Kedves, drága ismerőseim, kollégáim, barátaim, rokonaim, rajongóim és kritikusaim!
Mindenkinek köszönöm, hogy vette a fáradságot, hogy felköszöntsön.
Nagyon szívmelengető volt a temérdek üzenetet olvasni.
Még akkor is, ha tudom, a fb figyelmeztetése sokat segített ebben.
KÖSZÖNÖM!
(És köszi, Cukorsüveg!)
Vállalom. Igen. Minden évben volt eddig szülinapom. Nem csak tizenhétben. És szeretek mindig pont annyi idős lenni, amennyi.
Már sokszor meséltem, mert meghatározó emlékeim közé tartozik: nyolcéves lehettem, mikor a pákozdi utcánkban ballagva azon gondolkodtam: érthetetlen, a hozzánk látogató felnőttek (rengetegen voltak) hányszor mondták nekünk: jó nektek, hogy még gyerekek vagytok! Milyen fura ez! Hiszen ők is voltak már egyszer gyerekek. Én speciel alig vártam, hogy felnőjek. Irigyeltem az ő felnőtt-létüket. Ők meg az én gyerekkoromat. Szőke fejecskémben kavarogtak a gondolatok. Nocsak. Hiszen mindenki vágyik valamire. Pont arra, ami a másé. De ha cserélnénk, és ő lenne az én helyemben, biztos, hogy vágyakozva várná a bűvös 18-at. Minimum.
És ekkor rájöttem: ami nekem van, az után mások vágyakoznak. Ergo ha nem is tökéletes, de értékes. És csak egyszer van, most. Később csak vágyakozhatok rá. Innentől kezdve döntöttem: mindig pont annyi akarok lenni, amennyi vagyok.
A rengeteg felszabadult lelki energiát pedig hasznos dolgokra fordítom majd. Például örülök. Annak, hogy vagyok, hogy az vagyok, olyan és annyi idős, amennyi.
Nem szeretnék megint húszéves lenni.
Szeretem az életet. Ez az egyik kedvenc tevékenységem.
Élni.
Meg játszani.
Ja igen. Meg örülni.
Mindenkinek köszönöm, hogy vette a fáradságot, hogy felköszöntsön.
Nagyon szívmelengető volt a temérdek üzenetet olvasni.
Még akkor is, ha tudom, a fb figyelmeztetése sokat segített ebben.
KÖSZÖNÖM!
(És köszi, Cukorsüveg!)
Vállalom. Igen. Minden évben volt eddig szülinapom. Nem csak tizenhétben. És szeretek mindig pont annyi idős lenni, amennyi.
Már sokszor meséltem, mert meghatározó emlékeim közé tartozik: nyolcéves lehettem, mikor a pákozdi utcánkban ballagva azon gondolkodtam: érthetetlen, a hozzánk látogató felnőttek (rengetegen voltak) hányszor mondták nekünk: jó nektek, hogy még gyerekek vagytok! Milyen fura ez! Hiszen ők is voltak már egyszer gyerekek. Én speciel alig vártam, hogy felnőjek. Irigyeltem az ő felnőtt-létüket. Ők meg az én gyerekkoromat. Szőke fejecskémben kavarogtak a gondolatok. Nocsak. Hiszen mindenki vágyik valamire. Pont arra, ami a másé. De ha cserélnénk, és ő lenne az én helyemben, biztos, hogy vágyakozva várná a bűvös 18-at. Minimum.
És ekkor rájöttem: ami nekem van, az után mások vágyakoznak. Ergo ha nem is tökéletes, de értékes. És csak egyszer van, most. Később csak vágyakozhatok rá. Innentől kezdve döntöttem: mindig pont annyi akarok lenni, amennyi vagyok.
A rengeteg felszabadult lelki energiát pedig hasznos dolgokra fordítom majd. Például örülök. Annak, hogy vagyok, hogy az vagyok, olyan és annyi idős, amennyi.
Nem szeretnék megint húszéves lenni.
Szeretem az életet. Ez az egyik kedvenc tevékenységem.
Élni.
Meg játszani.
Ja igen. Meg örülni.
(A képen jól látszik, ahogy gyermekeim a gyertyáimat lángra lobbantják.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése