A bűnöst szeretni, a bűnt gyűlölni. Ezt tanultam a Mestertől.
És örülök neki, hogy ő ilyen, mert vannak gyengeségeim, olyan pontok, ahol újra és újra szétfoszlik az anyag. Ahol bűnbe visznek a gondolataim, vágyaim, kívánságaim. Minimum gondolati szinten. Mert amikor már eljátszom a gondolattal - az én szigorú Mesterem szerint az már egyenértékű a bűnnel. Ezt nehéz megérteni, ez ellen lázad a belső emberem. Kinek árt az, amit gondolok? Nem csináltam semmit! Ez azért tényleg nagyon kemény! Hol van itt a megbocsátás, az atyai szeretet? Csak gondolok rá, még csak ki sem mondom! Kinek mi köze hozzá?
Pedig így, ötvenen túl, már nagyon értem.
Mert miközben védem a gondolataim szabadságát, érzem benne a visszásságot.
Párhuzamosan ezzel a gondolati szabadsággal fut ugyanis a "minden fejben dől el" mítosz. Hogy csak gondolj rá! Színezd ki magadban! Képzeld el a lehető legaprólékosabban! Mert ez az út ahhoz, hogy megvalósuljon.
Szóval vannak a gondolatok, amelyek már alig várják, hogy kitüremkedjenek, sőt, azokkal szülöd meg magadnak a valóságot, és vannak a gondolatok, amelyek úgysem fognak megszületni. De tulajdonképpen miért is nem? Mi szab határt nekik? Ha a sokat dédelgetett, kihordott gondolatok szülik a valóságot, mi okom feltételezni, hogy a bűnös gondolatok nem kelnek életre? Ki abortálja őket? Én magam? Tudok olyat? Megszabadulni a bennem megfogant és növekvő bűntől?
Mi is az abortusz? A szó maga a helyéről való eltávolíttatást, a gyökerestül kitépést jelenti. Amikor már a bűn a részemmé válik, fájdalmat okoz megszabadulni tőle. Mintha engem csonkítanának meg. Az abortusznál is szenved a nő is. Talán a műtét alatt, az altatásban nem. De előtte és utána is.
Sőt.
Még az elhalt magzat kiemelése is kín. Testi és lelki egyaránt. Hogyne lenne kín a bűntől való megszabadulás?
Mit fecsegek ennyit a bűnről? Mi ez az ostorozás, a bűntudattal nyomasztás? Minek teszek terhet bárkire? Mi jogon?
Ehhez azt kell először tisztázni, mi az a bűn, ezzel párhuzamosan pedig hogy mi a megtérés.
A klasszikus terminológia szerint bűn az,ha az ember nem az Isten által kijelölt módon el. Megtérés, ha visszafordul mégis az útra.
Az Isten által kijelölt út az ember eredeti, isteni természete szerint könnyen követhető, természetes út. Az Isten jóindulatát megkérdőjelező, kételkedő, mindig mindent jobban tudó emberi természet számára pedig szoros, kényelmetlen, szűk folyosó.
Mindkettő megvan mindegyikünkben. Az isteni eredetű és az istenit kétségbe vonó.
Sok évek tapasztalata sem feltétlenül elég ahhoz, hogy valaki egyetértsen mondjuk legalább a társadalmat szabályozó tízparancsolat erejével. Hogy tulajdonképpen mind jobban járnánk, ha képesek lennénk aszerint élni.
Az az öt röpke évtized, ami elillant alólam, ezt tanította nekem.
És azt is, hogy tényleg minden egyes nap újra vétkezem, minimum gondolati szinten, de sokszor sajnos tényleg valóságban is, nem csak gondolatban és mulasztással.
Ezzel persze az is együtt jár, hogy minden nap egy új megtérés.
Ez csak annak ijesztő, aki a megtérés alatt azt érti, hogy teljesen mindent maga mögött hagy. Én úgy képzelem, mint a mindennapos hazatérést. Az sem teher. Megkönnyebbülés. Otthonosság.
Vagy a mindennapi többszöri étkezés. Vagy a mindennapi megtisztulás. Van, hogy egy porcikám sem kívánja. Amikor a fürdőszobában előkészülök a zuhanyzásra, a frissen mosdottság érzése előre meglegyint. Tudom, hogy utána milyen könnyűnek fogom érezni magamat - ezért állok neki az egésznek. A tisztaság és a könnyűség békessége miatt.
Ennyit a bűnről.
A bűnösök pedig - ezekből következőleg mi mind azok vagyunk. Nincs mit szépíteni rajta. De nem is kell magunkat bántani miatta. Csak visszafordulni. Irányba állni. A jó, az isteni irányba.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése