Élmény-befőzés

Még egy kicsit beszélgettünk az utcán a kollégákkal a karácsonyozás után, szívünkben melengetve még kicsit az együttlét örömét. Körülöttünk jönnek-mennek a turisták, készülnek a kötelező fotók. Már sötétedik, szép lassan kigyúlnak az Operaház előtti kovácsoltvas lámpák fényei.  - De gyönyörű! - leheli az egyik kollégám. - Az! - bólogatunk. Nézem a lámpát, a szépséges Operaházat, a hatalmas karácsonyfát, és szétárad bennem az öröm: - És képzeljétek, én itt dolgozom! - Én is! - kiáltják teljesen egyszerre, egy tónusban, egy lélekkel. Mint egy mini-korál. Ezt a lelkesült örömöt teszem el most.   Miket írtam még?

Talán szőke volt. Esetleg világos gesztenyebarna. Általában egyazon busszal mentünk be Fehérvárra, a hat óra nyolcassal. Merthogy tanítás előtt muszáj volt (lett volna) egy órát gyakorolnom a zeneiskolában. Lehettem összesen vagy nyolc éves. De nem ezt akarom most elmesélni. A talánszőke hölgyet. Kirítt a sok falusi közül. Nem mintha elhanyagolt vagy igénytelen lett volna a hat óra nyolcas busz közönsége. A Hölgy volt igazi dáma. Valahogy mindig volt ülőhelye. És csodálatos, szépen vágott, tökéletes frizurája. A kabátja is elegáns volt. És puha. Nem érintettem meg soha, de áradt belőle a puhaság. Minden ruhája csinos volt, de nem is ez a lényeg: elegáns, puha színek és anyagok. Nem vett fel vastag ruhát soha, mégsem tűnt úgy, hogy fázna. Sokkal később láttam csak divatlapokat, ezért aztán akkor még nem gondoltam arra, hogy olyan lenne, mintha abból lépett volna ki. Különben is, túl komfortos volt hozzá az egész lénye. A divatlapok csinossága kényelmetlenebb, mint a Hölgy eleganciája vo...

Ezt is a fb-ról hozom át: A fotó még egészen régen készült, ahogy az írás is.  A karteremben, az Operaház kórusának próbatermében volt ez a halom szerencsétlenül tervezett és ezért rövid használat után tönkrement kottaállvány. Amúgy eszembe jut, hogy éppen akkor az enyém is tönkrement, megírtam a cégnek, és megküldték postán a pótalkatrészt. Sőt, még arra is emlékszem, hogy szóltam a titkárságon, hogy ezt így el lehetne intézni - de a közbeszerzés sajnos nem egészen így működik, állítólag sokkal bonyolultabb. Készséggel elhiszem. Csak sajnálom. Ráadásul azóta több idő telt el, a hibáim jegyzéke csak bővült azóta. Szerencsére van, Aki minden hibámat megbocsát. Csak éppen a következményekkel néha fájdalmas együtt élni. Hibáztam! Kár, hogy ez a szó tabuvá vált. Hibáztam, sokszor, sok mindenben. És ilyenkor rettenetesen szégyelltem magam. Pedig ki az, aki nem hibázik? Egy szívemnek kedves kolléga mondta borúsan: "Nem igaz, hogy már XY színházi nagyembert is bekavarták ebbe a zaklatási...

Egyformába öltözött fiúk jöttek szembe, ahogy a Boráros téren igyekeztem a HÉV felé. Valami családi alkalomra mehettek, mögöttük az idősebb nőrokonok. Aranyosak voltak, felszabadultak. Jó tizenkét éves formák. Biztosan testvérek, talán tényleg ikrek. Vagy nem. Csilli húgommal mi is nagyon szerettünk összeöltözni. Igaz, mindig magasabb voltam nála, az én hosszúkás arcomon apu, az ő gömbölyű arcán pedig anyu lágyabb vonásai. Nekem szögletes, neki lekerekített minden mozdulata. Mindez cseppet sem zavart minket. Ha tehettük, egyformába öltöztünk, és ikernek képzeltük magunkat. Büszkén lóbáltuk két kis copfunkat (az övé több árnyalattal sötétebb volt, persze), és cinkosan mosolyogtunk: most aztán jól becsapjuk a világot!  A Világ persze szívesen játszotta, hogy elhiszi nekünk ezt az ikerséget, és ezen élvezettel nevetgéltünk. Egyforma ruháinkat anyu varratta. Csinos kis kötényruhák voltak, kékek, piros mintával vagy csak simán sokféle kékkel, no meg a fehér alapon leheletnyi kis virágok...

Kísérletezem a kertben.  Persze, olvasok, megfigyelek, gondolkodom, összevetem mindazt a sok információt, amit az iskolában tanultam és az Élet Iskolájában volt módom megfigyelni.  Idén kísérleteztem a kert egy részében azzal, hogy nem adok extra vizet, ossza be a növény, amit talál. Persze, előtte mulcsoltam, takartam és tápláltam a talajt.  Tavaly kaptam a barátnőmtől kolbásztököt. Ízlett. Külön imponált, hogy óriásira meg tud nőni, és igénytelen. Hát kipróbálom én is.  Első körben elvetettem a magját a kert szélén, a veteményeskert mellett, azon a szakaszon, ahol mindig küzdelem van a gaztengerrel. Mert a gaznak nem kell locsolás, ám ha mégis kap pár cseppet a locsolás melléktermékeként, hatalmasan elburjánzik. Burjánozzék inkább a kolbásztök! - gondoltam. Annál is inkább, mert barátnőmnél ráadásul nem is a kertből vette el a helyet: felmászott a kerítésre. Ez pont jó lesz nekem!  De hiába szórtam el a kolbásztök sok, rengeteg magját. Talán valami élőlény fel...

Kezdődik az új szezon. Sajnos egy buta baleset miatt lemaradtam az Álarcosbál-sorozatról, ezért hosszabb szünet után most állok újra a színpadon. Meg fekszem, persze, ha úgy kívánja a rendezés. Mint például a Carmenben, tegnap este is. Szépen elnyúlok egy hatalmasra nyitott hálózsákon a színpad elején, és "mélyen alszom". Elég mélyen ahhoz, hogy a kártyavető cigánylányok veszekedése ne zavarjon egy csöppet sem. Persze tényleg nem zavar, nincs mit megjátszani ezen, hiszen először is: tudom, hogy ez csak játék tőlük is, másodszor: roppant módon élvezem, hogy ennek a szép zenének a burkában vagyok, és a szólisták szép hangja és jelenléte tölti be a rendelkezésre álló teret. Élvezettel figyelem a szólistáink hangjának fejlődését, változását, a színészi játékuk csiszolódását, ahogy érnek, változnak az évek alatt.  Miközben hanyag eleganciával elnyúlva fekszem és csak pihenek, a szokásosnál több lehetőségem van megélni a helyzetemet. Tudatosítani, hogy itt vagyok, ahol lenni vágyta...

Vannak fényesebb pillanatok. És van, hogy a sötét háttérben a hétköznapi módon színes pillanat is ragyogóan fényesnek tetszik. Lehet, hogy ez az igazabb ragyogás. A legutóbbi Székely fonó varázslatát több tényező adja össze. A teltházas előadás mindig csodás élmény - még akkor is, ha ehhez segítségre volt szükség.  Az, hogy tudtam kivételesen extra szakmai jegyet szerezni barátaimnak, még inkább sajáttá és bensőségessé teszi az estét. Hogy hallom, ahogy az egyik barátnőm hejehujázik a nézőtérről - még több életet lehel bele. Pedig már eleve több szinten is szeretettel tudok kapcsolódni ehhez a műhöz. (Azt most ne feszegessük, milyen önkínzással lehet megtanulni, mert a végeredmény a lényeg.) Visszaszerettem Kodályba. A népdalokkal mindig jó volt a viszonyom. A modernsége ellenére a rendezésben pont annyi a hagyománytisztelet, amennyitől még otthonosan érzem magam benne. Szóval szép. Még ha ez se nem objektív, sem nem erkölcsi kategória. A fiatal népitáncosok és az énekesek pont elé...

Tri - három, tónusz - hang. Három hang.  Mármint három egészhang, azaz nagy szekund. Egy kvárt, amiben nincs kis szekund. Egy kvint, amiben kettő is van. Vagy ha úgy tetszik: hat kis szekund. A középkorban nem véletlenül használták ritkán. "Diabolus in musica". Ördög a zenében. Vagy...? Diabolus eredetileg: szétdobáló. Az ördög is attól szétdobáló, hogy nem tűri a rendet. A tritónusz tulajdonképpen önmagát dobja szét. Nem nyughat. Nem nyugtat. Azonnal feloldást kíván. Kifelé vagy befelé, tulajdonképpen édes mindegy. Ráadásul nemcsak a fület bántja - énekelni, emberhangon intonálni is kellemetlen. Nehéz. Hát ezért sem használja például a gregorián zene. Bezzeg használja Puccini, jól teleszórta vele a Turandot kottáját. És milyen kellemetlen fekvésekben!  Amúgy előszeretettel használ pentaton hangsort - a kínai zene egzotikumaként. Hanem amikor feszültséget akar, biztosan a kezébe akad ez a fránya tritónusz! Az az érzésem, hogy mire megtanulom a darabot, nem lesz olyan hangmaga...

Az élményre emlékszem, nem a konkrét helyzetre. A döbbenetre, mikor anyu a legnagyobb könnyedséggel a hangjában beszélt róla. Talán valahogy úgy, hogy Margit néni meghozta az aranyesőt. Ijedten fordultam az ablak felé, arra számítva, hogy a megszokott vízcseppek helyett netán valami különös természeti tüneményt látok, amit Margit néni boszorkányosan előidézett. Még nem voltam iskolás, óvodás is alig. De odakint nyoma sem volt semmi ilyesminek, a borús égbolt a szokásos módon szitált csak. Persze, ismét meggyőződhettem arról, hogy vannak szavak, melyek mást is jelentenek. Talán egyik első élményem volt, aminek alkalmával rádöbbentem a magyar nyelv többféle rétegére, a szavak átvitt értelmezésének magától értetődőségére. Mert anyu természetesen megmutatta a virágot. Emlékszem, hogy nem éreztem úgy, hogy akár egy kicsit is hasonlítana az aranyhoz. Csak sok évvel később, abban a bizonyos súrlófényben láttam meg benne az arany csillanását. Aztán megtudtam, hogy aranyeső lehet a többszörös v...

Energikus léptekkel ugrottam fel a kettes villamosra. Nagyon tele volt már a hátulja, ahová kerültem. Világos cipőm védelmében leléptem a lépcsőre - ott tényleg nincs hely, hogy rátaposson bárki. Alig helyeztem el magamat, az alhasamba éles görcs nyilallt. Nono. Ilyen már régen nem volt, emlékeim szerint talán a vakbélgyulladásomkor, jó harminc éve. Mivel az első figyelmeztető görcsöt követte a másik, annak szünetében határozott léptekkel előretörtettem a villamosban, mert ott szellősebbnek tűnt a terep. Sőt, még szabad ülés is volt. Hm. Hascsikarás. Vagy még a görcs? Vigadó tér - leszállok. Egyre rosszabb. Keresnem kell egy mosdót, mert valamelyik végemen valami ki fog jönni. De hogy melyiken, azt nem tudtam eldönteni. Egyre bizonytalanabb léptekkel léptem még párat - és éreztem: el fogok ájulni. Ez már a komoly rész. Nem érek rá mosdót keresni, elhagy az erőm. Ez az, amikor a látómező széléről viharos gyorsasággal bekúszik a sötétszürke felhő, megjelennek a csillagok és elhalkul az u...

Mi kell hozzá, hogy jól érezzük magunkat? Maslow híres piramisának felépítésével adott erre választ. Most nem fogom pontosan idézni tudni, hogy a létfenntartás, fajfenntartás ösztönei fölött hogy is következnek a lépcsőfokok, de azt vélem tudni, hogy a személyiség kibontakozása, a kreatív önmegvalósítás valahol a csúcsán van. És mégis. Nem tudom, hogy van ez az aszkézisban élőknél. Lemondanak, önként, vagy kényszerből alap-igényeikről. És tudnak boldogok lenni. Miért? Mit kapnak cserébe? Valószínűleg olyan fontos információt, ami felülírja az alapprogramot. Miért esik nehezünkre ingyen, számítás nélkül kedvesnek lenni? Miért néz zordan egymásra a vadidegen? Tudom, van, akinek nyálas és hazug az amerikaiak állandó mosolya. Nem lehet őszinte. De miért is? A barátságos tekintet: megelőlegezett bizalom. Tudom, mert itt nőttem fel, hogy Európának ezen a táján milyen viharok söpörtek át a társadalom lelkén. Tudom, hogy voltak besúgók, aljasok, mások hátán magasba kapaszkodók. Tudo...

Közkeletű hiedelem a gyermeki ártatlanság. Van benne valami. Mert tiszta, friss, tágra nyílt szemmel néznek a világra. Mert kevesebb előítélettel (és ezáltal kisebb elővigyázatossággal) rendelkeznek. Mert rájuk nézve az ember jó esetben a legjobbat szeretné kihozni magából - hogy nekik már jobb életük legyen. De sajnos a gyermekek elképesztő gazságokra is képesek. Nem a csintalankodásokra gondolok csak, amiknek nincs tétje, és ezt mindkét fél tudja. A szándékos fájdalomokozás, a bosszantás és a hatalmi harc valahol benne van az ember vérében. Lehet ezt tagadni, csak nem érdemes. Egész gyerekkoromban szenvedtem a gonoszkodástól, pedig mennyire igyekeztem simán csak létezni! Békességben, elfogadásban. És nyilván én is rengetegszer vétettem tudatosan a sejtek szintjén belénk égetett erkölcsi törvények ellen, fájdalmat okozva elsősorban azoknak, akik a legjobban szerettek. Ez jutott eszembe a Borisz Godunov próbáin sok egyéb mellett, hallgatva a gyermekkar énekét. Csodálatos hangon énekeln...

Piros bolyhos kezeslábasban imbolyog a széles járdán. Talán megvan másfél éves. Mint egy kis mackó, dülöngél, lődörög. Időnként megáll. Az édesanya tolja az üres babakocsit, hátranéz rá biztatóan. Nem sürgeti, de látszik rajta, hogy ő már menne. A piros kezeslábas elöl hosszú cipzára az ülepéig tart (nyilván a könnyű pelenkacsere érdekében), ahol egy szürkés folt árulkodik arról, hogy időnként le is ül a kisember. Amúgy az Andrássy úton éppen a fák friss lombjában gyönyörködtem. Mint egy elegáns, áttört csipkéből készült ernyő borul az utca fölé. Lőttem pár fotót - közel sincs az érzéshez, nem baj. Megpróbáltam.  Amikor leemeltem tekintetemet a lombok szintjéről, akkor láttam meg. Eszembe jutott, hogy bátyám is nagyjából ekkora lehetett, amikor először indult neki két lábon. Én persze még nem voltam kint a világban, finom puha fészkemben készülődtem éppen, de a családi legendárium megőrizte, hogy első lépései után nagyakaratú bátyám úgy döntött, hogy akkor már gyalog járja végig a...

Régi törekvésem, hogy minél többet tudjak arról: mitől jó az élet.  Például a lélek. Hogy az micsoda. Kitől-mitől van. Mitől és hogyan működik. Hogyan működött évezredeken keresztül.  Vagy a lélek edénye, az emberi test, az egészség, a létezés. Szinte kínzom magam, hogy minél többet tudjak róla. Persze, nagyon töredékes mértékben sikerül csak, de bármi, ami olyan, mintha - az már örömöt jelent. Emlékszem, így volt például a korona alatt a kenyérsütéssel. A kovászolással. Hogy amikor nincs élesztő, mégis jó kenyeret - ugyan hogy lehet sütni? Kovásszal? Azt hittem, hogy azt hívják kovásznak, amikor az élesztőt elkeverik vízzel (vagy tejjel), kevés cukorral és liszttel, és szépen habosra felfut. Megtudtam, hogy az élesztő gombák, míg a kovász baktériumok társasága. Hogy más metódussal bontják le a lisztet. Hogy az igazi kovászolás sokkal tovább tart, mint az élesztős kelesztés, akár napokig is. Tetszett is meg nem is. Tetszett, hogy nem kell erőlködni, a baktériumok, amelyek leb...

Ritka csúnya ember volt Sanyi bácsi. Egy darab terméskőből durván kifaragva. Nehézkes mozgású. Inkább széles mint hosszú, és inkább szögletes, mint kerekded, bár nem kis súlytöbbletet cipelt. Térdére támaszkodva emelkedett fel, mikor elmenve mellette, megörültem. Mert a négyemeletes házak tövében húzódó, keskeny járda melletti füvétvesztett, eredetileg talán gyepet magában foglaló, poros szakaszon valamit nagy gonddal ültetgetett. Nagyjából egyforma hosszú vesszőket szúrt le egymás mellé úgy, hogy mindkét végüket leszúrta a földbe. Minden ívet az előző ív közepéről indítva.  - Mi lesz ebből? - Babérmeggy-sövény. Lassan egyenesedett fel, lassan felderült az arca. Látszott rajta, hogy nemigen szokása ez neki. - Nahát, maga olyan szép, mint a Szűz Mária! Gondolom, azért jutott eszébe, mert csepp kis elsőszülött fiacskámat toltam épp a babakocsiban a piacról hazafelé. Onnantól fogva mindig megjegyezte ezt, amikor elhaladtunk mellette.  Én meg örömmel fogadtam, mert tisztelet áradt...

Halkan szűrődik át a súlyos, leengedett függönyökön a zenekar hangolásának a fülem számára oly kedves zenéje. A színpadon állnak a falak, a forgó, burkolat, ajtók és ablakok a helyükön, aranyozott kecskelábú karszékek bekészítve. A gyenge munkafényben halkan mellémsuhog kedves kollégám: így, ezzel a háttérrel kéne lefotózni, olyan vagy, mint egy festmény! Jólesik, hogyne, bár tudom, hogy az érdem nagyobbik része a jelmez és díszlet tervezőjét illeti, de részesei a varrónők, akik elkészítették, az öltöztetők, akik rámadták és a fodrászok, akik a fejemre bűvölték ezt a fura kalpagot. Hallgatom a hangolást, nézem a gyönyörű gyászruhába bújt kolléganőimet, elképzelem előre a jelenetet, ahogy udvarhölgyekként a kis Mátyást hallgatjuk, majd Erzsébetnek nyújtunk lelki támogatást. Szorongatom száztizenéves imakönyvem, és csendes boldogságot érzek. A helyemen vagyok. A felvonás előtti hosszú szünet éppen elég volt az átállásra. Azaz arra, hogy a műszak (a kellékesek, díszletezők és a többiek) á...

Vasárnap az istentisztelet után aggódó kérdések. Meglátogatjuk. Hol van? A Fiumei úton, hetedik emelet, idegsebészeti osztály. Amikor már ismerősként érkezem, a nővérek széles mozdulattal irányítanak visszafelé.  - Az édesapja átkerült a szubintenzív őrzőbe.  - Hogyhogy? Romlott az állapota? - Sajnos igen. Kérem, vegyék át az iratait, kitöltöm addig a papírt hozzá, míg összeszedik a holmiját. A szubintenzíven másik tisztasági csomag kell, majd ott megmondják. Hatalmas zsákba pakol a kedvenc nővér bácsim. Cipő, papucs, ruhák, törölközők. A behozott finomságok: süti, gyümölcsök, üdítők, befőttek. A fogsora.  Átmegyünk a szubintenzívre. - Tulajdonképpen mi történt? - Sajnos az édesapja elindult egyedül vécére, és elesett. Készítettünk új CT-t, nincs újabb vérzés, az előző mérete nem nőtt, nincs műtéti teendő, de szoros megfigyelés kell. Ez ilyen műtétnél sajnos elég gyakran előfordul.  Nézem az alvó arcot az oxigénmaszk alatt. Édes nyugalom van rajta, de a szája nyitva....