Furfangos az emberi elme. Miket össze nem kombinál. Nézem az emberek arcát. Most, hogy már szaporodnak a ráncaim és az ősz hajszálaim, még inkább igyekszem figyelni, hogy az arcomon legalább a fény maradjon meg. Rájöttem, hogy a pofika megereszkedése összefügg a mosolygással. Ha mosolygok, edzésben maradnak. Ha nem, megtöttyednek.
Erről eszembe jutott az a bizonyos pozitivizmus. Hogy az most jó vagy sem, arról nem kívánok vitatkozni, mindenesetre nekem kellemesebb egy mosolygós, mindenben-találok-valami-szépet, vagy-ha-nem-hát-csinálok társasága. Mert átragad rám is.
Aztán eszembe jutott, hogy a népek miért is NEM mosolyognak: mert mindig van valami, amitől nem kerek a világ. Istenem, ez van. Ez igaz. És persze, szabad bosszankodni, kell is egy kicsit. De tudjátok, erről meg mi ugrott be? Hogy a latin nyelv is milyen furfangos! Male dicere. Rosszat mondani. Mondhatni : kimondani a rosszat. Egybeírva: maledicere, azaz átkozni...
Na most mondd meg, mi a különbség az egybeírt és a különírt kifejezés között? De fordítva is igaz: benedictus - ismerjük ezt a szót ugyebár, annyit tesz: áldott. Merthogy az áldani latinul: benedicere. Bene dicere. Jót mondani.
Hát akkor az áldás tulajdonképpen nem is csak annyi, hogy jót kívánok. Nemcsak kívánom. Kimondom.
Tehát a jót észrevenni, szóvá tenni, kimondani - majdnem áldás.
Majdnem...?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése