Közkeletű hiedelem a gyermeki ártatlanság. Van benne valami. Mert tiszta, friss, tágra nyílt szemmel néznek a világra. Mert kevesebb előítélettel (és ezáltal kisebb elővigyázatossággal) rendelkeznek. Mert rájuk nézve az ember jó esetben a legjobbat szeretné kihozni magából - hogy nekik már jobb életük legyen.
De sajnos a gyermekek elképesztő gazságokra is képesek. Nem a csintalankodásokra gondolok csak, amiknek nincs tétje, és ezt mindkét fél tudja. A szándékos fájdalomokozás, a bosszantás és a hatalmi harc valahol benne van az ember vérében. Lehet ezt tagadni, csak nem érdemes. Egész gyerekkoromban szenvedtem a gonoszkodástól, pedig mennyire igyekeztem simán csak létezni! Békességben, elfogadásban. És nyilván én is rengetegszer vétettem tudatosan a sejtek szintjén belénk égetett erkölcsi törvények ellen, fájdalmat okozva elsősorban azoknak, akik a legjobban szerettek.
Ez jutott eszembe a Borisz Godunov próbáin sok egyéb mellett, hallgatva a gyermekkar énekét.
Csodálatos hangon énekelnek, pillanatok alatt teljesítik mind a rendező, mind a koreográfus utasításait, mind pedig a karmester kéréseit. Az egész megjelenésükről süt a profizmus - válogatott cigánylegények, még ha többségében lányok is.
Amit játszanak, azt Muszorgszkij írta, nem tehetnek róla: az utcagyerekek bandája bosszantja Bolond Istókot, aki belemegy a játékba, eldicsekszik a kopejkájával, erre a beste kölkei lelketlenül elveszik tőle.
A mi gyerekeink ezt tökéletesen el is játsszák. És nagyon megértem őket: óriási poén egy felnőttel incselkedni, ó, élénken emlékszem még a diadal ízére, mikor egy nálam sokkal nagyobb és erősebb embert legyűrhetek - még ha csak játékból is, még ha tudván tudom is, hogy hagyja magát.
Itt meg ráadásul a falu (város) bolondja a kárvallott. No hiszen, ez nem fog védekezni vagy bármilyen sérelmet megtorolni. Nem is, csak jajgatni kezd. És még ez is vicces gyerekként, érzem. Ugyanakkor érzem a szégyent, hogy többen mentek rá az egyre, még ha gyöngébbek is külön-külön.
És azt a zsigeri ingert, amelyik a védtelen gyámolítására ösztökél.
És ez a kettősség valahol mélyen emberi: az altruista, segíteni akaró, közösségi lényünk, és az önző, pillanatnyi jó érzésért, egy jó poénért a másikat porig alázó.
Borisz Godunov alapérzése az önvád, a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan (ezért csak feloldozható) bűntudat. A hataloméhség és az azzal járó folyamatos lelki hiányérzet. (Már ha legalább nagyjából ép a lélek.)
A bolond alapértéke az együgyűség - egyetlen ügye van csak: siratja az ország sorsát. Nem tud másra figyelni. Ügyetlen az emberi viszonyok között. És ez a szerencséje, hiszen mindenki ismeri, tudja , számít rá, hogy ilyen. Megtűrik, sőt, meghallgatják, sőt, a közbenjárását, az imáját kéri még maga a cár is, miután gyilkosnak nevezte.
Ismertem ilyen bolondot.
Odament félelem nélkül a legmagasabb rangú emberekhez is, szemükbe mondta, hogy miben vétkesek. Együgyű volt. Egy ügye volt, abban volt ügyes, minden egyébben hajmeresztően béna, ügyetlen.
És nem bántották a szent őrültet. Meghallgatták, imát kértek tőle.
Boriszt is ismerem, személyesen, bár az én Boriszomat nem így hívják. Hatalomra és pénzre vágyik, mindenki elismerésére , szeretetére és tiszteletetére. És miközben mások gyermekein kíméletlenül átgyalogol, a sajátjaival végtelenül gyöngéd.
A gyermekek az osztálytársaim voltak. Sőt, már az ovis csoporttársaim is.
Tényleg: lehet, hogy én is bolond vagyok? Aki nem üt vissza, ha támadják, csak csodálkozva néz, sírdogál és esetleg panaszkodik? Áll, mint Bálám szamara?
Normális az, ha nem akarok bosszút állni? Az életösztön hiánya vagy túlzásba vitt emberszeretet? Hogy attól még, hogy undok vagy kifejezetten gonosz velem, az esendő és sérült embert látom benne, és tulajdonképpen jobban sajnálom a gonoszsága miatt, mint magamat? Hiszen nekem csak egy kis ideig kell elviselnem őt, de ő kénytelen önmagával, ezzel az undok emberrel folyamatosan együtt lenni, aki mások fájdalmából meríti az életerőt.
Nem hiszek már az ember(gyermek) romlatlanságában, született jóságában. Hiszem viszont, hogy a kegyetlenkedésre, gonoszkodásra (és egyéb, hagyományosan bűnnek nevezett dologra) való hajlam mellett ott van a lélek mélyén a szeretetet és elfogadást adni és kapni éhes és képes lényünk. És ez a szeretet az, ami arra indít, hogy lemondjak engem megillető jogokról - azért, hogy másoknak jó legyen. Mert ugyan mindannyian különálló, egyedi és megismételhetetlen teremtmények vagyunk, valahogy úgy működünk mégis, mint a test részei: igazán akkor vagyunk jól, ha a többiek is jól vannak.
Szegény, szegény Borisz!
Mindent megtesz, hogy feloldozást találjon - hiába.
Szegény, szegény bolond!
Hiába van egyetlen ügye, csak élő lelkiismeretként bolyong - és örökké kívül reked.
Szegény, szegény gyerekek!
Szülők nélkül csavarogva, egymás könyörületére utalva - de az éretlenségük miatt saját farkastörvényeik közé szorulva kénytelenek élni.
Pedig a könyörület tényleg csodára lenne képes.
(Fotók: Operaház honlapjáról, Berecz Valter szeme és kamerája villanásától)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése