Amikor a zene a túlélés záloga. Akkor is, ha bele kell halni.
Defiant Requiem - A dacos requiem - amúgy Verdi jól ismert műve, de furcsa előadásban.
A zenekar: egy rozzant zongora, a kórus: a gettóba hurcoltak. Akik elszántan jártak esténként a rosszul megvilágított pincehelyiségbe, hogy éhesen és fáradtan bár - de énekeljenek. Zsidók, akik a katolikus Requiemet érezték a legalkalmasabbnak arra, hogy derékba tört életüket, erőszakkal elvett családjukat, munkájukat, jövőjüket meggyászolják. Mert Verdi zenéjének palettáján a földi élet és az örökkévalóság szinte minden árnyalata megtalálható: a gyász fájdalma, a rettenetes ítélettől való félelem, a gyötrődés mellett ott pislákol a remény, az élethez való ragaszkodás, a könyörületesség is. Megcsillan az öröm fénye, és ami a szövegben nincs, a zene készségesen megjeleníti mind a hiányzó árnyalatokat.
Különleges élmény volt részt venni a Zsidó Művészeti Fesztivál nyitóalkalmán.
Sötét színpadon ülve vártuk a kezdést. A Vígszínház gyönyörű, pompásan megvilágított nézőtere így egy kecses, tenyérbe illő ékszerdoboz.
Fura volt: mintha most ők lennének a műsor, és mi az érdeklődő közönség.
Aztán fordult a kocka: elsötétült a nézőtér, és ránk kapcsolták a reflektorokat.
Indult a koncert, csendben, taps nélkül.
A Requiemet időnként megállította a karmester. Ilyenkor videóról három túlélő mesélt, hallhattunk levélrészleteket, gondolatokat, melyeket ez a furcsa tünemény ébresztett, és egy részletet egy náci propagandafilmből, mely a gettóváros életét igyekezett rózsaszínben feltüntetni. (A sors fintora, hogy a filmet végül nem adták le, mert addigra a német városokat annyira lebombázták, a lakosság pedig annyira elszegényedett, hogy a teresienstadti patyomkin-jólét, a csak a film kedvéért kapott nagy karéj kenyeret majszoló, normálisan felöztöztetett emberek megrendezett boldogsága, elégedettsége túl nagy kontraszt lett volna a szabadok hétköznapi nyomorúságához képest. A filmből maradt töredéket a szovjet megszállók találták meg.)
Már a próbákon is, amikor belesüppedtem a performansz hangulatába, egyre erősebben tolult fel bennem az ismerősség érzése: hiszen ez annyira az enyém! Mint amikor egy gyerekkori barátommal futok össze évtizedekkel később, és elönt az otthonosság a megőszült-megkopaszodott-kigömbölyödött, ráncos arcban az ismerős gyermek-vonásokat meglátva.
Mert az iskolai énekkarban ülve sokszor unatkoztam, amíg a karvezető a többi szólamot csiszolgatta. (Azóta is ritkán unom magam annyira, mint az iskolai órákon. Amikor öt-tíz perc alatt lezajlik a lényeg, és utána csak a kínos vergődés: felel, aki nem tud semmit, vagy dolgozatírás, vagy a feladatok hosszadalmas, monoton gyakorlása. És megy a megszégyenítés.) Unalom elleni taktikáim a firkálás, horgolás és olvasás a pad alatt.
Fogalmam sincs, miért talált rám a családi könyvtárból az a sok koncentrációs tábori beszámoló. Érdeklődve olvastam, borzongva az emberi gonoszságot látva, és ámultam a megszégyenítettek, tönkretettek erejét és a túlélésért folytatott kétségbeesett, reménytelennek tűnő küzdelmét látva. (Sok kiművelt emberfő is volt közöttük, olyanok is, akiket nem a származásuk, hanem véleményük vállalása, segítőkészségük és emberségességük juttatott ide.)
Előtte a népmesék világa varázsolt el, az abban rejlő ős-erő, az élet küzdelmeiben való kitartás, a sok keserven keresztül elérhető boldogság.
Talán ezért fogott meg ennyire a méltatlanul megalázottak sorsa?
Most is érzem zsigereimben az olvasott szenvedéseket: a fáradtságot, kimerültséget, kényelmetlenséget, hideget, meleget, éhséget, betegséget, az élősködőket, a hiányos higiéniát, az emberi gonoszság okozta fizikai fájdalmat; és lelkemben feltámad a honvágy, a tagadás: lehetetlen, hogy ez megtörténjen!, és akkor még ott van a gyűlölet, elkeseredés, pánik, rezignáció és a reménytelen remény. A fanatikus hit abban, hogy egyszer, minden ellenkező látszat ellenére vége lesz. S ha mégsem.... Mi is lesz, ha mégsem? Hova kerülök akkor...?
Talán ezek az olvasmányaim is segítettek abban, hogy még inkább higgyek abban: az egyetlen alternatívánk a szeretet. Az ember méltóságának tiszteletteljes elfogadása, a kapcsolatok építése, ápolása, őrzése.
Vigyázzunk egymásra!
Csak egyetlen egy van belőlünk.
Mindannyiunkból.
Defiant Requiem - A dacos requiem - amúgy Verdi jól ismert műve, de furcsa előadásban.
A zenekar: egy rozzant zongora, a kórus: a gettóba hurcoltak. Akik elszántan jártak esténként a rosszul megvilágított pincehelyiségbe, hogy éhesen és fáradtan bár - de énekeljenek. Zsidók, akik a katolikus Requiemet érezték a legalkalmasabbnak arra, hogy derékba tört életüket, erőszakkal elvett családjukat, munkájukat, jövőjüket meggyászolják. Mert Verdi zenéjének palettáján a földi élet és az örökkévalóság szinte minden árnyalata megtalálható: a gyász fájdalma, a rettenetes ítélettől való félelem, a gyötrődés mellett ott pislákol a remény, az élethez való ragaszkodás, a könyörületesség is. Megcsillan az öröm fénye, és ami a szövegben nincs, a zene készségesen megjeleníti mind a hiányzó árnyalatokat.
Különleges élmény volt részt venni a Zsidó Művészeti Fesztivál nyitóalkalmán.
Sötét színpadon ülve vártuk a kezdést. A Vígszínház gyönyörű, pompásan megvilágított nézőtere így egy kecses, tenyérbe illő ékszerdoboz.
Fura volt: mintha most ők lennének a műsor, és mi az érdeklődő közönség.
Aztán fordult a kocka: elsötétült a nézőtér, és ránk kapcsolták a reflektorokat.
Indult a koncert, csendben, taps nélkül.
A Requiemet időnként megállította a karmester. Ilyenkor videóról három túlélő mesélt, hallhattunk levélrészleteket, gondolatokat, melyeket ez a furcsa tünemény ébresztett, és egy részletet egy náci propagandafilmből, mely a gettóváros életét igyekezett rózsaszínben feltüntetni. (A sors fintora, hogy a filmet végül nem adták le, mert addigra a német városokat annyira lebombázták, a lakosság pedig annyira elszegényedett, hogy a teresienstadti patyomkin-jólét, a csak a film kedvéért kapott nagy karéj kenyeret majszoló, normálisan felöztöztetett emberek megrendezett boldogsága, elégedettsége túl nagy kontraszt lett volna a szabadok hétköznapi nyomorúságához képest. A filmből maradt töredéket a szovjet megszállók találták meg.)
Már a próbákon is, amikor belesüppedtem a performansz hangulatába, egyre erősebben tolult fel bennem az ismerősség érzése: hiszen ez annyira az enyém! Mint amikor egy gyerekkori barátommal futok össze évtizedekkel később, és elönt az otthonosság a megőszült-megkopaszodott-kigömbölyödött, ráncos arcban az ismerős gyermek-vonásokat meglátva.
Mert az iskolai énekkarban ülve sokszor unatkoztam, amíg a karvezető a többi szólamot csiszolgatta. (Azóta is ritkán unom magam annyira, mint az iskolai órákon. Amikor öt-tíz perc alatt lezajlik a lényeg, és utána csak a kínos vergődés: felel, aki nem tud semmit, vagy dolgozatírás, vagy a feladatok hosszadalmas, monoton gyakorlása. És megy a megszégyenítés.) Unalom elleni taktikáim a firkálás, horgolás és olvasás a pad alatt.
Fogalmam sincs, miért talált rám a családi könyvtárból az a sok koncentrációs tábori beszámoló. Érdeklődve olvastam, borzongva az emberi gonoszságot látva, és ámultam a megszégyenítettek, tönkretettek erejét és a túlélésért folytatott kétségbeesett, reménytelennek tűnő küzdelmét látva. (Sok kiművelt emberfő is volt közöttük, olyanok is, akiket nem a származásuk, hanem véleményük vállalása, segítőkészségük és emberségességük juttatott ide.)
Előtte a népmesék világa varázsolt el, az abban rejlő ős-erő, az élet küzdelmeiben való kitartás, a sok keserven keresztül elérhető boldogság.
Talán ezért fogott meg ennyire a méltatlanul megalázottak sorsa?
Most is érzem zsigereimben az olvasott szenvedéseket: a fáradtságot, kimerültséget, kényelmetlenséget, hideget, meleget, éhséget, betegséget, az élősködőket, a hiányos higiéniát, az emberi gonoszság okozta fizikai fájdalmat; és lelkemben feltámad a honvágy, a tagadás: lehetetlen, hogy ez megtörténjen!, és akkor még ott van a gyűlölet, elkeseredés, pánik, rezignáció és a reménytelen remény. A fanatikus hit abban, hogy egyszer, minden ellenkező látszat ellenére vége lesz. S ha mégsem.... Mi is lesz, ha mégsem? Hova kerülök akkor...?
Talán ezek az olvasmányaim is segítettek abban, hogy még inkább higgyek abban: az egyetlen alternatívánk a szeretet. Az ember méltóságának tiszteletteljes elfogadása, a kapcsolatok építése, ápolása, őrzése.
Vigyázzunk egymásra!
Csak egyetlen egy van belőlünk.
Mindannyiunkból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése