Halkan szűrődik át a súlyos, leengedett függönyökön a zenekar hangolásának a fülem számára oly kedves zenéje.
A színpadon állnak a falak, a forgó, burkolat, ajtók és ablakok a helyükön, aranyozott kecskelábú karszékek bekészítve. A gyenge munkafényben halkan mellémsuhog kedves kollégám: így, ezzel a háttérrel kéne lefotózni, olyan vagy, mint egy festmény!
Jólesik, hogyne, bár tudom, hogy az érdem nagyobbik része a jelmez és díszlet tervezőjét illeti, de részesei a varrónők, akik elkészítették, az öltöztetők, akik rámadták és a fodrászok, akik a fejemre bűvölték ezt a fura kalpagot.
Hallgatom a hangolást, nézem a gyönyörű gyászruhába bújt kolléganőimet, elképzelem előre a jelenetet, ahogy udvarhölgyekként a kis Mátyást hallgatjuk, majd Erzsébetnek nyújtunk lelki támogatást. Szorongatom száztizenéves imakönyvem, és csendes boldogságot érzek. A helyemen vagyok.
A felvonás előtti hosszú szünet éppen elég volt az átállásra. Azaz arra, hogy a műszak (a kellékesek, díszletezők és a többiek) átrendezze a színpadot.
A második felvonás a nőikarral kezdődik, de most lejöttem hamarabb. Mert az is élmény számomra, ahogy a hatalmas, impozáns színpadi elemeket a hangyarajként nyüzsgő férfiak szétszedik, áttolják, leengedik, felhúzzák, összeerősítik, csapolják. A vezényszavak. A mozdulatok.
Van valami biztonságot adó őserő ebben az összehangolt nyüzsgésben. Azonnal az építkezés jut eszembe. Emlékszem, milyen csodálat és tisztelet töltött el ott is a férfiak ereje iránt. Ott és akkor a kisfiamat kivettem egy napra az iskolából, hogy láthassa a látványos alapozást. A bimbózó férfiúi önérzetnek kellenek ezek az impulzusok - gondoltam akkor. Is.
De az igazság az, hogy nekem is jólesett látni. Felnézek az intelligens, művelt férfiakra is, sőt, vonzóbbnak is tartom, de a puszta fizikai erő, az izmok és emberek összehangolt erőfeszítése is csodálattal tölt el.
Néztem a színpadon a tizenméteres díszletelemek mellett lilliputinak tűnő, fekete ruhás férficsapatot. Mintha egy óriás legót raktak volna össze.
Ami feltűnt, hogy nem volt alpári beszéd. Indulatok természetesen voltak, de ekkora méretek és súlyok kezelésénél ez teljesen elfogadható.
Ültem a backstage szélén, egy ottfelejtett széken. Igyekeztem a lehető legkevésbé zavaró elem lenni - tulajdonképpen most nincs itt semmi helyem, kiküldhetnének, már csak a saját biztonságom érdekében is. De nem teszik. Tisztelettel és kedvesen köszönnek, akik észrevesznek. Ragyogó fekete ruhámban kicsit én is besimulok a színpad sötét hátterébe. Hiszen a hangyákként szorgoskodó férfiakon sem véletlenül van éppen fekete öltözet.
Érzékelem a kontrasztot az ő munkájuk - a nyers erő (ami nélkülözhetetlen a tökéletesen felépített díszlethez) és a miénk között. És mégis, harmonikusan egészíti ki egymást. A fület és lelket simogató zene hatását sokszorosára növeli a tervező által megálmodott díszlet, amit ezek a (velünk legalábbis általában) udvarias, csendes, de kirobbanó össz-energiájú férfiak úgy állítottak össze a számunkra, hogy biztonságban közlekedhessünk közöttük. És így teljes az illúzió, így kereteződik széppé a Mese, a Varázslat - az Opera.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése