Engedje meg, hogy segítsek! Kérem, úgy szeretnék segíteni!
Éppen egy utcai biciklipumpánál szerencsétlenkedek. Tudok pumpálni, csak épp nem szeretek. (Otthon ez a feladat a férjemé.) Többek között azért, mert szutykos lesz a kezem. Ráadásul ezt a pumpát időnként vandál kezek meggyötrik, pedig mindig eszembe jut, amikor elsuhanok mellette, hogy milyen jó, hogy van ez a lehetőség. És most ép. És most már olyan lapos a kerekem, hogy félek, kilapul teljesen, mire hazaérek. Mivel kivételesen nem sietek, megállok. A vandál kezek azonban most is aktívak voltak: a pumpaszelepet belül elgyalázták. Tiszta erőből kell rászorítani, hogy ne csak mellé menjen a levegő. De közben a pumpa karját kéne erőből felhúzni meg lenyomni - hát ez nem megy. Csüggedtségembe némi szomorúság vegyül, ugyanis az egész ügyeskedés arra volt elég, hogy a maradék kevéske levegőt is kilehelje a kerekem. Hát tolhatom hazáig.
Ekkor lép elém a Csepeli Nyugdíjas Úr, aki nagyon szépen megkér: hadd segítsen. Ámulok. Aztán előveszem azt az oldalamat, amelyik megengedi a segítséget, már csak azért is, hogy a felajánlónak örömet szerezzen. Amúgy együtt meg tudtuk oldani. Ő erősen odaszorította a szétnyomorított szelepet, én meg pumpáltam.
- Most jár húsznál. Mennyi kell bele? - kérdeztem, mert tényleg nem tudtam.
- Négy - hangzott a válasz.
Talán negyvenre gondol - töprengtem ezen a furcsaságon, hiszen a húsz több mint négy! Aztán észrevettem, hogy a pumpa kijelző lapján kívülről is vannak számok, és itt még a kettőt sem értük el.
Elárulom, hogy az otthoni pumpálás kényelmesebb és hatékonyabb. Viszont így a bácsi tényleg, TÉNYLEG megköszönte.
- Egyedül élek, kevés emberrel beszélek, olyan jólesett, köszönöm!
Mosolyogtam, mert Kisfiam jutott eszembe, aki rendszeresen beszélget a Papával, és milyen jó mindkettőjüknek. Aztán kiderült, hogy a jótevőmnek is van unokája, roppant büszke rá, mert különleges iskolában tanul, jó tanuló és szorgalmas és élsportoló, sőt az iker lányai is sportoltak mindig, mert ő is. Csak azért hagyta abba a versenyszerű bringázást, mert megszülettek a lányai és kellett otthon még a két kéz. De addigra több tízezer kilométert letekert. Meg úszott. Mert az iskolaorvos bement a tornaórára, meglátta őt kilenc évesen, milyen kehes (olyan sovány voltam, hogy a fülemen át lehetett látni!), behívatta az anyukáját, hogy ha azt akarja, hogy a gyerek megérje a tizenkettedik életévét, akkor most rögtön kezdje el sportoltatni. Úszott és biciklizett, a futást nem engedték, mert nem tesz jót az ízületeknek.
Nagyon aranyos bácsika volt, csak úgy ömlött belőle a szó.
Közben eszembe jutott, hogy a barátnőimmel van találkozóm, úgyhogy nekiindultam. Szabadkozott, amiért feltartóztatott. Azért még meghallgattam az unokáról szóló dicshimnuszokat, néztem, ahogy az arca ragyog, aztán bemutatkoztunk, és elgurultam.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy a kisfiammal össze kéne ismertetni. Neki is a mozgás az egyik fontos lételeme, ráadásul tud idősekkel beszélni. Hogy ez mekkora ajándék..!
Amúgy vezetékneve az egyik legkedvesebb írómé, kereszneve, mint apósomnak.
A barátnőimmel meg jót beszélgettem, teljesen felpumpált engem is a délután...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése