Hibáztam

Ezt is a fb-ról hozom át:

A fotó még egészen régen készült, ahogy az írás is. 

A karteremben, az Operaház kórusának próbatermében volt ez a halom szerencsétlenül tervezett és ezért rövid használat után tönkrement kottaállvány.

Amúgy eszembe jut, hogy éppen akkor az enyém is tönkrement, megírtam a cégnek, és megküldték postán a pótalkatrészt. Sőt, még arra is emlékszem, hogy szóltam a titkárságon, hogy ezt így el lehetne intézni - de a közbeszerzés sajnos nem egészen így működik, állítólag sokkal bonyolultabb. Készséggel elhiszem.

Csak sajnálom.

Ráadásul azóta több idő telt el, a hibáim jegyzéke csak bővült azóta. Szerencsére van, Aki minden hibámat megbocsát. Csak éppen a következményekkel néha fájdalmas együtt élni.

Hibáztam!

Kár, hogy ez a szó tabuvá vált. Hibáztam, sokszor, sok mindenben. És ilyenkor rettenetesen szégyelltem magam. Pedig ki az, aki nem hibázik?

Egy szívemnek kedves kolléga mondta borúsan: "Nem igaz, hogy már XY színházi nagyembert is bekavarták ebbe a zaklatási dologba! Borzasztó, hogy senkit nem kímélnek!"

Ekkor hirtelen átsuhant rajtam a gondolat, hogy jé, ezt tényleg lehet így is érteni-érezni-felfogni?

És valóban lehet. Sőt, az éremnek ez az oldala teszi teljessé a képet. 

Egyszeriben kedvet kaptam ahhoz, hogy a túloldalon lévők szívével gondolkodjak. Ekkor jutott eszembe, hogy ha valaki akarna, könnyűszerrel fogást találna rajtam is. Máson is. Bárkin. Mert mindannyian annyira töredékesek vagyunk. Ha meg nem talál, hát kohol. Mekkora divatja volt ennek a 20. században! Is.

És mi van akkor, ha hibáztam, akkorát, hogy valakit hosszú időre tönkretettem vele? Te jó ég, belegondolni is szörnyű. 

Ekkor jutott eszembe Zákeus. Alacsony, ügyeskedő, harácsoló, igazságtalan ember. Ki nem állhatják. De ő magasról tesz az emberek véleményére. Addig, amíg meg nem szólítja őt személyesen a Mester, és asztalvendége nem lesz.

Mit mondhatott ott neki? Valahol ott van a kutya elásva. Jaj de szeretném tudni! Micsoda kincs lehetne most ez a tudás! Mert nem egy fogcsikorgatva betartatott törvényt kényszerített rá. Zákeus önként, belülről indíttatva változott meg. De miért? Mi történt ott és akkor? Mit tett a Mester?Az tuti, hogy nem olvasta fejére a bűneit. Attól mentegetőzni vagy keménykedni kezd mindenki. De mégis, mi történhetett??

Amúgy persze érdekes, hogy nem csak úgy bekopogtatott hozzá: helló, haver, van egy ágyad számomra ma estére?, hanem észrevette a fa lombjában rejtőzködő, rá kíváncsi, utána áhítozó embert. Lehet, hogy ez is a titok nyitja? Hogy ő kezdeményezett, még ha csak egy távoli lépéssel is?

Tele van vele a Biblia, de nem kell ahhoz egy sorát sem olvasni, hogy érezzük: a hibának/bűnnek kell legyen alternatívája. És nem csak úgy, hogy a rossz helyett tegyél jót. Mi van, ha már megtetted? Az elkövetett rosszra kell legyen bocsánat. Igen, ezt nem vágják hozzá csak úgy az emberhez, ezt csak ajándékba kapni lehet, és csak akkor, ha kéri az ember. És nincs olyan, hogy valaki eddig jó volt, innentől ő már élete végéig jóember, a másik meg elkövetett egy-két vagy sokezer hibát/bűnt, és innentől kezdve leírható. Megsemmisíthető? Kitörölhető az élők sorából? És amit hozzáadott az élethez? Mindaz a jó? Mi lesz azokkal? Automatikusan beszennyeződik minden?

Pont az a nagyszerű, hogy szabad hibáznunk. És nem kell megsemmisüljünk, ha ez kitudódik. Van olyan, hogy bocsánat. Őszinte kérésre lehetséges igazi megbocsátás.

Persze, azért érdemes tudni, hogy Zákeusnak, a gyűlölt vámszedőnek mi volt a reakciója arra, hogy a Mester új kezdetet adott neki. Mindent, amit igazságtalanul vett el, négyszeresen adott vissza, és a vagyona felét a szegények között osztotta szét. Ki kérte rá? Senki. TUDTA, hogy ezt kell tennie. Mert a bocsánatkérés önmagában szélbe kiáltott szó, ha ehhez illeszkedő tettek nem követik. Gazdasági bűnöző gazdasági bűnhődést/jóvátételt választott.

Izgalmas lehet, hogy utána hogyan viszonyultak hozzá. Vajon azok, akik a barátai voltak addig, nem közösítették-e ki? Akiket meg annyiszor meggyötört, hosszú éveken át, tudtak-e bizalmat szavazni neki? És a törvényszerűen várható bizalmatlanság mellett vajon mennyire tudott kitartani az új elhatározása mellett?

Az én életem tele van hibákkal. Sok kicsi és nagy kudarc, elrontott döntés. És akkor? Most már így jártam?

Nagy szerencsém, hogy eddig szinte az összes hibám megtanított nekem valamit, valami nagyon fontosat.

Egyik kedvencem lett azóta (bár akkor rettenetesen kínosan éreztem magamat), amikor életemben először álltam ki közönség elé első amatőr kórusommal egy templomi koncerten. Nagyon izgultam, és rossz hangot adtam meg. Illetve a hangok jók voltak, csak nem ahhoz a darabhoz valók, hanem a következőhöz. Természetesen egy nagy hangzavar lett belőle fél ütemen belül. Leintettem. Ezért én vagyok a felelős. Basszus. Elrontottam. És most miattam ég az egész kórus. Minden ízemben remegve a közönség felé fordultam: "Elnézést, rosszul adtam hangot." 

Azóta is bennem van az a morajlás és az azt követő hatalmas energiahullám, ami a közönség soraiból áradt felém. Az addig közömbös társaság hirtelen hatalmas rokonszenvvel fordult felénk, és mintha egy kályha melege sütötte volna a hátamat, úgy vezényeltem végig a kis falatnyi műsorunkat. Elrontottam. Beláttam. És rosszallás, bűnhődés helyett szeretetet kaptam. 

Ugye, érthető?

Van megbocsátás. Van új esély. Ha kérik, és ha megadják.

 

Miket írtam még?