Hosszan néztem a gesztenyefát a szép, többszárnyú, százéves ablakból.
Szeretem a vadgesztenyét. Gyönyörű, hatalmas leveleit, fényes-barna, tenyérbe simuló gesztenyéit. A régi házunk melletti templomudvar is tele van vele. Otthonosságot kölcsönzött ennek az abszurd helyzetnek is.
Amikor bejöttem, még zöld volt a lombja és dús. Ahogy magamhoz tértem, egyre több erőm és unatkozni való időm lett, egyre többet tanulmányoztam, hol fektemben, hol ültömben. Eleinte inkább csak úgy vízszintesen.
A fejem az ablak felé esett, így elég fárasztó volt kifacsart tartással kinézni. Amikor már nem kellett folyamatosan az infúzió, megfordulhattam. Kényelmes ágyam volt amúgy, lényegesen komfortosabb, mint az otthoni matrac. Mert a picuri, nemrégiben kiutalt panellakásban még egy ágy nem fért volna el, be kellett hát érjem a matraccal. Már amikor éppen hazamehettem látogatóba. Persze, a kollégiumban volt saját ágyam is. Meg öt szobatársam. Érdekes, akkor tágasnak tűnt a kolesz szobája, évtizedek távlatából meglehetősen szűknek látom.
Amúgy a panellakás sem volt pici. Mi voltunk sokan. És szerettem sokan lenni.
Megfordultam az ágyon, hosszas tollászkodás után megfelelő formájúra igazítottam a párnát, és szemlélődtem. Néztem, ahogy a gesztenye levelei lassacskán elsárgulnak, bepöndörödnek és lehullanak. Egy-egy szélroham idején tömegesen intettek búcsút az ágaknak, és táncolva tovalibbentek.
Sokszor elaludtam nézelődés közben. A betegség, amivel behozott anyu, legyengített teljesen. Üldögélni sem volt sok erőm. Állítólag két napig nem is voltam magamnál. Félrebeszéltem. Dobáltam magamat. Miközben anyu ott volt, simogatott, vigasztalt. Én meg viaskodtam. Küzdöttem a Láthatatlannal. És nyertem.
Napok óta csillapíthatatlan, extrém láz gyötört. Általános gyengeség. Alig tudtam hazaszökni. A kollégium orvosa adott gyógyszert, injekciót, de nem sokat használt. Hétvégére bent kellett volna maradjak a koleszban. De én haza akartam menni, mindenáron. Pedig nem is volt hazamenős hétvégém. Ilyen ittmaradós heteken anyu péntekenként telefonált. Nagy kincs volt ez! A hívás. Nem volt otthon telefonunk, fülkéből vagy a munkahelyéről tudott hívni. Ilyenkor bemondták a hívott nevét a hangosbemondóba, és futottunk le a lépcsőn, magunkkal sodorva mindent és mindenkit, aki utunkat állta. Nyugtalanított, hogy este nyolcig sem hívtak. Akkor, takarókba csavargózva, jól beöltözve a hidegrázás végett, lecsoszogtam, hogy kiderítsem az okát.
- Ja, igen, hívott anyukád, mondtuk, hogy jól vagy, minden rendben van! - így a nevelőtanárok.
Aztán rám meredtek:
- Csak nincs valami baj?
Háromhetente járhattam haza - ennyire futotta a családi költségvetésből. Hiába szerettem Pécsett lenni, oda járni, ott tanulni, fizikailag fájt a honvágy. Vágyakoztam testvéreim után, szüleim után, az akolmelegbe. Így hát másnap kihasználtam a nevelőtanárok lanyhuló figyelmét, és elszeleltem... vagyis elvánszorogtam a koleszból. A vonaton majdnem megfagytam. Nem volt fűtés, bár október eleje volt. Felváltva rázott a hideg meg a köhögés.
Otthon anyu rámnézett és azonnal ágyba fektetett. A sajátjába. Felváltva főzte-sütötte a kedvenc ételeimet. De hiába, mert csak egyre gyengébb lettem. Aztán jött a hasmenés. Hányás. Kiütések.
A sokadik kihívott ügyeletes orvos végül ragaszkodott hozzá, hogy bevigyenek a kórházi fertőző osztályra. Anyu gyengéden támogatott a kocsiig. Ekkor már járni sem volt erőm. A kórház udvarára nem engedtek be magánautót. Szerettem volna segíteni anyunak, de nem tudtam. Karjaimat a vállán át fogva, mellkasán keresztezve, a hátán cipelt a gyermekinfektológiára. Talán ezért az egyért volt jó, hogy olyan véznácska voltam.
Amikor a kórházi ágyon elterültem, mint egy béka, még a kórterem ajtajának üvegén bágyadtan próbáltam mosolyogni anyura: most már minden rendben lesz! De ő kétségbeesetten nézett vissza rám.
- Most nézze meg, nem valószínű, hogy megéri a holnapot - mondták neki éppen.
Szerencsére nem tudtam, hogy nekem nem kell megérnem.
Így nyugodtan omlottam az álom gyógyító karjaiba. Karomon a branül, az infúzió szépen, lassan csordogál. Hidratálás. Azóta már ismerem ezt a kifejezést.
Aztán nem csak a holnapot, a holnaputánt is megértem, sőt.
Minden nap egy győzelem volt.
Amikor már fel tudtam ülni, elkezdtem falni a betűket. (A kórházi koszt helyett szerencsére anyu csodálatos finomságaival tömhettem magamat.) A Dörmögő Dömötört, amit valamelyik ovis elődöm hagyhatott itt, már rongyosra olvastam. Aztán jöttek a könyvek. Sorra, naponta több is. Anyu becsempészte a naplómat is. Meg egy kötőtűt és pár gombóc fonalat.
Meg voltam mentve.
Kötögettem, ha az olvasástól zúgott a fejem. A mályvarózsaszín fonal így alakult át lassan-lassan mellénnyé.
Volt időm. Három hétig aszalódtam odabenn. Azalatt volt minden. A szemem például vörösben úszott. Kék üveggolyó vörös bársony párnán. Egyszer azért kellett áttelepüljek a kerekesszékbe (bár akkoriban bátran lehetett tolószéknek nevezni), hogy a szemészeti osztályra áttolva az orvoshallgatók ilyet is lássanak. Szemfenék-alji bevérzés.
- Nézze, anyuka, életben marad, de látni nem fog - biztatták.
Szerencsére ezt sem tudtam akkor.
Amikor hazaengedtek, a gesztenyén alig árválkodott egy pár töpörödött levélke.
Szemeimmel végigsimítottam rücskös törzsét, lecsupaszodott ágait. Szívemet hála töltötte el. És köszönet. Ebből, a gesztenyefa átalakulásából vettem észre igazán, hogy mennyire elszaladt az idő. A kórházban lassan múlik amúgy. Végtelen hosszúságúak az üres várakozással telő percek.
Még egy legutolsó vérvétel a mufurc Tünde nővérrel.
- Anyuka kint marad! - szólt parancsoló hangon. A vénáimnak már sok volt, amit addig kaptak, hát tiltakozva bújtak el a karhajlatom mélyén. A nővér nem adta fel: ide-oda szánkázott a karomba félig szúrt tűvel.
- Ne jajgass, hallgass már! - biztatott. Pedig csak fájdalmasan sziszegtem.
Összeszorítottam a fogam, és Szilvia nővérre gondoltam, aki pont most szabadnapos. Pedig ő biztosan ügyesebben szúrt volna. Vagy legalább kedvesen.
Amikor először lépett a szobámba, teljesen meglepődtem. Mintha öreganyámat láttam volna. Az arca, a gesztusai, még a ráncok is! Meg a hangja! Összességében pedig egy igazi, jóságos tündér-anyóka. A nagyi - csak sokkal lágyabb, kedvesebb és nyitottabb kiadásban.
Ha ő jött be, mindig nyugodt voltam. Szilvia néniről egyébként hamar kiderült, nem csak hasonlít, de még a vezetékneve is ugyanaz a ritka név, mint a nagyié.
Izgalmas volt, mert öreganyám teljesen elvágta ezeket a rokoni szálakat, semmit nem tudtunk az ő oldalági rokonainkról.
De Szilvia nővér tudta, a családja számon tartotta a lázadót, aki így ott tudott mindent és mindenkit hagyni. Nagy kár, hogy gyermekfejjel nem kezdtem el gőzerővel azon az oldalon ismerkedni, embereket, vérségi köteléket bogozgatni. Újra elvesztettem a fonalat.
Míg bent voltam a kórházban, az ügyeletes orvos mindennapos vendég lett családunknál. A kór ragályosnak bizonyult. Szerencsére annyira senkinél nem fajult el, mint nálam.
De ennek is oka volt. A gyökerei babakoromban kezdődtek.
Mert a környékünkön épp kanyarójárvány volt, én pedig tele voltam kiütésessel pont az idő tájt, amikor a menetrend szerinti kanyaró-ellenes védőoltást kellett volna kapjam. A háziorvos megállapította, hogy a betegség (illetve az abból való felépülésem) pont elég védelmet jelent, fölösleges az oltás. Mert mi mástól is pöttyösödtem volna be?
Persze, most már tudom: bármitől.
No, hát ezért nem oltottak be kanyaró ellen. A testvéreim, akik megkapták a védőoltást, nem estek össze annyira, mint én. De egy-egy lázcsillapító injekció mindnek kellett.
Hogy én honnan a csudából kaphattam el?
Akkoriban még nem tört ki a délvidéki háború, de már az előszele ott volt a levegőben. Az első menekülő kiskatonák hozták állítólag magukkal. Pontosan nem tudom, hogyan. Azt tudom, hogy a pécsi vonalon valóban sok katona utazott. Hetekkel azután, hogy meggyógyultam, írta is az újság, hogy egy enyhe kanyarójárvány érkezett hazánkba abból az irányból.
Kontrollra még visszamentünk. Sőt. Volt hogy csak azért elsétáltam arra, hogy lássam a gesztenyefát, aki társam volt a gyógyulásban.
És igen.
A mályvaszínű mellényt azontúl szinte minden nap hordtam. Az anyu-készítette, fekete, szerepléshez varrt szoknyámmal. És anyu fehér blúzával. Talán még van, aki emlékszik rá...
(Miket írtam még?)
Szeretem a vadgesztenyét. Gyönyörű, hatalmas leveleit, fényes-barna, tenyérbe simuló gesztenyéit. A régi házunk melletti templomudvar is tele van vele. Otthonosságot kölcsönzött ennek az abszurd helyzetnek is.
Amikor bejöttem, még zöld volt a lombja és dús. Ahogy magamhoz tértem, egyre több erőm és unatkozni való időm lett, egyre többet tanulmányoztam, hol fektemben, hol ültömben. Eleinte inkább csak úgy vízszintesen.
A fejem az ablak felé esett, így elég fárasztó volt kifacsart tartással kinézni. Amikor már nem kellett folyamatosan az infúzió, megfordulhattam. Kényelmes ágyam volt amúgy, lényegesen komfortosabb, mint az otthoni matrac. Mert a picuri, nemrégiben kiutalt panellakásban még egy ágy nem fért volna el, be kellett hát érjem a matraccal. Már amikor éppen hazamehettem látogatóba. Persze, a kollégiumban volt saját ágyam is. Meg öt szobatársam. Érdekes, akkor tágasnak tűnt a kolesz szobája, évtizedek távlatából meglehetősen szűknek látom.
Amúgy a panellakás sem volt pici. Mi voltunk sokan. És szerettem sokan lenni.
Megfordultam az ágyon, hosszas tollászkodás után megfelelő formájúra igazítottam a párnát, és szemlélődtem. Néztem, ahogy a gesztenye levelei lassacskán elsárgulnak, bepöndörödnek és lehullanak. Egy-egy szélroham idején tömegesen intettek búcsút az ágaknak, és táncolva tovalibbentek.
Sokszor elaludtam nézelődés közben. A betegség, amivel behozott anyu, legyengített teljesen. Üldögélni sem volt sok erőm. Állítólag két napig nem is voltam magamnál. Félrebeszéltem. Dobáltam magamat. Miközben anyu ott volt, simogatott, vigasztalt. Én meg viaskodtam. Küzdöttem a Láthatatlannal. És nyertem.
Napok óta csillapíthatatlan, extrém láz gyötört. Általános gyengeség. Alig tudtam hazaszökni. A kollégium orvosa adott gyógyszert, injekciót, de nem sokat használt. Hétvégére bent kellett volna maradjak a koleszban. De én haza akartam menni, mindenáron. Pedig nem is volt hazamenős hétvégém. Ilyen ittmaradós heteken anyu péntekenként telefonált. Nagy kincs volt ez! A hívás. Nem volt otthon telefonunk, fülkéből vagy a munkahelyéről tudott hívni. Ilyenkor bemondták a hívott nevét a hangosbemondóba, és futottunk le a lépcsőn, magunkkal sodorva mindent és mindenkit, aki utunkat állta. Nyugtalanított, hogy este nyolcig sem hívtak. Akkor, takarókba csavargózva, jól beöltözve a hidegrázás végett, lecsoszogtam, hogy kiderítsem az okát.
- Ja, igen, hívott anyukád, mondtuk, hogy jól vagy, minden rendben van! - így a nevelőtanárok.
Aztán rám meredtek:
- Csak nincs valami baj?
Háromhetente járhattam haza - ennyire futotta a családi költségvetésből. Hiába szerettem Pécsett lenni, oda járni, ott tanulni, fizikailag fájt a honvágy. Vágyakoztam testvéreim után, szüleim után, az akolmelegbe. Így hát másnap kihasználtam a nevelőtanárok lanyhuló figyelmét, és elszeleltem... vagyis elvánszorogtam a koleszból. A vonaton majdnem megfagytam. Nem volt fűtés, bár október eleje volt. Felváltva rázott a hideg meg a köhögés.
Otthon anyu rámnézett és azonnal ágyba fektetett. A sajátjába. Felváltva főzte-sütötte a kedvenc ételeimet. De hiába, mert csak egyre gyengébb lettem. Aztán jött a hasmenés. Hányás. Kiütések.
A sokadik kihívott ügyeletes orvos végül ragaszkodott hozzá, hogy bevigyenek a kórházi fertőző osztályra. Anyu gyengéden támogatott a kocsiig. Ekkor már járni sem volt erőm. A kórház udvarára nem engedtek be magánautót. Szerettem volna segíteni anyunak, de nem tudtam. Karjaimat a vállán át fogva, mellkasán keresztezve, a hátán cipelt a gyermekinfektológiára. Talán ezért az egyért volt jó, hogy olyan véznácska voltam.
Amikor a kórházi ágyon elterültem, mint egy béka, még a kórterem ajtajának üvegén bágyadtan próbáltam mosolyogni anyura: most már minden rendben lesz! De ő kétségbeesetten nézett vissza rám.
- Most nézze meg, nem valószínű, hogy megéri a holnapot - mondták neki éppen.
Szerencsére nem tudtam, hogy nekem nem kell megérnem.
Így nyugodtan omlottam az álom gyógyító karjaiba. Karomon a branül, az infúzió szépen, lassan csordogál. Hidratálás. Azóta már ismerem ezt a kifejezést.
Aztán nem csak a holnapot, a holnaputánt is megértem, sőt.
Minden nap egy győzelem volt.
Amikor már fel tudtam ülni, elkezdtem falni a betűket. (A kórházi koszt helyett szerencsére anyu csodálatos finomságaival tömhettem magamat.) A Dörmögő Dömötört, amit valamelyik ovis elődöm hagyhatott itt, már rongyosra olvastam. Aztán jöttek a könyvek. Sorra, naponta több is. Anyu becsempészte a naplómat is. Meg egy kötőtűt és pár gombóc fonalat.
Meg voltam mentve.
Kötögettem, ha az olvasástól zúgott a fejem. A mályvarózsaszín fonal így alakult át lassan-lassan mellénnyé.
Volt időm. Három hétig aszalódtam odabenn. Azalatt volt minden. A szemem például vörösben úszott. Kék üveggolyó vörös bársony párnán. Egyszer azért kellett áttelepüljek a kerekesszékbe (bár akkoriban bátran lehetett tolószéknek nevezni), hogy a szemészeti osztályra áttolva az orvoshallgatók ilyet is lássanak. Szemfenék-alji bevérzés.
- Nézze, anyuka, életben marad, de látni nem fog - biztatták.
Szerencsére ezt sem tudtam akkor.
Amikor hazaengedtek, a gesztenyén alig árválkodott egy pár töpörödött levélke.
Szemeimmel végigsimítottam rücskös törzsét, lecsupaszodott ágait. Szívemet hála töltötte el. És köszönet. Ebből, a gesztenyefa átalakulásából vettem észre igazán, hogy mennyire elszaladt az idő. A kórházban lassan múlik amúgy. Végtelen hosszúságúak az üres várakozással telő percek.
Még egy legutolsó vérvétel a mufurc Tünde nővérrel.
- Anyuka kint marad! - szólt parancsoló hangon. A vénáimnak már sok volt, amit addig kaptak, hát tiltakozva bújtak el a karhajlatom mélyén. A nővér nem adta fel: ide-oda szánkázott a karomba félig szúrt tűvel.
- Ne jajgass, hallgass már! - biztatott. Pedig csak fájdalmasan sziszegtem.
Összeszorítottam a fogam, és Szilvia nővérre gondoltam, aki pont most szabadnapos. Pedig ő biztosan ügyesebben szúrt volna. Vagy legalább kedvesen.
Amikor először lépett a szobámba, teljesen meglepődtem. Mintha öreganyámat láttam volna. Az arca, a gesztusai, még a ráncok is! Meg a hangja! Összességében pedig egy igazi, jóságos tündér-anyóka. A nagyi - csak sokkal lágyabb, kedvesebb és nyitottabb kiadásban.
Ha ő jött be, mindig nyugodt voltam. Szilvia néniről egyébként hamar kiderült, nem csak hasonlít, de még a vezetékneve is ugyanaz a ritka név, mint a nagyié.
Izgalmas volt, mert öreganyám teljesen elvágta ezeket a rokoni szálakat, semmit nem tudtunk az ő oldalági rokonainkról.
De Szilvia nővér tudta, a családja számon tartotta a lázadót, aki így ott tudott mindent és mindenkit hagyni. Nagy kár, hogy gyermekfejjel nem kezdtem el gőzerővel azon az oldalon ismerkedni, embereket, vérségi köteléket bogozgatni. Újra elvesztettem a fonalat.
Míg bent voltam a kórházban, az ügyeletes orvos mindennapos vendég lett családunknál. A kór ragályosnak bizonyult. Szerencsére annyira senkinél nem fajult el, mint nálam.
De ennek is oka volt. A gyökerei babakoromban kezdődtek.
Mert a környékünkön épp kanyarójárvány volt, én pedig tele voltam kiütésessel pont az idő tájt, amikor a menetrend szerinti kanyaró-ellenes védőoltást kellett volna kapjam. A háziorvos megállapította, hogy a betegség (illetve az abból való felépülésem) pont elég védelmet jelent, fölösleges az oltás. Mert mi mástól is pöttyösödtem volna be?
Persze, most már tudom: bármitől.
No, hát ezért nem oltottak be kanyaró ellen. A testvéreim, akik megkapták a védőoltást, nem estek össze annyira, mint én. De egy-egy lázcsillapító injekció mindnek kellett.
Hogy én honnan a csudából kaphattam el?
Akkoriban még nem tört ki a délvidéki háború, de már az előszele ott volt a levegőben. Az első menekülő kiskatonák hozták állítólag magukkal. Pontosan nem tudom, hogyan. Azt tudom, hogy a pécsi vonalon valóban sok katona utazott. Hetekkel azután, hogy meggyógyultam, írta is az újság, hogy egy enyhe kanyarójárvány érkezett hazánkba abból az irányból.
Kontrollra még visszamentünk. Sőt. Volt hogy csak azért elsétáltam arra, hogy lássam a gesztenyefát, aki társam volt a gyógyulásban.
És igen.
A mályvaszínű mellényt azontúl szinte minden nap hordtam. Az anyu-készítette, fekete, szerepléshez varrt szoknyámmal. És anyu fehér blúzával. Talán még van, aki emlékszik rá...
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése