Hálás szívvel állok a HÉV ajtajában - mármint belül.
Nem értem, hogy miért, de többnyire pont akkor jön, amikor bevitorlázom a bringámmal a megállóba. Ilyenkor fogadást kötök magammal, hogy elérem-e. (Többnyire megnyerem ezt a fogadást.)
Villámgyorsan csattan a lánc a bringán, és uzsgyé! a HÉV-re. A vonat vezetője ilyenkor többnyire kedves és elnéző arccal konstatálja erőfeszítéseimet, pedig nem is tudhatja, hogy felmentett voltam tornából, papírom van róla, hogy nem tudok futni. Azért megpróbálom. Ma is. Igaz, közben fél szemmel azt lestem: mikor száll fel az utolsó, előírásosan a megállóban várakozó utas, mert ki tudja, nem is engem vár, csak azt, hogy végre becsukhassa az utolsó felszálló után is az ajtót. És tényleg, ma a másodperc tört része választott el attól, hogy előbb szálljak fel.
Mondom, hálás szívvel álldogálok az ajtóban, a meghatottságtól a szokásosnál is engedékenyebben várva, míg az orrom előtt álló tanító néni picit beljebb lépjen és így a táskám is beférjen. A csicsergő gyerekhad élénk mutogatására észrevesz, beljebb lép.
Így már minden rendben, indulhatunk. De nem. A vonat csak csenget, de nem indul. Egyszer csak megérinti a karomat hátulról egy férfi. Ohh, biztosan rá vártunk, hát arrébb lépnék, de nem. Lent áll a megállóban, egyik kezével megfogja a karomat, másik kezével pedig felnyújtja - a bringaláncom kulcsát: Azt hiszem, ezt elhagytad!
Olyan természetes és könnyed mosollyal, hogy csak egyetlen másodpercig szégyenkezem, utána elárad bennem a hála. Egy percen belül másodszor.
Erre vártunk hát. A vezető észrevette, hogy elhagytam a kulcsot, észrevette, hogy ez a férfi lehajolt érte és megvárta, míg ideszalad és odaadja nekem.
Azt hiszem, minimum minket hármunkat ma már megérintett a jónak lenni jó érzése.
És eszembe jut, amit egy kedves hitoktatótól hallottam: Minden egyes jócselekedet egy szál puha széna a kis Jézus jászolágyába. Gyűjtsetek sokat! Legyen puha az a jászol!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése