Gyerekként sokszor, tulajdonképpen túl sokszor hallottam: bolond, aki EBBE a világba gyereket szül. Bántóan élesen kongott utána a ki nem mondott gondolat: hát még, aki eeeeeeeennyit!
Sokat tűnődtem ezen. Hát milyen világba kéne akkor szülni, ha nem abba, amelyikben épp aktuálisan vagyok?
Világos volt, hogy ebbe fogok. (És igen, eeennyit!)
Amiben viszont száz százalékig biztos voltam: bár Házasságban kívánok élni, szülni, senyvedni és virulni, de a hozzávaló Házat tuti biztos, hogy nem én fogom építeni.
Aztán tessék. Itt van. Mindjárt kész. A Ház.
Mindjárt? Hm.
Arra jó ez az egész, hogy belássam: a ház igazából fura dolog. Élettelen, rideg anyagokból épül, mégis, furamód: él.
A Ház ugyan még nincs kész, de már így is karaktere, jelleme van. Nő tervezte, anya. Látszik. Érződik.
Egyfolytában az az érzésem, hogy ez a Ház a sokadik gyerekünk.
Az építkezés olyan, mint a várandósság.
Az ember bódultan tervezget és terveztet, megálmodja a Világ Legcsodálatosabb Házát. Persze, a telek elrendezése, a helyi építési szabályzat és főképp a pénztárcánk erősen behatárolja a lehetőségeket. (Mondjuk ez a genetika, meg a szerelem kémiája.)
Aztán keressük a kivitelezőt. Egyezkedések, módosítások újra.
És egy napon jön a telefon: hétfőn indul a projekt!
És onnantól kezdve már csak előre van.
Persze, ott a jóleső izgalom, az öröm minden folyamatban. Aztán a bosszúság: nem itt kéne ennek lennie, nem így és valószínűleg nem ebből az anyagból. Aztán a fejtörés: ha már ez van, mit lehet tenni?
A folyamatos alkudozás, megoldás-keresés. A békés megoldásé.
Ahogy a gyerekvállalásnál: vágyakozunk, álmodozunk, szervezünk és tervezünk, aztán a végén megszületik Valaki, aki teljesen más, akit nem lehet előre kitalálni, mert egy egyszeri, különleges egyéniség, egy csoda. Igazából nem lehet rá felkészülni. Vagyis lehet, de kizárólag azzal az alázattal, hogy úgyis másként lesz. A rugalmasság, amivel ideális esetben a gyerekeinkhez viszonyulunk, az építkezésnél is elengedhetetlen.
A Mi Házunk még nincs kész, de máris szeret minket. Érzem, tudom. Minden reggel örömmel rámmosolyog a leendő nappalink ablaka. Látszik: alig várta, hogy köszönthessen. És átölel. Alig várja, hogy igazi élettel teljen meg.
Az épületeknek nemcsak jellege van, de hajlok rá: jelleme is. És éppúgy, mint a magzatok: élni akarnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése