Úgy tűnik, elhagytam az igazolványom - jön az üzenet.
Na persze. Ez ugye azt jelenti, hogy az összes fontos dokumentumot is. Szépazélet. De legalább a telefonja megvan. Modern kor gyermeke, a telefon úgyis hozzá van nőve. Most ez vigasztal.
Este megbeszéljük, merre járt. A buszon még megvolt, a négyeshatoson már nem találta. Remek. Akkor csak a csepeli buszvégállomáson, a hév-végállomáson meg a hévpótlókon kell keresni.
Másnap:
Elmentél? Megkérdezted?
El, de nincs ott.
Harmadnap:
Kerested?
Igen, semmi.
Telefonálok a Talált tárgyak osztályára. Kifejezetten barátságos, életvidám női hanggal megbeszélem, mi a helyzet, villámgyorsan megnézi, majd sajnálkozva közli: még nincs itt, de hívjam fel pár nap múlva.
Mégsem hívom.
Negyednapra elfogy az inzulin. Sebaj. Mai világban ez egyszerűbb, hiszen kifejezetten javasolt, hogy telefonon intézzünk mindent, amihez nem feltétlenül szükséges a személyes jelenlét. A nőgyógyászat nem ilyen, úgyhogy már pár órája kornyadozva és türelmesen várakozok, amikor bevillan: inzulin! Gyorsan odaszólok gyermekemnek, hívja csak fel a háziorvost. Hívhatnám persze én is, de hol marad akkor a felelősségvállalás, mint a nagykorúság fontos kelléke? Ugye.
Még pár órát darvadozok a nőgyógyászatban, az egészségügy áldásain és átkain merengve, amikor érkezik az sms, hogy a recept a felhőbe feltéve. Egészen felélénkülök. Végre történik valami. Négy órás várakozás után mindennek örülni kell. Gyorsan írok is a fiamnak, hogy váltsa ki hamar a receptet. Aztán bosszúsan visszakornyadok. E-receptet? Személyi nélkül?
Basszus, nem fog menni.
Erre jön a válasz:
Megvan!
Hát mi van meg?
Az iratok!
Hol volt?
Egy buszsofőrnél.
Gyorsan felhívom, mert szeretném hallani a történetet. A mesét. Hogy utánajárt, és addig kereste, míg megtalálta. És így is volt. Bár, igaz ami igaz, az iratok keresték lankadatlanul a gyermeket. Illetve a buszsofőr, aki megtalálta.
Amióta ez a pötty-kijelzős rendszer működik, másodpercek alatt át tud változni a buszok száma. És a földi halandó sosem tudhatja, mikor. Így fordulhat elő, hogy mikor a végállomáson felszállva még jónak tűnik a busz száma, mégsem szabad belemélyedni az olvasgatásba, mert indulásig még kiderülhet: sofőrünk járatot váltott. Aztán meglepetés lehet, hogy az olvasásból kiemelkedve ismeretlen városrészeken robogunk keresztül.
Na, valahogy így történt most is.
Az iratokat megtaláló sofőr pedig ráírt gyermekemre a messengeren. Sőt, hogy fokozza, még házhoz is hozta.
Erről több dolog is eszembe jutott, persze. Például az, hogy nem véletlenül jelenti a csemete neve: akit az Isten is óv.
Meg az is, hogy jó megfürdeni az emberi szívjóságban. Ilyenkor még inkább hajlandó vagyok hinni az emberekben. És ez mindkettőnknek jó. Az emberiségnek is, meg nekem is.
Szeretek ilyen történeteket hallani. És most pont azért meséltem el neked is, hátha benned is jó érzéseket kelt.
Na persze. Ez ugye azt jelenti, hogy az összes fontos dokumentumot is. Szépazélet. De legalább a telefonja megvan. Modern kor gyermeke, a telefon úgyis hozzá van nőve. Most ez vigasztal.
Este megbeszéljük, merre járt. A buszon még megvolt, a négyeshatoson már nem találta. Remek. Akkor csak a csepeli buszvégállomáson, a hév-végállomáson meg a hévpótlókon kell keresni.
Másnap:
Elmentél? Megkérdezted?
El, de nincs ott.
Harmadnap:
Kerested?
Igen, semmi.
Telefonálok a Talált tárgyak osztályára. Kifejezetten barátságos, életvidám női hanggal megbeszélem, mi a helyzet, villámgyorsan megnézi, majd sajnálkozva közli: még nincs itt, de hívjam fel pár nap múlva.
Mégsem hívom.
Negyednapra elfogy az inzulin. Sebaj. Mai világban ez egyszerűbb, hiszen kifejezetten javasolt, hogy telefonon intézzünk mindent, amihez nem feltétlenül szükséges a személyes jelenlét. A nőgyógyászat nem ilyen, úgyhogy már pár órája kornyadozva és türelmesen várakozok, amikor bevillan: inzulin! Gyorsan odaszólok gyermekemnek, hívja csak fel a háziorvost. Hívhatnám persze én is, de hol marad akkor a felelősségvállalás, mint a nagykorúság fontos kelléke? Ugye.
Még pár órát darvadozok a nőgyógyászatban, az egészségügy áldásain és átkain merengve, amikor érkezik az sms, hogy a recept a felhőbe feltéve. Egészen felélénkülök. Végre történik valami. Négy órás várakozás után mindennek örülni kell. Gyorsan írok is a fiamnak, hogy váltsa ki hamar a receptet. Aztán bosszúsan visszakornyadok. E-receptet? Személyi nélkül?
Basszus, nem fog menni.
Erre jön a válasz:
Megvan!
Hát mi van meg?
Az iratok!
Hol volt?
Egy buszsofőrnél.
Gyorsan felhívom, mert szeretném hallani a történetet. A mesét. Hogy utánajárt, és addig kereste, míg megtalálta. És így is volt. Bár, igaz ami igaz, az iratok keresték lankadatlanul a gyermeket. Illetve a buszsofőr, aki megtalálta.
Amióta ez a pötty-kijelzős rendszer működik, másodpercek alatt át tud változni a buszok száma. És a földi halandó sosem tudhatja, mikor. Így fordulhat elő, hogy mikor a végállomáson felszállva még jónak tűnik a busz száma, mégsem szabad belemélyedni az olvasgatásba, mert indulásig még kiderülhet: sofőrünk járatot váltott. Aztán meglepetés lehet, hogy az olvasásból kiemelkedve ismeretlen városrészeken robogunk keresztül.
Na, valahogy így történt most is.
Az iratokat megtaláló sofőr pedig ráírt gyermekemre a messengeren. Sőt, hogy fokozza, még házhoz is hozta.
Erről több dolog is eszembe jutott, persze. Például az, hogy nem véletlenül jelenti a csemete neve: akit az Isten is óv.
Meg az is, hogy jó megfürdeni az emberi szívjóságban. Ilyenkor még inkább hajlandó vagyok hinni az emberekben. És ez mindkettőnknek jó. Az emberiségnek is, meg nekem is.
Szeretek ilyen történeteket hallani. És most pont azért meséltem el neked is, hátha benned is jó érzéseket kelt.
Szép napot!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése