Kezdődik az új szezon. Sajnos egy buta baleset miatt lemaradtam az Álarcosbál-sorozatról, ezért hosszabb szünet után most állok újra a színpadon. Meg fekszem, persze, ha úgy kívánja a rendezés. Mint például a Carmenben, tegnap este is. Szépen elnyúlok egy hatalmasra nyitott hálózsákon a színpad elején, és "mélyen alszom". Elég mélyen ahhoz, hogy a kártyavető cigánylányok veszekedése ne zavarjon egy csöppet sem. Persze tényleg nem zavar, nincs mit megjátszani ezen, hiszen először is: tudom, hogy ez csak játék tőlük is, másodszor: roppant módon élvezem, hogy ennek a szép zenének a burkában vagyok, és a szólisták szép hangja és jelenléte tölti be a rendelkezésre álló teret. Élvezettel figyelem a szólistáink hangjának fejlődését, változását, a színészi játékuk csiszolódását, ahogy érnek, változnak az évek alatt.
Miközben hanyag eleganciával elnyúlva fekszem és csak pihenek, a szokásosnál több lehetőségem van megélni a helyzetemet. Tudatosítani, hogy itt vagyok, ahol lenni vágytam, azt teszem, amit mindig szerettem volna. Érzékelem az opera mesei valóságát és az ezzel párhuzamosan jelenlévő másik valóságot, amit a közönség jelképez. Egyszerre vagyok kint és bent is...
És bár a primadonna Carmenje éppen azon vergődik, hogy a kártya micsoda balszerencsét vetett neki, mégis: a hangja átölel, simogat, mint édesanya elaludni készülő gyermekét.
Újra meg újra hála tölt el, hogy itt dolgozhatok. Szinte minden alkalommal megélem az élet mélységét, magasságát, teljességét.
Jó nekem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése