Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár. A férj halász volt, a felesége pedig segített neki a munkájában: hálót szőtt, vitorlát javított, kagylót szedegetett csalinak apálykor a tengerparton. Szerényen, de boldogan éldegéltek.
Egy évvel és egy nappal az esküvőjük után a fiatal párnak gyereke született, egy egészséges, mosolygós, pirospozsgás kisfiú. Mivel a munka nem állhatott meg, sőt, még több halat kellett fogni, hogy a gyereküket is rendesen nevelhessék, az asszonyka kosarat font, beletette a kisbabát, a hátára kötötte, és úgy ment le a tengerpartra kagylót gyűjteni. Ahogy azonban teltek, múltak a hetek, a kisfiú egyre súlyosabb lett, és az anyjának egyre inkább nehezére esett a kosárral a hátán hajolgatni. Egy nap letette hát a kosarat a puha homokba, messze a víztől, hogy a dagály ne érhesse el, és távolról dúdolgatott neki, miközben kagylóra vadászott a part menti pocsolyákban, vagy a hálót javítgatta.
Egy napon arra járt a Bölcs Anyóka. Ő volt a falu javasasszonya, mindent tudott, ami a környéken történt, gyakran még azelőtt, hogy megtörtént volna. Amikor meglátta a kosarat a békésen alvó kisfiúval és a parton sétáló anyukát, rosszallóan csettintett a nyelvével.
-Fiatalasszony, vigyázz, ne fordíts hátat a gyerekednek, mert a Jó Szomszédok elcserélik! Könnyen megbánhatod, ha nem tartod rajta a szemed!
Jó Szomszédoknak azokban a régi időkben a tündéreket hívták, így utaltak rájuk, amikor nem akarták, hogy a tündérnép kihallgassa őket.
A halász felesége azonban csak kacagott egyet.
- Ugyan, hát miért akarnának nekem ártani a Jó Szomszédok? Hiszen én sem ártottam nekik soha, hajuk szála sem görbült az én hibámból...
Az anyóka a fejét ingatva továbbcsoszogott, a halász felesége pedig dúdolva visszatért a munkájához. Szedegette, szedegette a kagylót a parton és közben egy altatót énekelt, de olyan szépen, hogy a fókák is kidugták a fejük a vízből, és a gázlómadarak is abbahagyták a sétálgatást.
"Táncolj apának, énekelj anyának,
énekeld anyának szíved énekét,
lesz majd friss halacska, finom falatocska
lesz majd friss hal, amikor a csónak partot ér..."
Egyszerre csak egy dolmányos varjú suhant el a feje felett.
- Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! - károgta, de a halász felesége nem értett a madarak nyelvén. A fókák elmerültek, a gázlómadarak szétrebbentek
- Mit ijesztgetsz itt mindenkit? - kiáltott rá az asszony a varjúra.
- A kosár! A kosár! A kosár! - károgta a madár, majd elrepült. Néhány pillanattal később sírás hangzott fel a kosár felől. Az anya odasietett, karjára vette a kisfiát. Hiába ringatta azonban, hiába dúdolt, énekelt neki, a gyerek csak nem hagyta abba a sírást. Visszavitte a kunyhóba, tisztába tette, megetette, de hiába ivott hétszer több tejet a kisbaba, mint amennyit szokott, amint tele volt a hasa, megint csak ordítani kezdett. Az asszony kétségbeesetten járkált vele fel-alá a szobában, csitítgatta, vizsgálgatta, mi baja lehet.
Hát, ahogy közelebbről megnézte a gyereket, meglátta, hogy egyáltalán nem hasonlít kisfiára: a kisbaba, akit a karjában tartott, vékony volt és ráncos, hegyes fülű. Egy váltott gyerek! Az asszony hallott régi meséket, legendákat arról, hogy a tündérek népe olykor elrabolt egy-egy szép embergyereket, és a saját tündérgyereküket hagyták ott helyettük. Ez a hegyes fülű, gyűrött csecsemő nem lehet az ő pirospozsgás kisfia!
Amikor a halász hazaért este a tengerről, a csecsemő a bölcsőben ordított, a felesége pedig már kendőbe burkolózva várta.
- A gyerek evett, ivott. Átmegyek egy pillanatra a szomszédba, addig tartsd rajta a szemed!
A halász egy pillantást vetett a bölcsőbe, és rögtön megértette, miről van szó. Az asszony fogott egy tál halat, és elszaladt a falu végébe, a Bölcs Anyóka kidőlt-bedőlt kunyhójához.
- Anyóka, nyiss ajtót, nagy baj van!
Az anyókának elég volt egyetlen pillantást vetnie a rémült asszonyra hogy tudja, mi történt. Rögtön betessékelte a házba.
- Ha hallgattam volna rád, jobban jártam volna - sóhajtott a halász felesége. - Most aztán hogy kapom vissza a kisfiam?
- Váltott gyereket csak úgy lehet visszaváltani, ha ráveszed, hogy árulja el magát - felelte erre a bölcs anyóka, és töviről hegyire elmagyarázta a kétségbeesett anyának, mit kell tennie.
Másnap reggel a halász megint elindult a tengerre, a felesége pedig otthon maradt. Amint a férj kihúzta a lábát a házból, az asszony botot vett elő, cérnát kötött rá, a cérna végére hajlított varrótűt biggyesztett, arra pedig egy lila tengerparti szegfűt - majd úgy tett, mint aki a szoba közepén próbál halászni. A kisbaba, aki egészen addig ordított, ahogy a torkán kifért, hirtelen elhallgatott, és figyelni kezdett. Ahogy az asszony lóbálta, lóbálta a virágot a szoba közepén, egyszerre csak érdes kis hang szólalt meg a bölcső felől:
-Öregebb vagyok, mint a Hét Tenger sziklái, de olyat még nem láttam, hogy valaki virággal halászott volna!
- Na, ha öregebb vagy a tenger szikláinál, akkor te a tengerből jöttél! - kiáltotta a halász felesége, azzal felkapta a kisbabát, és futott le vele a tengerpartra. Ahogy a vízhez ért, egyszerre csak megjelent mellette egy szépséges szép tündérasszony.
-Ne bántsd a gyerekem, inkább visszaadom a tiédet!
A tündérasszony karjában valóban ott volt a halászné mosolygós, pirospozsgás fiacskája. Az anya egyik kezével magához ölelte, ám a másikkal nem engedte el a váltott gyereket sem.
- Mondd, miért cserélted el a gyermekeinket? Hát mit ártottam én neked? - kérdezte a tündért.
-Nem ártottál semmit. Jó otthont kerestem a saját fiamnak, azért cseréltem el. A tündérek gyermekei nem tudnak nevetni. Azt reméltem, hogy ha te neveled fel, nevetni is megtanul, mint a földi gyerekek.
- Hát ha csak ez a kívánságod, akkor hagyd itt velem, szívesen nevelem őt is. Ígérem, mire hétéves lesz, megtanul nevetni!!
A tündér erre bólintott egyet, és eltűnt. A halász felesége hazatért a kunyhóba a két kisbabával, az egyik mosolygós volt, és pirospozsgás, a másik pedig gyűrött és hegyes fülű. Együtt nevelgette a két kisfiút nagy szeretetben és gondoskodásban. Telt, múlt az idő; a tündérgyerek arca kisimult, a szeme csillogni kezdett. A fiúk együtt tanultak meg járni, együtt tanultak beszélni, bújócskáztak, fogócskáztak, folyton láb alatt voltak. Végül egy napon a halász és a felesége szokatlan hangra lettek figyelmesek: a tündérfiú előbb kuncogni, majd nevetni kezdett. Mire eltelt a hét év, már abba sem hagyta játék közben a kacagást.
A hetedik év utolsó napján a halász felesége kézen fogta a két kisfiút és lement velük a tengerpartra. Ott már várta őket a tündérasszony.
- Tud-e már nevetni a gyerekem?
- Tud bizony! Olyan szépen, mint bárki más.
A tündér ránézett a két fiúra.
- Hát az hogy lehet, hogy a te fiad nagyobb és erősebb az enyémnél?
- Nem tudom - felelte óvatosan a szegény asszony. - De ha itt hagyod nálam még hét évre a fiadat, ígérem, pont ugyanolyan erősek lesznek mind a ketten.
A tündér erre csak bólintott egyet, és szó nélkül eltűnt. A halász felesége boldogan tért vissza kunyhóba a két fiával. Attól fogva minden nap a kedvenc ételeiket főzte, és gondoskodott róla, hogy segítsenek a halásznak a munkájában, a sok futástól, hálóhúzástól, evezéstől úgy megerősödött egykettőre a tündérgyerek is, hogy mire ismét elrepült hét év, már egyformán daliásak voltak az embertestvérével. A hetedik év utolsó napján a halász felesége kézen fogta őket, és fájó szívvel sétált le a tengerpartra.
- Látom, megerősödött - állapította meg a tündérasszony, ahogy végignézett a fián.
- De dolgozni tud-e?
- Már elkezdték tanulni a halászmesterséget. Ha itt hagynád még hét évig, kiváló halász lehetne belőle.
A tündér erre megint csak bólintott, és eltűnt. A szegény asszony boldogan ölelte magához a fiúkat, és visszatért velük a kunyhóba. Másnap reggel útravalót csomagolt nekik is, hálókat és csalit adott a kezükbe, és kiküldte őket a tengerre az apjukkal együtt, hogy tanuljanak halászni.
Attól fogva a fiúk minden napot a halász mellett töltöttek. Megtanulták kivetni a hálókat és behúzni őket, megismerték a halakat, a tenger áramlatait, a csillagok járását, és azt, hogyan lehet megjósolni, mikor lesz jó idő, és mikor várható vihar. A tündérfiú, mivel a tengeri népből származott, különösen könnyen tanult bele a mesterség titkaiba. Mire eltelt újabb hét év, a két fiú két daliás legénnyé serdült, és olyan jó halászok voltak, mint messze földön senki más.
A hetedik év utolsó napján a halász még egyszer, utoljára kivitte a két fiút a tengerre. Ahogy a csónakban ültek, egyszerre csak hatalmas szélvihar támadt a semmiből: tarajos hullámok tornyosultak körülöttük, fekete viharfelhők takarták el az eget, dörgött és villámlott, és a viharból előzengett a tündérasszony hangja:
- Fiam, eljött az idő! Megtanultál nevetni, erősre és daliásra nőttél, és kitanultad a halászmesterséget. Már nincs mit tanulnod az emberektől. A világ megváltozott, amíg te gyermek voltál. Itt az ideje, hogy a tündérek népe elköltözzön messzire, a távoli Örök Ifjúság szigeteire, ahová ember nem teheti be a lábát. Velünk jössz-e?
- Mi lesz az apámmal és a bátyámmal? - kérdezte a tündérfiú.
- Ne törődj velük! Ők csak halandó emberek. El fognak süllyedni ebben viharban.
- És mi lesz az anyámmal, aki etetett, itatott, altatót énekelt nekem?
- Ő is csak halandó ember. Majd megsiratja őket.
- És én hogy tudnék mulatni, amíg ő sír? Nincs választásom?
- De van. Csak saját döntésedből jöhetsz velünk.
- Akkor azt választom, hogy itt maradok. Emberként szeretnék élni.
- És emberként fogsz megfulladni is? - kérdezte a tündér dühösen.
- Nem, emberként fogok küzdeni! - felelte erre a fiú és megragadta az egyik evezőt.
- Apám, bátyám, evezzünk, ahogy az erőnkből telik, evezzünk, ahogy még soha nem eveztünk!
Mindhárman nekifeszültek az evezőknek. A vihar tombolt, a szél süvitett, a hullámok égig értek. A halász felesége kirohant a tengerpartra, és énekelve hívta haza a férjét és a fiait. Az éneket felkapta a szél és messzire sodorta.
-Halljátok? Az anyánk énekel! - kiáltotta a tündérfiú.
Húzták, húzták az evezőket, a hátukkal feszültek neki a tomboló szélnek... míg végül hosszas küzdelem után, a csónak orra felfutott a parti homokra.
A szegény asszony eléjük rohant, és egyszerre ölelte meg mindhármukat. Csókolta a férjét, csókolta az emberfiút, és amikor a tündérfiú szemébe nézett, és meglátta benne, hogy most már ő is az emberek közé tartozik, akkor őt nem egyszer, de háromszor csókolta meg. Egyszer az első hét évért, amikor megtanult nevetni; egyszer a második hét évért, amikor megerősödött; és egyszer a harmadik hét évért, amikor úgy döntött, hogy az emberek között marad.
A kis család együtt tért haza a kunyhóba, és mind boldogan éltek, míg meg nem haltak.
(Angol mese)
(Boldizsár Ildikó hozzáfűzi:
Váltott gyerekekről, tündérek vagy boszorkányok által elcserélt kisbabákról számtalan népmese szól a világ körül, de olyat csak egyetlen egyet ismerek, amelyikben a szülők a két gyereket együtt nevelik fel. Először egy amerikai mesemondó, MaryGay Ducey előadásában hallottam és teljesen lenyűgözött. A mese Northumbriában játszódik, egy Cullercoats nevű kis faluban. Az altatót, amit a halász felesége énekel, némi költői szabadsággal fordítottam, de akit érdekel, meghallgathatja eredeti formájában az interneten, When the boat comes in vagy Dance to thy daddy cím alatt.
Ezt a mesét Winifred Finlay Folk tales from moor and mountain című könyvéből meséltem újra (Kaye & Ward, 1969). Winifred Finlay angel író és mesegyűjtő volt, 1989-ben hunyt el. Amikor a mesét kutattam, sem tőle, sem az időközben megszűnt kiadótól nem tudtam engedélyt kérni, de hosszas keresgélés után sikerült a lánya, Gillian Hancock nyomára bukkannom, akinek az e-mailemet nyomtatott formában postázták tovább az Angol Írószövetség kedves és segítőkész tagjai. Ezúton is nagyon szépen köszönöm Ms. Hancock kedves és szívhez szóló engedélyét, hogy a mese bekerülhetett ebbe a gyűjteménybe.)
Ha szeretnéd a dalt a King's Singers előadásában meghallgatni, itt megteheted.
....
Ezt a mesét Nagy Bercel meseterapeuta mondta el a Zöldalmáknak 2025 augusztusának vége felé, a simonpusztai kórustáborban.
Köszönjük!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése