Kirakós

 Lassan áll össze a kép.

De ahogy kikerekedik, egyre nagyobb megnyugvás kerít hatalmába.
És öröm.
Gyerekkoromban kirakós volt a neve - mostanra puzzle-nek hívják. Emlékszem, az átmeneti időszakban csak simán puzlénak hívtuk.
Puzlézzunk egyet? - hangzott a kérdés.
De az ősidőkben még úgy kérdeztük:
Ki jön kirakózni?
Szerettem a könnyen kirakhatókat, amik gyors sikerrel kecsegtettek. A Lila ruhás hölgyet viszont utáltam, mert nem volt két egyforma darabja. Pont az a jó benne! - állította anyu, amiben határozottan eltért a véleményünk. De a sokszáz vagy többezer darabos kirakókat csíptem a legkevésbé. Mert azokat esélytelen volt kirakni. A keretét még úgy-ahogy, hosszas kínlódással. Mai napig nem értem, miért jó napokat, heteket ezzel bíbelődni. Nem igaz ám. Az eszemmel nagyon is értem. Csak értetlenkedve nézem. Akkor már ezerszer inkább a kézimunka. Annak használható végeredménye van, folyamatos esztétikai élmény, ráadásul megnyugtat.
Különösen szeretek horgolni. Lehetőleg kerekded mintákat. Mert elzsongít a körkörös forma, elsimítja az agyamban időnként fel-felbukkanó adáshibát, ingerlékenységet, zsizsgést.
Azt képzelem, a puzzlistáknak hasonlót jelenthet a kirakózás is.

Elmesélem. Van egyetlen egy, sokrészes kirakó, amit már jó régóta rakosgatok. Nézegetem, forgatom a kis idomtalan kockákat, próbálom megfejteni a töredék-képeket, egyáltalán, igyekszem rájönni, melyik a színe és melyik a fonákja. Nem egyszerű. Mert mindkét oldalából értelmes képet lehet alkotni. Ráadásul a színei is ugyanazok, sőt, a motívumok is.
Viszont hiányos. Egyelőre.
Egyre több része kerül elő, és így már kezd érdekessé válni.
Viszont sosem úgy ülök oda, hogy most ezt jól összerakom. Egyszerűen csak jelen van, és időnként belém villan: ja, ez ide tartozik! Az meg oda!
Rakosgatom a kisebb egységeket egymáshoz, de amikor sikerül két vagy több ilyen szigetet összeilleszthetni, az különleges elégedettséggel tölt el.
És ma összeállt valami.

Annyi helyen olvasom-hallom, hogy milyen szörnyű ez a 2020, felejtsük el minél előbb, mert sokkoló volt, gyötrelmes, teli fájdalommal, bizonytalansággal. 

De épp ez az esztendő nekem különösen sok ajándékot hozott.
Megélhettem, hogy sok ember szeret. Hogy több nagyszerű közösséghez is tartozhatok. Hogy számíthatok rájuk, és ők is számítanak rám.
A tavaszi bezártságban is ilyeneket élhettem meg. Például azt, hogy a gyermekeim micsoda különleges ajándékok. Hogy az udvarunk mekkora örömforrás.
Valahogy nagyon gyorsan belejöttem abba, hogy miként lehet megtalálni a jót, az áldást ebben a váratlan, mindent gyökerestül felforgató időszakban. A folyamatos bizonytalanságban. Amikor ma már nem aktuális semmi, amit tegnap mondtak nekünk. Amikor a hétköznapok eddigi értelmezése szűnt meg teljesen.
És ezekben az időkben bennem reménység honol. Tudom, hogy minden meg fog változni. Tudom, hogy az időnket innentől  korlátozottabban osztjuk be magunk. A napi szinten változó környezet folyamatosan átírja az életünket.
Én mégis bizalommal nézek előre. Sőt, elfogadom a mai napot is, még így, bezárva is.

És ma jöttem rá, miért.
Mert én már túlestem egyszer ezen a sokkon. Hogy innentől nem lesz semmi olyan, mint eddig. Hogy az egyetlen biztos pont a bizonytalanság.
Amikor a diabétesz beköltözött hozzánk, gyászba borultam.
Nem tarthattam próbákat - mert este inzulint kellett adjak a picinek.
Nem élhettem azt a szabad életet a gyerekekkel, mint előtte. Nem mehettünk játszótérre, csak két étkezés között. És 6-7 étkezésről van szó. Nem barangolhattunk messzire, mert a szénhidrát-inzulin arányra kényesen vigyázni kell. Vagyishogy kellett volna. Mert hányszor számoltam el magam! Hányszor felejtettem el beadni az inzulint! Hányszor ért úton az étkezési idő! Olyankor meg nem mindig mértem - hiába, nem voltam mindig és eléggé felkészült.

Emlékszem a frusztrációra, ami az egyes rosszul megoldott helyzetek miatt volt. Minden egyes 8 fölötti vércukornál egy világ dőlt össze bennem. 

Sírtam, hogy nem tudtam eléggé figyelni az én kis kincsemre. 

Sírtam, hogy tönkreteszem az egészségét. Sírtam, hogy folyton megszúrom, amikor pedig úgy szeretem ölelgetni. És mégis, bántom.Minden szúrással szíven szúrtam magamat is. Naponta minimum nyolcszor.

Sírtam a kimerültségtől, mert minden éjjel kétszer kellett keljek az apró, puha ujjacskákat megszúrni, hogy kivédjük a nagy vércukorkilengéseket. Hiába simogattam, csókolgattam a kis kezecskéket aztán. Álmában is elrántotta, ösztönösen, védekezésül. 

Sírtam, mert elveszettnek láttam a reményt, hogy az életben még kórusban vagy kórus előtt állhatok.
Hosszú gyász volt. Miközben megéltem a mindennapi apró örömöket is. De az életem tagadhatatlanul beszorult. 

Hosszú, nagyon hosszú idő volt, míg a szívemmel is el tudtam fogadni. Az eszemnek könnyen ment, szinte azonnal belátta: ebben még lesz áldás is! A szívem csak sajgott és nem tudott megnyugodni.
Sok év, sok tapasztalat, sok ember támogatása kellett ahhoz, hogy szívből elfogadjam: ezek a keretek.
Az azóta elmúlt sok év egy részében már én tudtam vigasztalni a hasonló helyzetbe szorultakat. Lassan megérett bennem a türelmes elfogadás. És még lassabban érett meg az, hogy ezek a keretek sokkal rugalmasabbak, mint hittem.
Végül pedig megkaptam ajándékba mindazt, amiről le kellett mondanom. Két csodálatos kórust: az egyikben énekelhetek, a másikat vezethetem.
Szeretem.
És most látom csak igazán, hogy ez az elfogadás milyen jó gyakorlat volt az idei évre.
Helyére került a két, már szép gondosan egybeillesztett kocka-halmaz.

Alakul a kép. 

(Miket írtam még?)