Ez vagyok! Én ilyen vagyok! - mondja az emberi önzés. Alkalmazkodjon hozzám a környezetem, én vállalom magam! Mégis, mit képzeltek, majd a kedvetekért megváltozom?
Közben pedig fájhat a szíve
- a szülőnek, látva, hogy teszi tönkre magát az alkohollal, a droggal, a szexuális kicsapongásokkal, a lustasággal, az igénytelenséggel, a felelőtlen költekezéssel, a különböző szekták és tévutak követésével
- a házastársának, látva, hogy teszi tönkre a házasságot a szándékos kapcsolatrongáló kritikával, maró gúnnyal, ridegséggel, a gyereke(i) igényei iránti közönnyel, durvasággal
- a kollégának, látva, hogyan akasztja meg untalan a közös munkát a gyenge munkamorállal, a fékezhetetlen indulataival, a konstruktív együttműködés megtagadásával
- a gyermeknek, látva, hogy a tökéletesnek és isteninek hitt szülő nem kíváncsi rá, nem örül neki, nem gondoskodik róla, nem gyönyörködik benne, nem élvezi a társaságát, nem áll mellé.
Mi ez az "önazonosság"? Mennyire azonosulhatok egy olyan viselkedéssel, amelyik sérti a környezetemet, az embereimet, a szeretteimet, végső soron pedig önsorsrontó? Biztos, hogy ez önmagam felvállalásának az útja?
Ember, térj magadhoz! Gondold végig: mit veszíthetsz, ha jobban ragaszkodsz romboló tulajdonságaidhoz, mint a szeretteidhez!
Ha Isten képes volt arra, hogy közénk jöjjön, kiszolgáltatva önmagát nekünk, megbékéltetve minket önmagával, mégis, miért ragaszkodunk személyiségünk másokra és magunkra nézve is ártalmas oldalához?
Ő nem ragaszkodott isteni mivoltához, "nem tekintette zsákmánynak," hogy ő AZ Isten. Annyira szeretett, hogy mindent otthagyott - értem.
"Elődbe adtam az életet és a halált. Válaszd inkább az életet!"
Megjegyzések
Megjegyzés küldése