Az élményre emlékszem, nem a konkrét helyzetre. A döbbenetre, mikor anyu a legnagyobb könnyedséggel a hangjában beszélt róla. Talán valahogy úgy, hogy Margit néni meghozta az aranyesőt.
Ijedten fordultam az ablak felé, arra számítva, hogy a megszokott vízcseppek helyett netán valami különös természeti tüneményt látok, amit Margit néni boszorkányosan előidézett. Még nem voltam iskolás, óvodás is alig. De odakint nyoma sem volt semmi ilyesminek, a borús égbolt a szokásos módon szitált csak.
Persze, ismét meggyőződhettem arról, hogy vannak szavak, melyek mást is jelentenek. Talán egyik első élményem volt, aminek alkalmával rádöbbentem a magyar nyelv többféle rétegére, a szavak átvitt értelmezésének magától értetődőségére. Mert anyu természetesen megmutatta a virágot. Emlékszem, hogy nem éreztem úgy, hogy akár egy kicsit is hasonlítana az aranyhoz. Csak sok évvel később, abban a bizonyos súrlófényben láttam meg benne az arany csillanását.
Aztán megtudtam, hogy aranyeső lehet a többszörös verseny-győzelem, amikor érmek és kupák özönlenek a győzteshez.
De tudom, hogy az igazi aranyeső az, amit Holle anyó hullajt a szorgalmas lányra, aki hazavágyik, bármennyire rosszul ment is ott a sora. Ez az ajándék szorgalmáért és hűségéért. (A lusta lány meg ugye szurkot kap fizetségül.)
Tegnap este ez mind eszembe jutott, amikor a Borisz Godunov utolsó előtti előadásának legvégén, sőt, utána, a tapsrend alatt kihirdették a következő évad egyik kamaraénekesét.
Ugyanis a nagy ováció és taps alatt a zsinórpadlásról egyszer csak hullani kezdett ránk a csillogó arany. Pillanatok alatt tele lett vele a hajunk, ruhánk, arcunk. Csak Haja Zsoltra nem jutott, mert a díjat átvenni két méterrel előrébb lépett, így kikerült a csillámló záporból.
Persze ez az arany csak pici, műanyag fóliából készült, apró négyzet, de így, ezrével leszórva impozáns látványt nyújt. Az élmény is egész különleges volt. Valahogy kacagni lett tőle kedvem. A színpadról megannyi tavasz-tündérként vonultunk fel az öltözőbe.
Befont hajamban vidáman csillogott a sok kis arany konfetti. Nem volt kedvem kirázni. Feldobott az élmény, jólesett, hogy nyoma maradt. Csak bámuljanak meg a földalattin! Igen, én is ott voltam, mikor Holle anyó aranyesőt bocsátott a színpadra.
Hazaúton a kis négyzetek sarka már kezdett irritálni a nyakam körül - ilyen későn este érdekes módon érzékenyebb a bőröm -, és hirtelen rájöttem, hogy a pólóm alatt is hozok még haza belőle.
Megálltam a kocsival a kapu előtt, és Holle anyó jutott eszembe, már ki tudja, hanyadszor. "Kukurikú, mi történt? Aranyos lányunk hazatért!"
És eszembe jutott az is, hogy Holle anyó szeretheti az Operaházat. Amikor a hosszú felújítás után újra nyitott a Ház, a nyitás előtti utolsó napokban, miközben teljes gőzzel próbáltunk a Hunyadi premierre hidegben, porban, valószínűleg rá is átragadt a takarítási láz, bizony, még a dunyháját is jól felrázta. Mi másért is eshetett volna hó akkor, márciusban?
Otthon még megmutattam magamat a mi saját tükrünknek, mielőtt leráztam volna díszeimet. De megbújtak valahol, mert reggel még hullottak belőlem - pedig becsszó, zuhanyoztam az éjszaka.
.....................
Berecz Valter fotója az Opera fb-oldaláról. Középen a díjazott, Haja Zsolt fogja a hattyút és a csokrot.
A jobb oldalon álló két szólista (Pál Botond és Bretz Gábor) még kapott az aranyesőből. Ott csillog a hajukban.
Lénárd Kati kollégám szelfije, már fent,az öltözőben. Köszi, Kati!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése