Energikus léptekkel ugrottam fel a kettes villamosra. Nagyon tele volt már a hátulja, ahová kerültem. Világos cipőm védelmében leléptem a lépcsőre - ott tényleg nincs hely, hogy rátaposson bárki. Alig helyeztem el magamat, az alhasamba éles görcs nyilallt. Nono. Ilyen már régen nem volt, emlékeim szerint talán a vakbélgyulladásomkor, jó harminc éve.
Mivel az első figyelmeztető görcsöt követte a másik, annak szünetében határozott léptekkel előretörtettem a villamosban, mert ott szellősebbnek tűnt a terep. Sőt, még szabad ülés is volt.
Hm. Hascsikarás. Vagy még a görcs?
Vigadó tér - leszállok. Egyre rosszabb. Keresnem kell egy mosdót, mert valamelyik végemen valami ki fog jönni. De hogy melyiken, azt nem tudtam eldönteni.
Egyre bizonytalanabb léptekkel léptem még párat - és éreztem: el fogok ájulni. Ez már a komoly rész. Nem érek rá mosdót keresni, elhagy az erőm. Ez az, amikor a látómező széléről viharos gyorsasággal bekúszik a sötétszürke felhő, megjelennek a csillagok és elhalkul az utca hangja, zúgás veszi át a helyét.
Reszketeg kézzel felállítottam a legközelebbi padon ülő turistát, magyarul szabadkoztam, de úgy látszik, egyértelmű volt. A kezemből kiesett a táskám, a fejem hátranyaklott. Filmszakadás.
Arra emlékszem, hogy erősen imádkoztam, hogy hadd éljem túl.
Arra eszméltem, hogy szürke foltokban emberek állnak körül, szólongatnak, de nem tudok válaszolni. Nem is mindent értek, de amit mégis, arra sem, mert nem engedelmeskedik a nyelvem.
Aztán hallom, hogy egy idősebb férfi telefonon beszél:
- Itt vagyok a Vigadó téren, pár perce leszállt egy fiatal hölgy, itt ül a padon, rosszul lett, és percek óta nem válaszol, nem reagál semmire, de a szemét mintha mozgatná.
Nem, ez nem lehetséges. Először is: nem lehetek rosszul. Másodszor: nem lehet, hogy vadidegen emberek akarjanak gondoskodni rólam.
Pedig de.
Jobb karomat megérinti egy fiatalember:
- Igyon! - és átnyújt egy fél liter mentes ásványvizet.
Nincs erőm megnézni az embert, azt sem tudom, megköszöntem-e. Annyi erőm még volt, hogy egyedül kinyissam a palackot. Jólesett a víz.
A telefonálós ember továbbra is vonalban, helyszíni tudósítást ad a mentőknek. Nem, lehet, hogy mégsem kell kijönni.
Összeszedem magam. Menni fog, érzem.
Most már jöhet a mosdó.
Becsörtetek a közeli kávézóba, befoglalom az egyetlen női mosdót. Pár perc múlva nagytakarítást végzek némi vécépapír segítségével. Milyen jó, hogy van.
A kávézóban kényelmes bőr kanapé, kicsit hezitálok - elnyúljak-e rajta. Nem. Ülve is pont elég jó lesz.
És akkor látom, hogy a telefonálós ember utánam jött. Hogy tényleg nem kell mentő.
- Jobban van? Kér valamit enni vagy inni?
Undorítónak érzem a finom kávé illatát is, úgyhogy inkább semmit, köszönöm.
Eszembe jut, amit az enterális idegrendszerről tanultunk, és azzal nyugtatom magam, hogy teljesen normális, hogy ha valami a beleket meggyötri, az a teljes embert megviseli.
Kicsit hallgatom újdonsült pártfogómat, amint az epekőműtétjéről mesél. Aztán felkászálódok, kikísér. Még zúg egy kicsit a fejem, de már engedek a csábításnak, hogy ne taxiba vágjam magam, hanem szépen metrózzak el az operaházba és énekeljek.
Előtte még meghallgatom a nyelvész-eszmefuttatást a G betű helyéről a három dimenzióban.
Még egy mosdót kell útközben rendbe tennem magam után, míg szédölgő fejjel ugyan, de már határozott(abb) léptékkel a kisföldalatti felé veszem az irányt.
Utolsó percekben érkezem ahhoz, hogy még időben elkészülhessen a frizura és öltözés - most még nem sminkelek.
A színpadon az első sorok szélére kéredzkedek - ha futni kell, onnan könnyebben fog menni. Amúgy a Borisz Godunov gyönyörű ruhás nagyképével kezdünk.
És lement a darab a legkisebb rosszullét nélkül. Még tornázni is tudtunk, míg egy kis szünetünk volt.
Nem értem. Ez mi volt?
Másnap van, és úgy határoztam: egész nap csak pihenek.
Már most jobb, bár éjszaka és hajnalban is volt egy gyorsan múló, kisebb görcs.
Reméljük a legjobbakat.
(Itt még a Borisz premierje utáni koccintás alatt próbálom ki a cári gyermekszobát - most épp a saját ágyacskámban pihengetek, smink nélkül, házi szettben.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése