Vannak fényesebb pillanatok. És van, hogy a sötét háttérben a hétköznapi módon színes pillanat is ragyogóan fényesnek tetszik.
Lehet, hogy ez az igazabb ragyogás.
A legutóbbi Székely fonó varázslatát több tényező adja össze.
A teltházas előadás mindig csodás élmény - még akkor is, ha ehhez segítségre volt szükség.
Az, hogy tudtam kivételesen extra szakmai jegyet szerezni barátaimnak, még inkább sajáttá és bensőségessé teszi az estét.
Hogy hallom, ahogy az egyik barátnőm hejehujázik a nézőtérről - még több életet lehel bele.
Pedig már eleve több szinten is szeretettel tudok kapcsolódni ehhez a műhöz. (Azt most ne feszegessük, milyen önkínzással lehet megtanulni, mert a végeredmény a lényeg.) Visszaszerettem Kodályba.
A népdalokkal mindig jó volt a viszonyom. A modernsége ellenére a rendezésben pont annyi a hagyománytisztelet, amennyitől még otthonosan érzem magam benne. Szóval szép. Még ha ez se nem objektív, sem nem erkölcsi kategória.
A fiatal népitáncosok és az énekesek pont elég jók.
Különösen is jólesett néhány kollégámmal a színpadi játék.
És a nézőtéren ott ült jópár számomra kedves ember. Ez valahogy ad még egy pluszt. Pedig becsszó, üres nézőtérnek is tudok elhivatottan játszani és énekelni. De olyanok előtt, akik ismernek, szeretnek és velem együtt értékelik nagyra a lehetőséget, amit az opera ad - nos, ez különös meghittséget visz az estémbe.
Ilyenkor a hatalmas nézőtér összemegy átölelhető méretűre.
Ha pedig mindennek egy erős gyász adja a hátteret, festői szépségűvé válik az élmény.
Nem mintha szeretnék gyászolni. Mégis jó, hogy van, ami nem csak kósza fénysugár, de felemelő, egyszersmind mélyre ható. Erőt, vigasztalást, bátorítást ad.
Ha pedig megtudom, hogy a vendégeim számára is erőt adott az előadás, (mert először volt itt, mert nehéz betegségből gyógyult, mert kiszakadt a hétköznapok nyűgéből, mert már rég vágyott rá,mert szereti ezt a zenét, mert..., mert...) egy isteni terv részének érezhetem magamat.
(Köszönet a fotókért Csobolya József kollégámnak!)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése