Mondhat bárki bármit, a fiatal focipalánták igenis lovagiasak.
Régen a Kisfiam focista volt. Nagyon szeret focizni és tehetséges is. Egy baj volt vele: utált versenyekre, tétmeccsekre járni. De egy leigazolt sportolónak muszáj, nincs irgalom, nincs kegyelem.
Hát ezeken a meccseken figyeltem meg, hogy mekkora előnye volt azoknak a csapatoknak, akik lányokat is pályára küldtek. Mert ezek a férfi-palánták hiába tudták, hogy ő is ugyanolyan ellenfél, mégis úgy bántak velük, mint a hímes tojással. A lányok vadul támadtak, cseleztek, a fiúk pedig megpróbáltak ellentámadásba lendülni. De valahogy nem igazán ment, mert mindig vigyáztak A Lányra. Hogy ne essen baja. És amennyire bosszantó volt az egyenlőtlenség, annyira szívmelengető a gyengédség. Hát persze, hogy nem így kellett volna! Ha egyszer pályára lép, tessék viselni a következményeket!
És ésszel ugye nem akarták volna másképp kezelni a lányokat, de valahogy mindig így sikerült.
Ezen mérkőzések után nem tudtam bosszankodni, ha elvesztették. Mondjuk igaz, amúgy sem, mert szerintem a foci elsősorban játék, csapatjáték, és csak másodsorban harc és véres küzdelem.
Ezzel a véleményemmel meglehetősen egyedül voltam a csalódott szülők táborában.
És most valahogy így érzek a jelenlegi politikai helyzetben is.
Hogy nem kéne ez az acsargás. És tudom, hogy nem vagyok vele teljesen egyedül.
Tudom, most már értem, hogy a pályán vérre megy a harc. De azt azért látom és értékelem, ha a női ellenféllel szemben lovagias gesztust gyakorolnak. Persze, tudom. Ez nem a terápia helye.
Amikor már idáig jutok gondolatban, a fejemben megszólal többféle ellenvélemény meg egyéb reakció, mindazok, amiket ilyenkor megkapok, ezért aztán el szoktam hallgatni.
Mert tudom, hogy utópia. Utópia az általános szeretet és elfogadás. Már csak azért is, mert van, aki az elfogadhatatlant szeretné elfogadtatni.
Utópia a higgadt megbeszélés, az észérvek briliáns vagy éppen csak csattogó ütköztetése, személyeskedés és minősítés nélkül. Nincs hírértéke. Vagy... Vagy lehet, hogy még nem próbáltuk?
Szép lenne, ha az ellenfelek lejőve a pályáról, kezet fognának egymással, legyőzött a legyőzővel, és tisztelettel tudnának együttműködni. Jaj, igen, tudom, ez is utópia. Nem is, mert a gyerekek lekezeztek ilyenkor.
Mivel kiélesedett és nekikeseredett küzdelem zajlik a szemünk előtt, szeretném, ha emellett létezne egy nem riadóztatott üzemmód, a békés egymás mellett élés.
Mit tehetek ezért?
Megpróbálok minél inkább a jóra koncentrálni. A békét munkálni.
Mint a méhecske. Aki a trágyadombon is meglátja a virágot. A legyecske csak keresse a kutyagumit a virágos mezőn, meg fogja találni! Meg minden egyebet, amire rászállhat.
Lehetnénk méhecskék. Azok ráadásul kaptárban élnek, mindenki mindenkiért. Együtt üzemképesek. Együtt vannak biztonságban.
Szeretném, ha lélekemelő dolgokat keresnénk és mesélnénk. Rövid és túl értékes az élet ahhoz, hogy riadókészültségben éljük le!
Lazítsunk, keressük az örömöket!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése