Gyerekeket táboroztattunk. Sok év óta végre, újra én is, aktívan.
Milyen tábor is lenne, no mégis? Hát persze, hogy kórustábor.
Rutinos kollégákkal összebeszéltünk: egészen kivételesen még ráért május végén elkezdeni szervezni. Mert amúgy nagyon nem. Ha márciusban nincs meghirdetve, akkor azok, akik szívesen jönnének, már nem érnek rá. De most, ugye, a nagy járványügyi bizonytalanságban minden egészen más volt.
A naponta változó helyzet. Változó szabályozás. Mire engedélyezték a bejárós táborokat is, a művelődési házak mind teltházasak lettek. Persze, hiszen bizonytalanra befoglalták a jól bejáratott táboroztatók. Tökéletesen érthető.
A kerületi iskolák pedig nem adhatták ki a termeiket.
Szerencsére a cserkészek befogadtak minket erre a hétre, így egy kellemes, elkerített udvarú, nagy helyen lehettünk a nyár eddigi legforróbb hetén. Valahogy így jött ki.
Az első nap mindig ismerkedéssel kezdődik. Na persze, idén csak a járványügyi fejtágítás után.
Egy szép nagy hálót szőttünk: ki-ki mondta a saját nevét, erősen fogta a fonal egy szakaszát, a gombolyagot pedig továbbhajítotra egy számára ismeretlennek. A végén visszabontottuk a hálót: visszadobálták a gombolyagot annak, akitől kapták, és, ha emlékeztek még rá, mondták a nevét is. Persze, hogy a többség nem emlékezett, de sebaj, egy-két-há', és a csapat már mondhatja is együtt. Igen ám, de huszonnyolc gyereknél már akkora a kör, hogy a gombolyag időnként nem oda esik, ahová kéne. Pedig fontos ám nagyon, hogy a keresztezett szálak alatt vagy fölött megy át. Mit lehet tenni, ha már majdnem mindenki be van hálózva? Mit is tehettem volna? Időnként kiigazítottam a félresikerült röppályát. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy bementem a hálóba, kigubancolni, vagy utánaszaladtam, ha a ballisztikus ív a kelleténél nagyobb lett.
Mire a gombolyag visszatekeredett, igenis tudtak pár új nevet.
Csak pár nappal később jöttem rá, hogy az enyémet kicsit torzítva jegyezték meg. Póknéni. Ez voltam én. Aki a hálót igazgatja, nem az?
Bár bemutatkoztam nekik újfent, de azért nem sokan hívtak a nevemen ezután sem.
Aztán elgondolkodtam: végülis, egy egészen kicsit mégiscsak póknéni vagyok. Több közösségben is szövögetem, régen még másokban is szövögettem a kapcsolati szálakat.
Egyik kedves barátnőm mondta: neki tulajdonképpen csak az emberi kapcsolatok fontosak, a szervezetek maguk nem. Ekkor villant be: tulajdonképpen ezt a kapcsolódási igényt használom (ki vagy fel) orvul vagy természetesen, amikor a közösségeimben kötözgetem vagy lazítgatom a szálakat. Csendesen vagy harsányan.
Milyen tábor is lenne, no mégis? Hát persze, hogy kórustábor.
Rutinos kollégákkal összebeszéltünk: egészen kivételesen még ráért május végén elkezdeni szervezni. Mert amúgy nagyon nem. Ha márciusban nincs meghirdetve, akkor azok, akik szívesen jönnének, már nem érnek rá. De most, ugye, a nagy járványügyi bizonytalanságban minden egészen más volt.
A naponta változó helyzet. Változó szabályozás. Mire engedélyezték a bejárós táborokat is, a művelődési házak mind teltházasak lettek. Persze, hiszen bizonytalanra befoglalták a jól bejáratott táboroztatók. Tökéletesen érthető.
A kerületi iskolák pedig nem adhatták ki a termeiket.
Szerencsére a cserkészek befogadtak minket erre a hétre, így egy kellemes, elkerített udvarú, nagy helyen lehettünk a nyár eddigi legforróbb hetén. Valahogy így jött ki.
Az első nap mindig ismerkedéssel kezdődik. Na persze, idén csak a járványügyi fejtágítás után.
Egy szép nagy hálót szőttünk: ki-ki mondta a saját nevét, erősen fogta a fonal egy szakaszát, a gombolyagot pedig továbbhajítotra egy számára ismeretlennek. A végén visszabontottuk a hálót: visszadobálták a gombolyagot annak, akitől kapták, és, ha emlékeztek még rá, mondták a nevét is. Persze, hogy a többség nem emlékezett, de sebaj, egy-két-há', és a csapat már mondhatja is együtt. Igen ám, de huszonnyolc gyereknél már akkora a kör, hogy a gombolyag időnként nem oda esik, ahová kéne. Pedig fontos ám nagyon, hogy a keresztezett szálak alatt vagy fölött megy át. Mit lehet tenni, ha már majdnem mindenki be van hálózva? Mit is tehettem volna? Időnként kiigazítottam a félresikerült röppályát. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy bementem a hálóba, kigubancolni, vagy utánaszaladtam, ha a ballisztikus ív a kelleténél nagyobb lett.
Mire a gombolyag visszatekeredett, igenis tudtak pár új nevet.
Csak pár nappal később jöttem rá, hogy az enyémet kicsit torzítva jegyezték meg. Póknéni. Ez voltam én. Aki a hálót igazgatja, nem az?
Bár bemutatkoztam nekik újfent, de azért nem sokan hívtak a nevemen ezután sem.
Aztán elgondolkodtam: végülis, egy egészen kicsit mégiscsak póknéni vagyok. Több közösségben is szövögetem, régen még másokban is szövögettem a kapcsolati szálakat.
Egyik kedves barátnőm mondta: neki tulajdonképpen csak az emberi kapcsolatok fontosak, a szervezetek maguk nem. Ekkor villant be: tulajdonképpen ezt a kapcsolódási igényt használom (ki vagy fel) orvul vagy természetesen, amikor a közösségeimben kötözgetem vagy lazítgatom a szálakat. Csendesen vagy harsányan.
Mint egy Póknéni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése