Még a régi, őskövület-típusú, éppen ezért lenyűgöző rendezés volt.
Talán ez is segített benne. Igen, igen, egészen biztosan.
Nagyon erősen bennem van az érzés, zsigereimben raktározva.
Hátul, a színpad legvégiben várakoztunk. Beöltözve bár, de még nem átlényegülve. Hallgattuk az "egyiptomi" sokaság diadalmas énekét. Tudtuk, hogy gyönyörű jelmezekben épp pálmaágakat lengetnek.
Szép ez az örömmámor.
De mi ilyenkor még családanyák, zenetanárok, barátnők és kapcsolataink ilyen-olyan hullámain úszó emberek voltunk, akik a sors különös kegyéből együtt lehettünk. Vagy a félöltözött statisztákkal beszélgethettünk. Vagy csak ültünk a lépcsőn, fejünket térdünkre hajtva, egy csepp pihenést, megnyugvást találva a hétköznapokból.
Ahogy közeledett a mi időnk, a színpadi ügyelő megjelent: készüljünk, mindjárt jövünk.
Ekkor nyert értelmet mindaz, ami rajtunk volt: a lerongyolódott ruha, a feketére pingált arc és kéz. A statiszták is pont tökéletes öltözékben voltak immár, hisz egy ágyékkötő épp elég kosztüm a korbácsot forgató hajcsárnak. Mi pedig megalázva, megkínozva vergődtünk be a színpadra. A legmagasabb pontról indulva, hogy a legaljában összerogyva szánalmasságunk húzza alá a győztesek diadalát.
Emlékszem: szinte a teljes kórus együtt debütált, minket támogatott-tanítgatott az a pár operaházi kolléga, aki álmából felverve is, bármikor, bármelyik rendezésbe gond nélkül beugrik, csukott szemmel is megfesti a sminket, csak tán a beéneklésre kérne kis időt.
A rabszolgák között Magdi volt a beavatott, őt követtük. Igyekeztünk a lehető legnyomorúságosabban érezni és annak is mutatni magunkat. Ez olyan jól sikerült, hogy még "egyiptomi" kollégáink szíve is megindult rajtunk.
És akkor megtörtént a csoda.
Pont akkor és pont ott, amikor legyőzve és megalázva, térden csúszva könyörögtünk hitvány kis életünkért.
Mert megnyílt az ég felettem és megnyíltam én magam is. Nem voltam már sem rabszolga, sem énekes - én voltam a MESÉLŐ, a médium, a csatorna, persze együtt a többiekkel. A Mesélő, aki a lélek bámész nyíltságába önti az emberi élet legigazabb meséit.
Mert ezek a mesék nem avulnak el, nem, soha. Tanítanak irigységről és önzetlenségről, szerelemről és gyűlöletről, aggodalomról, hatalomról, hiábavalókról és örök kincsekről.
Ezért szeretjük.
És ezért szeretjük a régi, impozáns, "hagyományos" rendezést. Mert úgy segít megérteni magunkat, hogy kiemel a jelenből.
Felemelő érzés részesévé válni, továbbadni. Ahogy átfolyik rajtam a zene, a történet, érzem, hogy átmos, átalakít.
Ezért szeretem.
(Miket írtam még?)
Talán ez is segített benne. Igen, igen, egészen biztosan.
Nagyon erősen bennem van az érzés, zsigereimben raktározva.
Hátul, a színpad legvégiben várakoztunk. Beöltözve bár, de még nem átlényegülve. Hallgattuk az "egyiptomi" sokaság diadalmas énekét. Tudtuk, hogy gyönyörű jelmezekben épp pálmaágakat lengetnek.
Szép ez az örömmámor.
De mi ilyenkor még családanyák, zenetanárok, barátnők és kapcsolataink ilyen-olyan hullámain úszó emberek voltunk, akik a sors különös kegyéből együtt lehettünk. Vagy a félöltözött statisztákkal beszélgethettünk. Vagy csak ültünk a lépcsőn, fejünket térdünkre hajtva, egy csepp pihenést, megnyugvást találva a hétköznapokból.
Ahogy közeledett a mi időnk, a színpadi ügyelő megjelent: készüljünk, mindjárt jövünk.
Ekkor nyert értelmet mindaz, ami rajtunk volt: a lerongyolódott ruha, a feketére pingált arc és kéz. A statiszták is pont tökéletes öltözékben voltak immár, hisz egy ágyékkötő épp elég kosztüm a korbácsot forgató hajcsárnak. Mi pedig megalázva, megkínozva vergődtünk be a színpadra. A legmagasabb pontról indulva, hogy a legaljában összerogyva szánalmasságunk húzza alá a győztesek diadalát.
Emlékszem: szinte a teljes kórus együtt debütált, minket támogatott-tanítgatott az a pár operaházi kolléga, aki álmából felverve is, bármikor, bármelyik rendezésbe gond nélkül beugrik, csukott szemmel is megfesti a sminket, csak tán a beéneklésre kérne kis időt.
A rabszolgák között Magdi volt a beavatott, őt követtük. Igyekeztünk a lehető legnyomorúságosabban érezni és annak is mutatni magunkat. Ez olyan jól sikerült, hogy még "egyiptomi" kollégáink szíve is megindult rajtunk.
És akkor megtörtént a csoda.
Pont akkor és pont ott, amikor legyőzve és megalázva, térden csúszva könyörögtünk hitvány kis életünkért.
Mert megnyílt az ég felettem és megnyíltam én magam is. Nem voltam már sem rabszolga, sem énekes - én voltam a MESÉLŐ, a médium, a csatorna, persze együtt a többiekkel. A Mesélő, aki a lélek bámész nyíltságába önti az emberi élet legigazabb meséit.
Mert ezek a mesék nem avulnak el, nem, soha. Tanítanak irigységről és önzetlenségről, szerelemről és gyűlöletről, aggodalomról, hatalomról, hiábavalókról és örök kincsekről.
Ezért szeretjük.
És ezért szeretjük a régi, impozáns, "hagyományos" rendezést. Mert úgy segít megérteni magunkat, hogy kiemel a jelenből.
Felemelő érzés részesévé válni, továbbadni. Ahogy átfolyik rajtam a zene, a történet, érzem, hogy átmos, átalakít.
Ezért szeretem.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése