Élmény-befőzés

Amikor a zene a túlélés záloga. Akkor is, ha bele kell halni. Defiant Requiem - A dacos requiem - amúgy Verdi jól ismert műve, de furcsa előadásban. A zenekar: egy rozzant zongora, a kórus: a gettóba hurcoltak. Akik elszántan jártak esténként a rosszul megvilágított pincehelyiségbe, hogy éhesen és fáradtan bár - de énekeljenek. Zsidók, akik a katolikus Requiemet érezték a legalkalmasabbnak arra, hogy derékba tört életüket, erőszakkal elvett családjukat, munkájukat, jövőjüket meggyászolják. Mert Verdi zenéjének palettáján a földi élet és az örökkévalóság szinte minden árnyalata megtalálható: a gyász fájdalma, a rettenetes ítélettől való félelem, a gyötrődés mellett ott pislákol a remény, az élethez való ragaszkodás, a könyörületesség is. Megcsillan az öröm fénye, és ami a szövegben nincs, a zene készségesen megjeleníti mind a hiányzó árnyalatokat. Különleges élmény volt részt venni a Zsidó Művészeti Fesztivál nyitóalkalmán. Sötét színpadon ülve vártuk a kezdést. A Vígszínház gyönyörű, p...

Időnként feltüremkedik bennem ez az emlék. Pedig jó volna elfelejteni. Lehettem vagy öt éves. Még ki sem nyitottam a szememet, szörnyű balsejtelem lett úrrá rajtam: leforrázták az alhasamat. Ijedten felültem. Volna, ha tudok. Nem tudtam. Mi ez? Hol vagyok? Körülöttem kedélyes gyerekzsivaj, de nem az zavart. Nézem: tiszta, ropogós a kórházi paplan rajtam. Kezemmel végigsimítottam a hasamat. Mi történt velem? Miért van rajtam kötés? Erre nincs szükségem! Ahogy remegő kézzel szedtem le magamról, ujjaim a belémcsimpaszkodó fémcsipeszekbe ütköztek. Úr ég! Mit keresnek ezek itt? Ez valami hatalmas tévedés! Mint az őrült, szedtem, téptem ki magamból. Szóval ez fáj annyira! Ki volt az a gonosz, aki függönycsipeszeket tett a hasam legérzékenyebb részére? Ez nem volt jó vicc! Borzasztóan fáj! A szobatársaim, vidám hancúrozásukat abbahagyva kiabálni kezdtek: - Nővérke! Nővérke! Siessen gyorsan! Az új kislány felébredt és letépi a kötését! Nem értettem, mi közük ahhoz, mit csinálok. Nekem fáj itt...

Szeretném elmondani, hogy nagyon elégedett vagyok a tömegközlekedés fejlődésével itt Budapesten. Amit évtizedekkel ezelőtt irigységgel vegyes ámulattal bámultam A Nyugaton, a szemem láttára valósult meg itthon. Egymás sarkát tapossák csúcsidőben a villamosok. A buszhálózat bárhonnan bárhová elvisz. A legtöbb járműre kerekesszékkel is fel lehet jutni. Vagyis ez azt jelenti, hogy babakocsival is. A járműpark nagy része egyre újabb. Mikor tegnap mentem haza kicsi fiammal, bevillant a kép: kényelmes, csöndes busz a külső kerületben, megbízhatóan induló-érkező járatok. Ez most a valóság. Ott ültünk rajta. Hála van a szívemben. Akkor is, ha tudom, mindez még bármeddig fejleszthető, míg elérjük Eldorádó szintjét. De ezzel is úgy vagyok, mint a neveléssel: vége, tökéletes terméke sosem lesz. Jogom van viszont mindig éppen annak örülni, ha egy (esetleg több) szinttel feljebb jutottunk.     (Miket írtam még?)

  Félálomból ébredezve a vonaton, hallom, ahogy egy kislányka kérdezgeti édesanyját. Egy darabig türelmesen válaszolgat. Aztán felcsattan: - Ne kérdezgessél már! S bár ismerős a helyzet, mikor már nyűg a gyerek tudásvágya, mégis belémsajdul valami.  Mi is a tanulás öröme? Hát nem az, amikor kínzó kérdéseinkre megtaláljuk a kielégítő választ? Hogy aztán ennek birtokában tovább kérdezzünk? Kíváncsiságunk a tudás motorja, és a megfelelő válasz a kiváló minőségű üzemanyag. A gyerekek meg naponta több órát töltenek el azzal, hogy érdektelen információkkal öntik őket nyakon, és faggatják őket azok, akik sokkal jobban tudják, mi a helyes válasz. Jön az iskola. Tudom, az általános műveltség valóban fontos. Nekem is. Azt is tudom: a finn módszer a tanároknak roppantul fárasztó. (Mert ez nem?) De minden egyes új tanévben felhullámzik bennem: lehetne jobban! Kívánatossá téve a tudást, tukmálás nélkül kínálva. Motivált gyerekek nem is érzik tanulásnak - felszívják a tudást, mint vizet a s...

Szép szeptemberi délután a mai. Az építkezés kihívásait forgatom a fejemben. Leginkább türelemre, az így-sikerült-hogyan-javítsuk-ki típusú rugalmasságra tanít minket. Ma épp egy teherautónyi vakolatot várunk. A hozzávaló ezzel-azzal. Azt ígérték, tízig kihozzák, ezért tizenegy után óvatosan érdeklődni kezdtem a rakomány után. Legyek türelemmel, jön, már elindultak! Kettő után aggódva érdeklődtem újfent. Ekkora dugó azért nincs Csepelen sem! - Még soha nem fordult elő ilyen! - bizonygatja a diszpécser, majd pár perc alatt kideríti, hogy a sofőr elunta a várakozást, és a rakománya budai felével elindult amarra. Viszont ott is dugóba keveredett, de már útban van mifelénk, három körül érkezik. Nem hagyhattam üresen a portát, reményteljesen vártam. Fél négy körül, mikorra már végre indulhattam, mert hazaért a ház ura is, hallom ám, hogy beszélget valakivel. - Még soha nem fordult elő velem! - bizonygatja a fiatal vállalkozók lezser eleganciájába öltözött férfi, míg a ház legkisebb helyiség...

És akkor széthullott alattam a bicikli. A hátsó kerék hatalmas fitneszlabdaként elgurult oldalra, lassan hömpölyögve a világ vége felé. A kormány és az első kerék vidáman előreszaladt. A pedálok köddé váltak. Mondjuk a nyereg alattam maradt. Legalább ennyi. Kétségbeesetten kapaszkodtam a megbokrosodott bicikli kormányába, és a földetérés nem túl dicső pillanatáig azon gondolkoztam, hogy hogy a csudába tudott elgurulni egyáltalán a hátsó kerekem. Hiszen az van legerősebben a vázhoz rögzítve! Persze, ez a másodpercnyi idő még arra is elegendő volt, hogy meglepődötten konstatáljam: én is széthullottam. A lábam, derekam, fejem, kezem összeköttetése megszűnt. Megbénultam! Ijedten néztem a közeledő talajt. A kezeim robotpilóta üzemmódban tompították az esést. Fel kell tudjak állni! - biztattam magamat. Meglepve láttam, hogy csoda történt: a kezeim a vállamhoz simultak, fejemet lehajtva pedig azt is észrevettem, hogy a lábaim is visszakapcsolódtak. Huh. Ezt megúsztam. Bal könyökömön féltenyé...

Tegnap este óta a Cincin lovag jár a fejemben. Aki nem átallott egyenesen nézni. Nem sunyít. Nem ijedezik. Még orvoshoz is viszik emiatt: gyógyítaná ki a bajból. Jelmondata: Erény! Az egerek számára nevetséges, szánalmas a mássága. Aztán ijesztő. Mikor az egerek társadalma kitaszítja, akkor is egyenes gerinccel hagyja, hogy a hóhér végrehajtsa rajta az ítéletet: lelöki a patkányok közé. A rendkívüli kisegeret egy rendkívüli patkány veszi védelmébe. És bár ő is megtagadja, végül mégis győz az Erény. Csak annyit mondok, amit a hóhér mondott megszokásból? részvétből? a nagyfülű ifjoncnak: - Bátorság, kisegér! (És Cincin válaszát, persze: - És erény!)       (Miket írtam még?)

Gyerekként sokszor, tulajdonképpen túl sokszor hallottam: bolond, aki EBBE a világba gyereket szül. Bántóan élesen kongott utána a ki nem mondott gondolat: hát még, aki eeeeeeeennyit! Sokat tűnődtem ezen. Hát milyen világba kéne akkor szülni, ha nem abba, amelyikben épp aktuálisan vagyok? Világos volt, hogy ebbe fogok. (És igen, eeennyit!) Amiben viszont száz százalékig biztos voltam: bár Házasságban kívánok élni, szülni, senyvedni és virulni, de a hozzávaló Házat tuti biztos, hogy nem én fogom építeni. Aztán tessék. Itt van. Mindjárt kész. A Ház. Mindjárt? Hm. Arra jó ez az egész, hogy belássam: a ház igazából fura dolog. Élettelen, rideg anyagokból épül, mégis, furamód: él. A Ház ugyan még nincs kész, de már így is karaktere, jelleme van. Nő tervezte, anya. Látszik. Érződik. Egyfolytában az az érzésem, hogy ez a Ház a sokadik gyerekünk. Az építkezés olyan, mint a várandósság. Az ember bódultan tervezget és terveztet, megálmodja a Világ Legcsodálatosabb Házát. Persze, a telek elrendez...

  Als ein Gott kam jeder gegangen... - dalolja Zerbinetta a férfiakról. Férfiak! Micsoda népség! Azt mondják, könnyebb velük, mint a nőkkel, mert egyrészt egyszerre csak egy dologgal tudnak foglalkozni, másrészt egyenesebbek, nem fondorlatoskodnak. Abban a kiváltságban volt részem, hogy taníthattam nemenként szétválasztott osztályokban. Persze, még az özönvíz előtti időben. Nagy tanulság volt. A kislányoknál valóban ment a tanár felé udvarias mosoly és készséges együttműködés, míg a pad alatt, vagy amikor úgy hiszik, a tanár nem látja... jobb nem beszélni róla. Ezzel szemben a fiúk az egymás közti konfliktust egy nagyon is egyértelmű, látványos pofonnal vagy bokánrúgással elintézték, és szent volt a béke. Tiszta sor. Nekem nehezített a fiús pálya, hiszem otthon egy vékára való nő között nőttem fel. Persze, sokat segített, hogy vannak fiaim. Ha valami férfi-reakciót nem értek, megpróbálom az ő szemüvegükkel szemlélni. Bár az igazság az, hogy közben utólag kiderült: nem fekete-fehér ...

Még emlékszem: ötödikes voltam, amikor gyűjtést rendeztek az iskolánkban az "éhező etióp gyerekeknek". Osztálytársam csöpp, vadonatúj babarugdalózót vett a zsebpénzén, szeretettel simogatta, és könnybelábadt szemmel fejtegette, hogy ő nem fog gyereket szülni, mert már így is túlnépesedett a Föld. Még emlékszem: annyira abszurdnak és kifacsartnak éreztem az érvelését, az egész gondolatmenetét, hogy nem tudtam hozzászólni. Még emlékszem: megtapogattam a csinos, puha kis rugdalózót, és eszembe jutott: a kistesóimnak ennél jóval egyszerűbb van. Meg az is, hogy egy kisbaba villámgyorsan kinövi, meg az is, hogy nem biztos, hogy Etiópiában erre van szükség. Azt meg egyáltalán nem értettem, hogy milyen módon szünteti meg, vagy enyhíti az etióp éhínséget egy babaruha. Még emlékszem: titokban arra gondoltam, milyen nagyszerű, hogy anyukám nem félti a túlnépesedéstől a Földet, hanem egyre-másra szüli a Testvéreimet. Mindegyik egy csodálatos ajándék. Még emlékszem: arra gondoltam, szerin...

 Lassan áll össze a kép. De ahogy kikerekedik, egyre nagyobb megnyugvás kerít hatalmába. És öröm. Gyerekkoromban kirakós volt a neve - mostanra puzzle-nek hívják. Emlékszem, az átmeneti időszakban csak simán puzlénak hívtuk. Puzlézzunk egyet? - hangzott a kérdés. De az ősidőkben még úgy kérdeztük: Ki jön kirakózni? Szerettem a könnyen kirakhatókat, amik gyors sikerrel kecsegtettek. A Lila ruhás hölgyet viszont utáltam, mert nem volt két egyforma darabja. Pont az a jó benne! - állította anyu, amiben határozottan eltért a véleményünk. De a sokszáz vagy többezer darabos kirakókat csíptem a legkevésbé. Mert azokat esélytelen volt kirakni. A keretét még úgy-ahogy, hosszas kínlódással. Mai napig nem értem, miért jó napokat, heteket ezzel bíbelődni. Nem igaz ám. Az eszemmel nagyon is értem. Csak értetlenkedve nézem. Akkor már ezerszer inkább a kézimunka. Annak használható végeredménye van, folyamatos esztétikai élmény, ráadásul megnyugtat. Különösen szeretek horgolni. Lehetőleg ke...

Fülöp is ugyanabban a katolikus iskolában kezdte az alsó tagozatot, amelyikben a testvérei. Persze, megbeszéltük előre, és menet közben is: a katolikusoknál sokminden másként van a hit gyakorlásában. Ezt igyekezett okosan tolerálni. Ma reggel azonban már ismét az új, református iskolába kísértem. Osztálykirándulás lesz - szerencsére tökéletes kirándulóidőt kaptak. Kissé hűvös szeptemberi nap, ragyogó napsütéssel. Napközben felmelegedés várható. - Mennyi is az idő? - kérdi. Mondom, hogy 7.41. - Akkor 47-re felérek a terembe is. - Várj csak, ma az aulában találkoztok, 45-re ott leszel. - Ez igaz, de onnan felmegyünk még a terembe, lepakolunk, és csak az áhítat után indulunk. - Tényleg, írta is az ofő - kapcsolok. - Anya, én úgy szeretem ezt a lelkész...bácsi....tanárt vagy hittantanárt, vagy minek kell mondani. Úgy beszél, hogy az pont érthető a gyerekeknek. És nem olyan unott hangon, - mutatja is mindjárt a tipikus, kissé nazális, kenetteljes hangot, amit az iskolai miséken ha...

Láttál már olyan kerítést, amelyik orchideából volt? Esetleg orchidea-sövényt? Ugyan, kinek is jutna ilyesmi eszébe? Az orchidea egyszerűen nem erre való. Tönkremenne. Nem is tudna kivirágozni. Mert másra van szüksége, hogy csodaszép legyen. Fény, nedvesség megfelelő arányban, esetleg egy kis tápoldat, no meg békesség. És a megfelelő idő. Ha ezt megkapja, gyönyörű lesz. Mert amúgy semmi haszna. Csak gyönyörű. És mégis örülünk neki. Mert a szépség akkor is kell, ha fáradságos megszerezni, és semmi más haszna nincs, mint hogy gyönyörködünk benne, és ettől boldogok leszünk. Szóval, tulajdonképpen nagyon hasznos az orchidea. Mégiscsak. Sokat gondolkozok ezen, mióta a konyhaablakomban éldegélő orchideákkal társalgok. Mert többen is vannak. Úgy adódott, hogy többektől is kaptam ilyen-olyan ünnepélyes alkalmaimra. És képzeljétek: mégis mindegyiknek más a lelkivilága. Az egyik csak két hétig virít, a másik hónapokig. A rekordot az a szépség állította fel, aki több, mint fél éven át pompázott. ...

Örököltem egy jukkát. De nem szeretem. Hegyes. Szúrós. Mondjuk különlegessége, hogy hosszú törzsű. De ettől még nem lopta be magát a szívembe. Sőt. Lándzsahegyű levelei észrevétlenül megkaristolnak, ha elmegyek mellette. Időnként a szemem világát is féltem tőle. A jukka az idén kitalált valamit. Valami újat, kedveset. Bár, ha jobban belegondolok, a tervét tavaly főzhette ki. Összecimborázott a petúniákkal. Addig-addig ment a nagy barátkozás, hogy a petúniák teleszórták magjaikkal a jukka nagy cserepét. Így az idén csak rövid ideig zsörtölődtem a jukka barátságtalan formája miatt. Már akkor örültem, amikor megláttam a rengeteg petúnia-levelet. Hát még mikor virágozni kezdett! Az összes petúnia-színben. Fehér, rózsaszín, lila. Így már könnyű gyönyörködni benne. És mindjárt lágyabb az egész jelenség. És ami még külön kedves benne: illatos. És persze, hogy eszembe jut: gyerekként leszedtük a tölcsérét, kiszívogattuk a nektárját, és trombitálni próbáltunk vele. Most nem szedem le, csak végi...

Kedves, drága ismerőseim, kollégáim, barátaim, rokonaim, rajongóim és kritikusaim! Mindenkinek köszönöm, hogy vette a fáradságot, hogy felköszöntsön. Nagyon szívmelengető volt a temérdek üzenetet olvasni. Még akkor is, ha tudom, a fb figyelmeztetése sokat segített ebben. KÖSZÖNÖM! (És köszi, Cukorsüveg!) Vállalom. Igen. Minden évben volt eddig szülinapom. Nem csak tizenhétben. És szeretek mindig pont annyi idős lenni, amennyi. Már sokszor meséltem, mert meghatározó emlékeim közé tartozik: nyolcéves lehettem, mikor a pákozdi utcánkban ballagva azon gondolkodtam: érthetetlen, a hozzánk látogató felnőttek (rengetegen voltak) hányszor mondták nekünk: jó nektek, hogy még gyerekek vagytok! Milyen fura ez! Hiszen ők is voltak már egyszer gyerekek. Én speciel alig vártam, hogy felnőjek. Irigyeltem az ő felnőtt-létüket. Ők meg az én gyerekkoromat. Szőke fejecskémben kavarogtak a gondolatok. Nocsak. Hiszen mindenki vágyik valamire. Pont arra, ami a másé. De ha cserélnénk, és ő lenne az ...

Úgy tűnik, elhagytam az igazolványom - jön az üzenet. Na persze. Ez ugye azt jelenti, hogy az összes fontos dokumentumot is. Szépazélet. De legalább a telefonja megvan. Modern kor gyermeke, a telefon úgyis hozzá van nőve. Most ez vigasztal. Este megbeszéljük, merre járt. A buszon még megvolt, a négyeshatoson már nem találta. Remek. Akkor csak a csepeli buszvégállomáson, a hév-végállomáson meg a hévpótlókon kell keresni. Másnap: Elmentél? Megkérdezted? El, de nincs ott. Harmadnap: Kerested? Igen, semmi. Telefonálok a Talált tárgyak osztályára. Kifejezetten barátságos, életvidám női hanggal megbeszélem, mi a helyzet, villámgyorsan megnézi, majd sajnálkozva közli: még nincs itt, de hívjam fel pár nap múlva. Mégsem hívom. Negyednapra elfogy az inzulin. Sebaj. Mai világban ez egyszerűbb, hiszen kifejezetten javasolt, hogy telefonon intézzünk mindent, amihez nem feltétlenül szükséges a személyes jelenlét. A nőgyógyászat nem ilyen, úgyhogy már pár órája kornyadozva és türelmesen vá...

Gyerekeket táboroztattunk. Sok év óta végre, újra én is, aktívan.  Milyen tábor is lenne, no mégis? Hát persze, hogy kórustábor.  Rutinos kollégákkal összebeszéltünk: egészen kivételesen még ráért május végén elkezdeni szervezni. Mert amúgy nagyon nem. Ha márciusban nincs meghirdetve, akkor azok, akik szívesen jönnének, már nem érnek rá. De most, ugye, a nagy járványügyi bizonytalanságban minden egészen más volt.  A naponta változó helyzet. Változó szabályozás. Mire engedélyezték a bejárós táborokat is, a művelődési házak mind teltházasak lettek. Persze, hiszen bizonytalanra befoglalták a jól bejáratott táboroztatók. Tökéletesen érthető.  A kerületi iskolák pedig nem adhatták ki a termeiket. Szerencsére a cserkészek befogadtak minket erre a hétre, így egy kellemes, elkerített udvarú, nagy helyen lehettünk a nyár eddigi legforróbb hetén. Valahogy így jött ki. Az első nap mindig ismerkedéssel kezdődik. Na persze, idén csak a járványügyi fejtágítás után. Egy szép nagy h...

Zsuzsi élvezi a maszkviselést. Igaz, levegőt ő sem sokat kap benne. Ám hiába jár sminkeletlenül, a szeme, bőre fiatalosan csillog. Pedig már több érettségi találkozón is részt vett. Pedig őt is alaposan megcincálta az élet. Ám amióta kötelező maszkban vásárolni, többször kérték el a személyijét, ha alkoholt vásárolt. Ilyenkor mindig vidámabban ballagott haza. Bál, bál, maszkabál! A lét repül, az óra jár. Maszkként fedi el Matild arcát az erős smink. Igaz, ki is emel. Kiemeli a szép, jellegzetes arcvonásokat. Másrészről viszont elrejt. Elrejti a bőrhibákat, a finom ráncokat. Amikor viseli, magabiztosabb, mint a saját, puritán arcával. Mert ez a maszk is véd. Véd a kritikusan mustráló tekintetektől. Az elismerő, csodáló pillantások több békességet ígérnek. Bál, bál, maszkabál! Álarcban a díva már. Tibinek mindig imponáltak a maszkok. Nindzsa-harcosként takarta el arcát ilyen-olyan sálakkal. Aztán kapott már-majdnem-igazi maszkot. És büszkén hordta. Otthon. Harci kiáltás, harci p...

Egy képzőművészt faggattak nemrég egy rádióműsorban. Hogy mi inspirálja. Hogy hogyan alkot. Mostanában angyalokat ábrázol. Megszólította ez a téma. Valahogy úgy van vele, hogy egy belső kényszer, ihlet nem hagyja nyugodni. Aztán, ha kész van, jön ez az ijesztő üresség. De most már tudja: ez a türelem ideje, a várakozásé. Hagyni kell, hogy ez az üresség megteljen - magától. Ez a csendes, szemlélődő várakozás olyan nehéz. Ismerem ám. Mint a szülés után elaludni. Hiába voltam fáradt, halálosan kimerült, nem tudtam megpihenni, megnyugodni, míg a gyerekeket meg nem kaptam. Jó, ez más, mert szülés után azért eléggé tisztában voltam azzal, milyen feladatok várnak rám. No de az üresség. Az ugyanaz. Az öröm afölött, hogy kint van, egészséges, és a szomorúság, hogy megszűnt külön lényként mégiscsak a részemnek lenni. A test tudja a dolgát: igyekszik visszanyerni az optimális formákat, az anyaméh összehúzódik, a regeneráció gőzerővel beindul. De a lélek azért érzi az űrt. Innentől persze más ...

Hosszan néztem a gesztenyefát a szép, többszárnyú, százéves ablakból. Szeretem a vadgesztenyét. Gyönyörű, hatalmas leveleit, fényes-barna, tenyérbe simuló gesztenyéit. A régi házunk melletti templomudvar is tele van vele. Otthonosságot kölcsönzött ennek az abszurd helyzetnek is. Amikor bejöttem, még zöld volt a lombja és dús. Ahogy magamhoz tértem, egyre több erőm és unatkozni való időm lett, egyre többet tanulmányoztam, hol fektemben, hol ültömben. Eleinte inkább csak úgy vízszintesen. A fejem az ablak felé esett, így elég fárasztó volt kifacsart tartással kinézni. Amikor már nem kellett folyamatosan az infúzió, megfordulhattam. Kényelmes ágyam volt amúgy, lényegesen komfortosabb, mint az otthoni matrac. Mert a picuri, nemrégiben kiutalt panellakásban még egy ágy nem fért volna el, be kellett hát érjem a matraccal. Már amikor éppen hazamehettem látogatóba. Persze, a kollégiumban volt saját ágyam is. Meg öt szobatársam. Érdekes, akkor tágasnak tűnt a kolesz szobája, évtizedek távla...

Még a régi, őskövület-típusú,  éppen ezért lenyűgöző rendezés volt. Talán ez is segített benne. Igen, igen, egészen biztosan. Nagyon erősen bennem van az érzés, zsigereimben raktározva. Hátul, a színpad legvégiben várakoztunk. Beöltözve bár, de még nem átlényegülve. Hallgattuk az "egyiptomi" sokaság diadalmas énekét. Tudtuk, hogy gyönyörű jelmezekben épp pálmaágakat lengetnek. Szép ez az örömmámor. De mi ilyenkor még családanyák, zenetanárok, barátnők és kapcsolataink ilyen-olyan hullámain úszó emberek voltunk, akik a sors különös kegyéből együtt lehettünk. Vagy a félöltözött statisztákkal beszélgethettünk. Vagy csak ültünk a lépcsőn, fejünket térdünkre hajtva, egy csepp pihenést, megnyugvást találva a hétköznapokból. Ahogy közeledett a mi időnk, a színpadi ügyelő megjelent: készüljünk, mindjárt jövünk. Ekkor nyert értelmet mindaz, ami rajtunk volt: a lerongyolódott ruha, a feketére pingált arc és kéz. A statiszták is pont tökéletes öltözékben voltak immár, hisz egy á...

- Na tessék, ez már az öregség jele! - mérgelődik kedvesen ezerráncú mosolya mögött. - Lejöttem, de már elfelejtettem, miért is indultam el! Rám kacag, látom, örül, hogy elmondhatja valakinek. Már közeledik a busz, készítem elő a bérletemet. Neki már nem kell, még tán az igazolványát mutatni sem. -Hiába, no, nem tudom! - bosszankodik. - Tudja, most töltöttem - hatásszünet, szemével megkapaszkodik az enyémben - a nyolcvannégyet! Boldogan néz rám: mit szólok hozzá? Hát csak bámulok. - És milyen jó, hogy ilyen önálló! - mondom elismerően. (Meg azért is, mert tulajdonképpen ingyen is van, neki meg milyen jólesik.) Kacag. - Bizony! Tudja, balettáncos voltam, három városban is táncoltam! Még ma is feldobom a lábam, ha kell! S mutatja, bár most igazán nem kell. De jólesik neki gyermekien kérkedni a valaha fényesen ragyogó talentumával. Igaz is: a hosszú ballonkabát alól kivillan törékeny lába, ahogy könnyedén vállig lendíti. Kis rózsaszín-drapp tünemény. Nincs másfél méter, se negyve...

Milyen szép. Egy fiatal lányka szalad át az úton. Sárgán folyik az est feketéjébe a lámpafény. A forgalom még áll, épp most váltott zöldre a lámpa. A lányka a trolit szeretné elérni. Szinte lebegve szökken át a türelmesen várakozó autók között. Kezével kecsesen megköszöni a szívességet, megkerüli a trolit, és fellibben rá. Mint egy törékeny, de szívós kis gazella a szavannán. Nem is. Inkább egy impala. A Szabadság-hídról lassan araszoló autók békésen gurulnak tovább. Csilingelve érkezik a villamos. Mert a kanyarodó autók még beszuszakolják magukat a kereszteződésbe - hiszen zöld a lámpa! - de sajnos a síneknél nem jutnak tovább. Amúgy autósként nem szeretem ezt a helyet, és pont emiatt. Nagyon nehéz felkanyarodni. De most mindenki elnéző. Nincs dudálás. Csak a villamos csörren párat, míg az útjába ragadt autók odébb iszkolnak. Amúgy béke van. Az impala-lány a trolin. Én meg a villamoson. (Miket írtam még?)

A kislány-csecsemő: palánta. A lányka: feslő bimbó. A fiatal nő: rózsalugas. A menyasszony: ünnepelt királynő. Az anya: termő gyümölcsfa, teremtő erő. A nagy dilemma: hogy maradjon kívánatos rózsa a termő gyümölcsfa? A gyümölcsfáink tanítanak. Tavasszal bódító illattal, habos-csipke virágzuhatagban pompáznak. Ünnepelt, rajongott sztárjai a kertnek. Aztán ledobják a csipkét, felkötik kontyukat, felveszik eleinte ragyogó-zöld, majd mindennapossá fakuló lombruhájukat. És senki, de senki nem tudja, csak aki mindennap odalép mellé és becézgeti, hogy mire készül. Vajon terem majd az idén? Ha igen, mennyit? Egészséges lesz-e? A gyümölcsfa  csak  terem. Nem tudja máshogy védeni magát, csak úgy, hogy közömbösséget színlel. Szakértő szemek persze látják rajta egyre növekvő terhét. Egy idő után pedig mindenki. Aztán ontja, csak ontja a gyümölcsöt. Lehet fejet csóválni: ejnye, megszakad ennyi súly alatt! Vagy lehet segíteni rajta. Egy fontos: nem szabad magára hagyni. Gon...