhajodat talán tisztelni fogja a gőgös kérkedő!
- Nincs oly király a földön - szólt keményen a hős -, aki rávehetne, hogy felfedjem szent titkomat. Egy, csak egyvalaki kérdezhet felőle... De mondd, Elza, miért remegsz? Talán szívedbe fészkelte már magát a gyanakvás?
- Ó, nem, büszke hősöm! - kiáltott Elza. Mint Istenben, úgy bízom benned!
Telramund egy óvatlan pillanatban Elzához lopózott és gyorsan fülébe súgta:
-Ha csak egy kicsi porcikáját levághatnám, örökre magadhoz köthetnéd, sose hagyna el! Bízd ezt rám, hagyd éjfélre nyitva a titkos ajtót!
- Elza, kit látok melletted? - kiáltott a lovag. - Átkozott, ármányos pár, örökre hagyjátok el a várat és a tartományt! Jer, kedvesem, vár az oltár!
És a násznép most már zavartalanul bevonult a templomba.
A fényes lakodalmi ünnepség után Elzát nemes asszonyok, férjét lovagok és apródok kísérték a nászszobába. Elhalt a menyegzői ének, férj és feleség végre kettesben maradtak.
-Boldog vagy, drága Elzám? - kérdezte gyengéden a lovag.
Elza boldogan simult karjaiba.
- Álmomban hányszor láttalak, tündökő alakban! És mikor megjelentél, elsápadt az álomi kép, mert még szebbnek láttalak, még daliásabbnak. Ó, ennyi boldogság sok is földi nőnek, már-már félek, hogy nem vagyok rá méltó.
- Ó, Elza!
- Mily édesen hangzik a nevem, ha te kimondod! Miért, hogy én nem mondhatom a tiédet! Most hadba mész, és mily drága vigasz lenne magányos óráimon, ha nevedet suttoghatnám magam elé!
- Kedvesem, én nem kérdeztem nevedet, mikor érted kiálltam, rád néztem és hittem neked.
-Hisz bízom benned én is - bizonykodott Elza. - De úgy érzem, valami bút, valami szomorút rejtegetsz előlem. Mily szívesen vigasztalnálak, szerelmem, ha feltárnád a titkát! Ne félj, hogy megtudja tőlem bárki is, százszor meghalok inkább, hogysem eláruljam.
- Ne gyötörd magad, kedvesem - nyugtatta őt a lovag. - Aljas irigyeink ültették szívedbe a kételyt. Nem vágyom én se trónra, se hírre, csak téged akarlak boldognak látni. És ne félj, hogy titkom fájdalmat takar, az én hazám a fény országa volt.
- Ó, hiszen épp ezért reszketek! - kiáltott Elza fájdalmasan. A fény honából jöttél, mi kötne erre a földre, az egyszerű nőhöz? Máris érzem, hogy visszavágyol! Nem tarthatlak meg semmiképpen, elmégy, ahogy jöttél, és én bánatomban meghalok. De ha tudnám legalább, kit kereshetek, melyik táján a földnek...
- Megállj, Elza! - figyelmeztette őt komolyan a lovag. - Ki ne mondd a végzetes kérdést, mert boldogságunk örökre oda!
- Milyen boldogság lenne az, amelyért minden órán remegnem kell!? - kiáltott Elza szinte magán kívül.
- Nem akarok egy szellem asszonya lenni! Bár addig éljek, kérem, követelem, mondd meg, mi a neved és hol van hazád!
A lovag az érintetlen nászi ágyra roskadt.
- Elza, miért tetted ezt velünk? - suttogta megtörten.
E pillanatban fegyvercsörgés hangzott a szomszédos teremből
- A titkos ajtó! - sikoltott Elza.
- Jaj, védd magad!
Telramund grófja rontott be négy emberével. A lovag tekintetétől a kísérők meghunyászkodtak, de a gróf ráemelte kardját. Vesztére tette. A lovag könnyedén hárította a csapást, és gyors kardja szempillantás alatt átdöfte az orvtámadót.
- Vigyétek testét a király elé - szólt megvetően a gróf csatlósainak, majd hívatta a szolgálattevő hölgyeket, hogy adják Elzára díszes köntösét.
- Hajnalban a király és a nép előtt felelek kérdésedre.
A Schelde partján hajnalra összegyűlt már a fegyverre kelt sereg és a város népe, hogy a hadba indulókat búcsúztassa. Kisvártatva érkezett Brabant új ura, karján a sápadt, könnyes szemű Elza, mögöttük négy nemes egy letakart holttestet hozott.
- Mi történt? Ki halt meg? Miért oly bánatos az ifjú asszony? - kérdezgették a brabantiak egymástól, és csak akkor ült el az izgatott zsibongás, mikor a lovag a király elé lépett.
- Felség - szólt -, vádolnom kell magamat. Megöltem ezt a férfit, mert orvul rám támadott. Ítéld meg, vétkeztem-e?
Felemelte a leplet Friedrich gróf testéről.
- Igazsága szerint büntette őt az Isten - szólt a király - és óvott téged, hogy néped győzelemre vezethesd.
- Nem, királyom - felelt a lovag -, Brabant hőseit én már nem vezethetem csatára.
Szavait nagy megdöbbenés fogadta.
- Másodiknak Brabanti Elzát vádolom, akit hitvesemnek választottam. Szent esküvel fogadta, hogy titkom soha nem kérdezi, mégis helyet adott szívében a rút gyanúnak. Nevemet és hazámat kérdezte tőlem, és én íme, mindnyájatok előtt felelek.
A feszült várakozás csendje ülte meg a Schelde-parti lapályt. Minden szem a titkok lovagjára meredt, aki ezüst vértjében és sisakjában, földöntúli fényt sugárzó arccal fordult szembe a brabanti néppel és így szólt:
- Messze innen, ember nem járta vidéken áll Montsalvat fényes vára. A vár templomának féltve őrzött kincse egy csodálatos kehely, angyalok hozták a földre Krisztus vérének cseppjeivel. Ez a kehely a Szent Grál, és tiszta életű, hős férfiak az őrizői. A Grál bűvös erővel tölti el lovagjait, megvédi őket bajtól és haláltól, olykor a világba küldi őket a gyengék és ártatlanok védelmezőiül, de nevüket és küldetésük titkát el nem árulhatják. Ha kétség támad irántuk, ha titkuk kipattan, a Grál megvonja tőlük varázsos erejét, és vissza kell térniük.
Halljátok hát, a Grál küldött engem is, atyám, Parszifál ott a király, és Lohengrin az én nevem.
Megilletődött csend fogadta Lohengrin szavait. A brabantiak úgy érezték, a friss tavaszi szellőben felsőbb hatalmak lehelete borzongatja őket. Mire felocsúdtak, már a parton állt a hattyúvonta csónak.
Lohengrin a fájdalomtól roskadozó Elzához lépett.
- Ó, Elza, csak egy évig éltünk volna boldogan, és visszakaptad volna holtnak hitt testvéredet! Gonosz varázs köti, de a Grált szolgálja, és egy év múlva a varázs feloldódott volna. Hanem egy nap visszatér, és akkor övé lesz Brabant hercegi trónja. Íme, vedd kürtömet, kardomat és gyűrűmet, őrizd meg jól neki, mert hős bajnok lesz és tiszta lovag. Most mennem kell, lásd, értem küldött a Grál. Ég áldjon, Elza, tűnt boldogságom!
Mikor Lohengrin a parthoz ért, Ortrud, fátyolát ledobva, kivált a tömegből és szörnyű gúnykacajjal Elza arcába vágta:
- Tudod, ki húzza a hősöd csónakát? Gottfried, Brabant ifjú hercege! Megismerem, én vetettem nyakába a láncot! Így állnak bosszút az ősi istenek, mert elpártoltatok hitüktől!
Lohengrin szótlanul térdre ereszkedett és imába merült. Az égből fehér galamb szállt alá, a hattyú a habokba merült, és helyén a sudár szép ifjúvá serdült Gottfried szökkent a partra.
- Íme, brabantiak, itt van vezéretek! - kiáltott Lohengrin.
Ortrud holtan bukott a földre.
A lovag a csónakba lépett, és fehér galambtól vonva hamarosan eltűnt az ámuló tekintetek elől.
(A szerző, Tótfalusi István leánya, Ágnes szíves beleegyezésével közöltem.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése