Időnként feltüremkedik bennem ez az emlék. Pedig jó volna elfelejteni.
Lehettem vagy öt éves. Még ki sem nyitottam a szememet, szörnyű balsejtelem lett úrrá rajtam: leforrázták az alhasamat. Ijedten felültem. Volna, ha tudok. Nem tudtam. Mi ez? Hol vagyok? Körülöttem kedélyes gyerekzsivaj, de nem az zavart. Nézem: tiszta, ropogós a kórházi paplan rajtam. Kezemmel végigsimítottam a hasamat. Mi történt velem? Miért van rajtam kötés? Erre nincs szükségem! Ahogy remegő kézzel szedtem le magamról, ujjaim a belémcsimpaszkodó fémcsipeszekbe ütköztek. Úr ég! Mit keresnek ezek itt? Ez valami hatalmas tévedés! Mint az őrült, szedtem, téptem ki magamból. Szóval ez fáj annyira! Ki volt az a gonosz, aki függönycsipeszeket tett a hasam legérzékenyebb részére? Ez nem volt jó vicc! Borzasztóan fáj! A szobatársaim, vidám hancúrozásukat abbahagyva kiabálni kezdtek:
- Nővérke! Nővérke! Siessen gyorsan! Az új kislány felébredt és letépi a kötését!
Nem értettem, mi közük ahhoz, mit csinálok. Nekem fáj itt, nyilvánvalóan a hülye csipeszek miatt. Haragudtam most már rájuk is. És a nővérkére, aki gyorsan besietett, megdorgált, és orvost hívott hozzám. Sok mindenre innen nem emlékszem, de tudom, hogy csak lassan fogtam fel: megműtöttek. Hiába szedem ki a csipeszeket, a fájdalom marad. És persze a csipeszek is szépen visszakerültek. Mert nem függönycsipesz volt egyik sem: azok fogták össze a műtött heget.
- De ne szomorkodj, pár hét, és úgy szaladgálsz majd, mint régen! - vigasztaltak. Nem lett igazuk. Sosem szaladgáltam utána olyan könnyedén, mint azelőtt. Hiába a varratszedés, hiába, hogy már SZABAD, nem tudtam azon a nyáron még kiegyenesedni sem. Görnyedten járkáltam. Legszívesebben üldögéltem attól kezdve. Soha nem lett többé annyi erő a hasamban, hogy akár csak egyetlen felülést megcsináljak. Nyomoréknak éreztem magamat. Hiába gyógytorna, hiába úszás, bármi. Csak rontott a helyzeten.
Aztán felnőtt fejjel szembeszaladt velem a sehol nem reklámozott Kovács-módszer. És azóta erősebb vagyok, mint eddig bármikor. Csak napi húsz perccel. Miért nem hallottam róla a zeneiskolában? A konziban?
Most már mindegy. A fő, hogy megtaláltam. Köszönet érte Dóri barátnőmnek, aki elvitt, dr. Kovács Géza bácsinak, aki Kodály kívánságára kidolgozta a Zenei Munkaképesség-Gondozást, dr. Pásztor Zsuzsának és Négyesi Annának, akik Géza bácsi méltó utódai.
És azóta is bennem van, erősen, kitörölhetetlenül, hogy a legmélyebb fájdalmak idején milyen pokoli egyedül lenni, egy simogató kéz, megértően duruzsoló hang, egy együttérző szív nélkül. És hiába próbálok a gyerekeim mellett ott lenni a nehéz pillanatokban - nem mindig érek oda. Vagy tán éppen én vagyok az oka...
Persze, a sebeink tesznek minket azokká, akik vagyunk. AHOGY viszonyulunk hozzájuk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése