Szép szeptemberi délután a mai. Az építkezés kihívásait forgatom a fejemben. Leginkább türelemre, az így-sikerült-hogyan-javítsuk-ki típusú rugalmasságra tanít minket. Ma épp egy teherautónyi vakolatot várunk. A hozzávaló ezzel-azzal. Azt ígérték, tízig kihozzák, ezért tizenegy után óvatosan érdeklődni kezdtem a rakomány után. Legyek türelemmel, jön, már elindultak! Kettő után aggódva érdeklődtem újfent. Ekkora dugó azért nincs Csepelen sem! - Még soha nem fordult elő ilyen! - bizonygatja a diszpécser, majd pár perc alatt kideríti, hogy a sofőr elunta a várakozást, és a rakománya budai felével elindult amarra. Viszont ott is dugóba keveredett, de már útban van mifelénk, három körül érkezik. Nem hagyhattam üresen a portát, reményteljesen vártam. Fél négy körül, mikorra már végre indulhattam, mert hazaért a ház ura is, hallom ám, hogy beszélget valakivel. - Még soha nem fordult elő velem! - bizonygatja a fiatal vállalkozók lezser eleganciájába öltözött férfi, míg a ház legkisebb helyiségét mutatjuk neki előzékenyen. Amikor kijön megkönnyebbülve, kiderül: épp üzletekbe visznek bemutató-csomagokat pácolt húsokból. Elfogadjuk-e? Nekem kétségeim vannak a csereértékkel kapcsolatban, de a férjem csillogó szemmel csap le az ajánlatra. Húsevő...! Mikor a fiatalember elmegy, Füli elgondolkodik, majd leszűri a tanulságot: - Legközelebb, ha vécézni bekéredzkedik valaki, hozzon inkább sültkrumplit!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése