Konfabula

Kilenc éves kis barátom készség szinten konfabulál. Emlékszem, ennyi idősen én is. És hogy miért? Mert hittem a kimondott szavak erejében - sőt, azok visszamenőleges hatalmában. Hogy amit mondok, az úgy volt. Hogy átírhatom a múltat.

Férjem szerint mai napig hajlamos vagyok meghajlítani a tér-idő-kontinuumot.

Ezen azért megsértődtem kicsit. Szóval hazudok? Neeeeem - rázza a fejét csalafinta mosollyal. Csak meghajlítod.

Hát...

Mit mondjak? Lehet, hogy tényleg átértékelek bizonyos dolgokat mai napig is. Amúgy csak csendben elmondanám, hogy ezt bizonyos pszichoterápiában gyógyításra használják.

Arról nem is beszélve, hogy idővel átrendeződnek az emlékek, méghozzá az emberiség nagyobbik részénél. Lehet, hogy eleve más szemmel nézem az életet, ezért az én valóságom eleve más, mint másé.

...

Meg kell találjam az örömöt mindig. Amiért élni érdemes, ami lendületet ad, ami irányba állít. 

Ezért gyűjtögetem a morzsákat is.

Ma jutott egész szelet is, hiszen a (tökéletlenül is szeretett) családom körében indult, kedvenc munkahelyemen folytatódott, és bizony, bármennyire is unalmas tud lenni Beethoven Kilencedikje, hát engem szinte mindig elvarázsol. Van egy pillanat, amikor - mintegy álomba - belehuppanok a gyermekkoromba. A vidéki város zenekarának igyekezete talán nem érte el azt a színvonalat, amit az Operaházé, de a zene tökéletesen átjött ott is. Andalító, zsongító félálomban üldögélve vártam az Örömöt, az Örömódát, a Világméretű Ölelést... És örültem, hogy a színpadon lehetek. Freude , schöner Götterfunken... Öröm, szép isteni szikra... Hogy lenne már szikra, amikor ez a láng? A fény és a melegség. Persze értem: a szikra az, ami lángra lobbant minden éghetőt.

....

Hó esik, vagy inkább csak dara. Az sem mindenütt. Csepelen például maximum dér csipkézi a fák levelét, a Boráros teret vékonyka, kellemes hólepel borítja, az Operaház környékén megint semmi.

Most melyik az igazság?

Szinte tökéletesen mindegy. Gyönyörű. 

....

Lekéstem a HÉV-et, vagy csak túl korán értem oda, és még éppen láttam az előzőt?

Lekéstem a villamost, vagy egyszerűen csak megvártam a mesebelit, a Fényvillamost? A kalauz rendesen sípolt minden egyes megállóban. Még egy időutazás. Zsúfolásig megtelt, mégis békésen zsongott az utazóközönség. A kívül-belül rögzített fényhálók lágy remegéssel engedelmeskedtek a döcögős sínek rázkódásának, a csillogó gömbök és horgolt hópihék pedig együtt táncoltak velük. Mennyi gondosság van emögött! Kezek, amelyek rögzítették, feldíszítették, meghorgolták, szívek, amelyek kifundálták és megszerezték hozzá az engedélyt. Több ez nosztalgiánál. Az ünnep tobzódó bősége. A fény ereje a sötétség fölött. Pazarlás? Nem tudom. Mert azt látom, hogy amikor ünnep van, a természet is pazarol. Milliárd virág és levél a tanúm rá. 

Mint ahogy arra is, hogy az ünnep nem tart örökké. 

....

Mindeközben pontosan tudom, hogy amit ünnepelünk most, az eredetileg egyáltalán nem volt dicsőséges.

Hosszadalmas, fárasztó út végén szállt meg a minden valószínűség szerint elcsigázott pár a betlehemi rokonoknál. Az akkori építkezési szokások szerinti vendégszobákban (melyek részint ráépített, részben a házhoz ragasztott helyiségek voltak) már nem volt szabad hely. A Nagy Esemény a népszámlálás volt, nem a Születés, mindenki ott szorongott a rokonságánál. Szabad szobák híján hát kénytelenek voltak a vendégfogadó családdal egy légtérben megszállni. Ott, ahol a jószágot is tartották, csak azokat éppen fél szinttel lejjebb. Az állatok etetésre szolgáló jászol pedig a család élettere és az állatok között volt, így könnyen meg lehetett pakolni, egyfajta korlátként is szolgált, és bizony a pici babát is ide tették, ha a háziasszonynak történetesen mindkét kezére szüksége volt, vagy egyszerűen nyugalmat akartak biztosítani a szunnyadó csecsemőnek. A finom puha, illatos szénában édesen aludt más baba is, nemcsak a Megváltó. 

Azt csak gondolom, hogy Neki simán ment az édesen alvás a nyüzsgés közben is. 

Persze a különleges látogatók után hamarosan egy félelmetes horda pusztított végig a városon, a menekülés, nos, abban sem volt semmi ünnepélyes. Inkább kétségbeesett igyekezet.

Tudom, tudom, hogy Jézus egész élete mentes a Karácsonyi Ünnep hangulatától. Az Éppen Elég ünnepe volt az élete.

És milyen érdekes, hogy az Írás mennyire keresetlenül őszinte, nem kendőzi el a hibákat, buktatókat, gyarlóságokat. Mert könnyebb azonosulni a gyáva, irigy, gőgös, okoskodó és veszekedő tanítványokkal, mint a szentséges glóriába öltöztetettekkel. 

Naná, hogy kíváncsi vagyok: milyen lehetett a hétköznapja azoknak az embereknek. És hogy nem csak engem érdekel, tanúm rá a sok régész és regényíró. Egyikük kutatja a múltat, keresi a tárgyi bizonyítékokat, a másikuk pedig kiegészíti a képet - tán ő is meghajlítja a teret? Az időt?

Lehet. És még az is könnyedén meglehet, hogy semmi köze nincs a múlthoz. Ám az emberhez, az emberihez igen. Gazdagítson, gondolkodtasson el, nyúljon be a szürkeállományba és a koronária mögé. Borzongassa meg a zsigereket - és mutasson utat a hit, remény és a szeretet felé. Úgyis tudjuk, melyik ezek közül a legnagyobb.

❤️✝️❤️