A lépcső aljában megállok.
Kellemes, jóindulatú félhomály a széles, büszke lépcsőházban, tartózkodó nagyúri elegancia.
Szép lassan elindulok fölfelé. Biztos, hogy ide kellett jöjjek?
Eszembe jut a taxisofőr tapintatos várakozása. Csak azután indult tovább, hogy a metsző szélben elvánszorogtam a hatalmas kapuig, és beléptem ebbe a hatalmas előtérbe.
Mintha egy nagy bál után érkeztem volna, megkésett vendégként. Lépegetek fölfelé az elcsendesedett előcsarnokban. Megkönnyebbülten veszem észre az üvegkalitka mögött szótlanul kornyadozó portást: Elnézést, ügyelet van? Igen, balra, a szülészeten. Nekem csak nőgyógyászat kell. Az is ott van.
Lassan döcörgök tovább. Habár a lázam megszűnt, a szédülés még nem.
A szülőszoba előtt két kékruhás beszélget - láthatóan kórházi öltözékben. A férfi néhány udvarias szó után visszamegy. A nő marad. Nézem: nem személyzet. Pedig nadrágban van. A folyosón ülők felugranak, hozzásietnek. Na, azért ezt irigylem a romáktól. Nem hagyják magára a rokont a kórház veszedelmei közepette. Akaratlanul is megtudom, hogy a nadrágos nő túlvan a burokrepesztésen. Csodálkozom: nekem ilyenkor nemcsak a fájásoktól, de a szüntelenül csorgó magzatvíztől sem jutott volna eszembe nadrágot húzni.
De legalább nem akarok tőle segítséget kérni.
Kopogásomra gyorsan nyílik az ajtó, az előbbi fiatalember jelenik meg. Ő sem ápoló. Ő az ügyeletes orvos. Helyzetem feltárása után az ambulanciára irányít át, öt méterrel arrébb. Amíg várok, egy picike falat pogácsával próbálom sikeresen jobb belátásra bírni a gyomorsavamat.
Még le sem nyelem, már mehetek a vizsgálóba. Bármily fura, rajtam kívül nem várakozik senki.
A doktor urat nézem. Csöndes, de határozott hangon beszél, nyílt tekintetű. Felveszi az adatokat. Hol, hányszor, mikor szült, vetélés, megszakítás? Igyekszem lényegretörő válaszokat adni, de szemem elfutja a könny. Mérges vagyok magamra kicsit.
Már régen voltak a vetélések, de belém égett, mikor az elsővel először voltunk ultrahangon. Az orvos megtudva, hogy otthon már kettő pici van, szenvtelenül kérdezte: megtartja? Megrettentem. Micsoda? Hiszen láthatóan ott mozog, cuki nagy feje, pici keze-lába van, a szíve ver - és az enyém. Élet az életemből. Mit képzel ez a...?
És aztán, mikor jópár hétre rá elöntött a vér, a betegszobában infundáltak, gyógyszereltek, majd másnap reggel a doki az ultrahangvizsgálat után letessékelt a vizsgálóasztalról, ijedten kérdeztem: hogy lehet, doktor úr, hogy nem látom a szívhangot? A doktor úr nem fordult felém, valamit átkiabált a szomszéd szobába, majd a billentyűzet fölé hajolva foghegyről odavetette: úgy, hogy nem él. A szívem meghasadt. No, leszállna végre? Hosszú a sor, másokat is meg kell vizsgáljak! - mondta ingerülten.
Akkor, sok évvel ezelőtt elaltattak, mielőtt a műtőbe betoltak volna. Nem tudtam uralkodni magamon, zokogtam.
Elhessegetem magamtól a fájó emléket.
Ez a doktor nyilvánvalóan más habitusú, arcán megértés tükröződik, türelmesen megvárja, míg válaszolok.
Elnézést kérek tőle, hogy az ügyeletben zavarom, tudom, hogy meg kéne várnom a rendelési időt... Dehogy! Ez sürgősségi ügy. Miért nem jött korábban? Mert a másik klinikán azt mondták, ne foglaljam a helyet a súlyos problémákkal küzdőktől. A szeme villanásán látszik, hogy nincs megelégedve a válasszal. Kis csend után annyit mond: máskor minket hívjon. Rég itt kellene legyen. De ne aggódjon, a legjobb helyen van! És igazat adok neki magamban. Valamiért úgy érzem, szakmaiság és emberség vesz körül.
A vizsgálóasztalon olyan tapintatosan vizsgál, mint még senki. Bár nyilván látja rajtam, hogy nem először vagyok ilyen helyzetben, minden egyes tevékenységet előre jelez. Kicsit fájni fog, olyan lesz, mint... Jóságosan, mint egy nagypapa. Pedig szinte fiam lehetne.
A vizsgálat után biztosít afelől, hogy bölcs döntés volt tőlem kórházi felszereléssel érkezni, maradok. Műtenek. Sejtettem. Bármi lehet egy ennyire elhúzódó vérzés mögött, egy biztos: küret. A műtét mikéntjéről, szövődményeiről ismertet a doktor úr. Tudom. Elolvastam. Tájékozottan érkezett! - mosolyodik el.
A nőgyógyászatra lifttel megyünk. Gyors telefon: Ildikó drága, hozok egy tizennyolcnapos vérzőt!
Bocsásson meg, a nővérek nem szeretik a meglepetéseket - mondja elnéző mosollyal.
Ildikó nővér meglepően barátságos. Gyengéden, mosolyogva ül le velem szemben. Vérvétel. Kicsit izgulok. Nem szoktak vénát találni rajtam. De nem mondom neki, mert amikor egyszer jeleztem egy nővérnek, az olyan ideges lett, hogy majdnem feladta. De Ildikót nem zaklatom vele. Viszont úgy tűnik, nem is kell. A vérem surrogva ömlik a kis fiolákba. Boszorkány - gondolom. Közben jelzi, hogy emlékszik rám. Ezen eléggé meglepődöm, mert 14 éve szültem itt utoljára. Netán már akkor is itt dolgozott? Gyöngyözően kacag. Harminchét éve vagyok a szakmában, kedvesem! A memóriám pocsék, ritkán emlékszem emberekre, de maga nemrég járt erre, ugye? Hát nem. Szótlanul tűnődöm azon, hogy valószínűleg enyém a Tipikus Magyar Női Arc, mert nem emlékszem rá, hogy úgy tudtam volna orvoshoz vagy szinte bárhová hivatalos helyre menni, hogy ne ezzel a mimártalálkoztunkvalahollal fogadtak volna. Ehhez az öt húg is kevés indok.
Csodálkozásomra a branült is elsőre beteszi. Azt mondja, az onkológián, ahol először dolgozott, muszáj volt megtanulni vénázni.
Olyan szelíden bánik velem, mintha az anyám lenne. Jólesik.
A vérkép dönti majd el, hogy most azonnal kell-e műteni, vagy ráér. Ha nagyon vérszegény vagyok, már tolnak is be. Mondom a doktornak hogy végig szedtem vasat. Melyiket? Megnevezem (növényi készítmény). Nincs túl nagy véleménnyel a szájon át szedhető vasakról. Ha sürgősen kell műteni, intubálással megy majd. Amiatt a kis falat pogi miatt. Fenébe. Kellett nekem bevallani. Jelzem, énekes vagyok, lehetőleg kihagynám az intubálást. Na majd meglátjuk, milyen a hemoglobinom. Addig is a nővérke felnyalábolja a táskám meg a kabátom, és a vérzéscsökkentő injekció után bevezet a szobámba.
Annyi kritikát hallok az egészségügyről, mindenre fel vagyok készülve. Ehhez képest tökéletes rend, tisztaság, hibátlan felszerelés fogad. A kórteremben zárható szekrények. A bútorok barátságos-barnák. A matrac kényelmes, az ágynemű ropogós-friss és pont jó. A szoba levegője kellemes, friss, tiszta. Két elegáns kép a falon. Székek, asztalka. Halvány esti fény az ágy mellett.
Mindenem megvan. Semmi nem hiányzik. Nem tudom elképzelni, hogy többet kaphatnék, ha fizetnék érte.
A vérkép majd eldönti, addig alszom.
Reggel kelek. Ezek szerint a vérképemet mégiscsak megőrizte a növények vére.
Zöldruhás műtősfiú jön értem.
Mehetek.
Öltözzön át a kórházi hálóingbe!
Gyorsan becsoszogok a fürdőbe, sebesen megmosakodok, felkapom a sok kötővel ellátott holmit, és megyek. Az ajtóban belebotlok a vizitelők csapatába. Hova-hova? Műtőbe. Mondja a nevét! Á, maga a vérző! Igen, én. A műtősfiú siet. Bandukolok utána. Szédülök. Kár, hogy nem ajánlotta föl, belékarolnék szívesen. Könnyebb lenne. Hatalmas előnnyel ér a műtő elé. Egykedvűen néz engem, míg utolérem. Tagbaszakadt fekete medve. Bekopog a műtőbe. Az ajtó nem nyílik, addig egy gyors hívás a kedvesnek. Így hát előtte lépek be, mikor az ajtó végül kitárul. A műtőorvos barátságosan csillogó szemmel és kitárt karral fogad. Szinte apukás kedvességgel: ki jön az én váramba? Csodálkozva nézem. Száját-orrát eltakarja a kék maszk. Közben a medve elintézte a kedvesét, utánamjön. Várjon, öltözünk! Fejemre és papucsaimra műanyag sapkát húz.
Beljebb mehetek. A műtőben valakin nagyon dolgoznak, látom a maszkos fejeken a koncentrációt. Én még az üveg innenső oldalán. Közben felülök a műtőasztalra. A lábtartók valahol homlokmagasságban. Csússzak előrébb. Tegyem fel a lábaimat. Gondolom, a bugyimat le kéne vennem előbb, ugye? Persze. Vegye. A medve elém tart egy nagy zöld lepedőt. Bár értékelem a diszkrécióra irányuló szándékát, egyszerűen nem férek el a kis helyen. Segítőkészen följebb emeli a lepedőt. Mondjuk, ezzel az erővel akár el is tehetné. Fölteszem a lábaimat. Bekukkant újra a lepedő alá: csússzon lejjebb! Csúszok. Jó. A lábaimat leszíjjazza. A lepedőt hanyagul visszaakasztja. Az alfelem mint szép, kifeslett rózsa. Talán a lepedő azért van, hogy én ne lássam kiszolgáltatottságomat?
Egy anasztes jöhetne már - zsörtölődik a műtőorvos. Addig is betolnak a műtőbe. A rózsával előre. Papucsom beleakad a lengőajtóba. Vigyázzon a lábára! Vigyázok.
Bent a fityulás, maszkos nővérek beszélgetnek. Otthonosan berendezett irodának tűnik a műtő ebből a szögből, amit a buli kedvéért átalakítottak kicsit. Úgy érzem magam, mint aki teadélutánra érkezett, csak valami Buñuel-filmből kapott ötleten felbuzdulva fordítva ült az asztalhoz, és az alsó szájával óhajt cseverészni. Vizsgálom magamat, de valahogy nyugodt vagyok. Kívülről szemlélem az egész abszurd helyzetet. Nem tudjátok, hol az anesztes? Közben tűnődnek, megéri-e az Arénába vinni a gyereket negyvenezerért, vagy inkább korcsolyázzanak Siófokon egyet...
Megérkezik az altatóorvos végre. Bemutatkozik ő is, a műtőorvos is. Nem értem a neveket. A hosszú várakozás alatt a rózsám fázni kezdett, lábaim remegnek a hidegtől. Valami baj van? Á, csak fázom. Biztos, hogy nincs baj? De igen, NAGYON fázom. A mellkasomra dobnak még egy lepedőt. Mondjuk a rózsát nem melegíti át. Hirtelen tömeget észlelek, az események is felgyorsulnak.
Jobb kezemen vérnyomásmérő, balom az aneszteziológus vizslatja.
Aláírta már a műtéti beleegyezőt? Igen, tegnap este. Itt írja alá! Tegnap aláírtam. Ja, ez az, hogy beleegyezik az altatásba. Írja alá! Ölembe rakják a papírt egy mappán, tollal. Itt írja! Jobbom az ágyhoz szíjazva, bal kezem az altatóorvosnál. Nem vagyok abban a helyzetben - igyekszem higgadtan válaszolni. Jaaa, kösd már ki a kezét! Valahogy aláírom. Csodálkozva észlelem, hogy csorog a könnyem.
Szédülni fog - tájékoztat az altatóorvos.
A torkomat elönti a fémes hideg.
Érzem, ahogy a műtőágy zötyög a folyosón.
A medve átemel az ágyamba.
Jó óra múlva magamhoz térek. Felhívom a húgomat. A lányával is tudok beszélni - menyasszony lett, gratulálok.
Még egy óra és fölkelhetek.
Délután egykor a nővérke szól: ha akarok, mehetek haza, kész a zárójelentés.
A doktor úr rám se néz? Zavart vállvonogatás. Félóra múlva doktor úr bejön. Ez is fiatal, mint az esti. Faggatózásomra elmondja, véglegest a szövettantól vár. De mondja, mégis, azok alapján, amit kiszedett belőlem, mire tippel, mi lehetett? Talán polypus. Sajnos gyakran kiújul, de nyugodjak meg, alaposan kitisztított, reméli, nem jön vissza.
Én is remélem.
Majd a szövettan megmondja.
Lassan öltözöm. Elmenőben megsimítom szememmel a kórtermet. Jó volt itt. Csend, béke, nyugalom. Azért otthon is jó lesz.
Az első utam az új házba visz. Mert a ház - bár még mindig nincs készen - gyógyulást sugároz. Egészséget, békét, életörömöt. Most mindegyikre szükségem van.
(Miket írtam még?)
Kellemes, jóindulatú félhomály a széles, büszke lépcsőházban, tartózkodó nagyúri elegancia.
Szép lassan elindulok fölfelé. Biztos, hogy ide kellett jöjjek?
Eszembe jut a taxisofőr tapintatos várakozása. Csak azután indult tovább, hogy a metsző szélben elvánszorogtam a hatalmas kapuig, és beléptem ebbe a hatalmas előtérbe.
Mintha egy nagy bál után érkeztem volna, megkésett vendégként. Lépegetek fölfelé az elcsendesedett előcsarnokban. Megkönnyebbülten veszem észre az üvegkalitka mögött szótlanul kornyadozó portást: Elnézést, ügyelet van? Igen, balra, a szülészeten. Nekem csak nőgyógyászat kell. Az is ott van.
Lassan döcörgök tovább. Habár a lázam megszűnt, a szédülés még nem.
A szülőszoba előtt két kékruhás beszélget - láthatóan kórházi öltözékben. A férfi néhány udvarias szó után visszamegy. A nő marad. Nézem: nem személyzet. Pedig nadrágban van. A folyosón ülők felugranak, hozzásietnek. Na, azért ezt irigylem a romáktól. Nem hagyják magára a rokont a kórház veszedelmei közepette. Akaratlanul is megtudom, hogy a nadrágos nő túlvan a burokrepesztésen. Csodálkozom: nekem ilyenkor nemcsak a fájásoktól, de a szüntelenül csorgó magzatvíztől sem jutott volna eszembe nadrágot húzni.
De legalább nem akarok tőle segítséget kérni.
Kopogásomra gyorsan nyílik az ajtó, az előbbi fiatalember jelenik meg. Ő sem ápoló. Ő az ügyeletes orvos. Helyzetem feltárása után az ambulanciára irányít át, öt méterrel arrébb. Amíg várok, egy picike falat pogácsával próbálom sikeresen jobb belátásra bírni a gyomorsavamat.
Még le sem nyelem, már mehetek a vizsgálóba. Bármily fura, rajtam kívül nem várakozik senki.
A doktor urat nézem. Csöndes, de határozott hangon beszél, nyílt tekintetű. Felveszi az adatokat. Hol, hányszor, mikor szült, vetélés, megszakítás? Igyekszem lényegretörő válaszokat adni, de szemem elfutja a könny. Mérges vagyok magamra kicsit.
Már régen voltak a vetélések, de belém égett, mikor az elsővel először voltunk ultrahangon. Az orvos megtudva, hogy otthon már kettő pici van, szenvtelenül kérdezte: megtartja? Megrettentem. Micsoda? Hiszen láthatóan ott mozog, cuki nagy feje, pici keze-lába van, a szíve ver - és az enyém. Élet az életemből. Mit képzel ez a...?
És aztán, mikor jópár hétre rá elöntött a vér, a betegszobában infundáltak, gyógyszereltek, majd másnap reggel a doki az ultrahangvizsgálat után letessékelt a vizsgálóasztalról, ijedten kérdeztem: hogy lehet, doktor úr, hogy nem látom a szívhangot? A doktor úr nem fordult felém, valamit átkiabált a szomszéd szobába, majd a billentyűzet fölé hajolva foghegyről odavetette: úgy, hogy nem él. A szívem meghasadt. No, leszállna végre? Hosszú a sor, másokat is meg kell vizsgáljak! - mondta ingerülten.
Akkor, sok évvel ezelőtt elaltattak, mielőtt a műtőbe betoltak volna. Nem tudtam uralkodni magamon, zokogtam.
Elhessegetem magamtól a fájó emléket.
Ez a doktor nyilvánvalóan más habitusú, arcán megértés tükröződik, türelmesen megvárja, míg válaszolok.
Elnézést kérek tőle, hogy az ügyeletben zavarom, tudom, hogy meg kéne várnom a rendelési időt... Dehogy! Ez sürgősségi ügy. Miért nem jött korábban? Mert a másik klinikán azt mondták, ne foglaljam a helyet a súlyos problémákkal küzdőktől. A szeme villanásán látszik, hogy nincs megelégedve a válasszal. Kis csend után annyit mond: máskor minket hívjon. Rég itt kellene legyen. De ne aggódjon, a legjobb helyen van! És igazat adok neki magamban. Valamiért úgy érzem, szakmaiság és emberség vesz körül.
A vizsgálóasztalon olyan tapintatosan vizsgál, mint még senki. Bár nyilván látja rajtam, hogy nem először vagyok ilyen helyzetben, minden egyes tevékenységet előre jelez. Kicsit fájni fog, olyan lesz, mint... Jóságosan, mint egy nagypapa. Pedig szinte fiam lehetne.
A vizsgálat után biztosít afelől, hogy bölcs döntés volt tőlem kórházi felszereléssel érkezni, maradok. Műtenek. Sejtettem. Bármi lehet egy ennyire elhúzódó vérzés mögött, egy biztos: küret. A műtét mikéntjéről, szövődményeiről ismertet a doktor úr. Tudom. Elolvastam. Tájékozottan érkezett! - mosolyodik el.
A nőgyógyászatra lifttel megyünk. Gyors telefon: Ildikó drága, hozok egy tizennyolcnapos vérzőt!
Bocsásson meg, a nővérek nem szeretik a meglepetéseket - mondja elnéző mosollyal.
Ildikó nővér meglepően barátságos. Gyengéden, mosolyogva ül le velem szemben. Vérvétel. Kicsit izgulok. Nem szoktak vénát találni rajtam. De nem mondom neki, mert amikor egyszer jeleztem egy nővérnek, az olyan ideges lett, hogy majdnem feladta. De Ildikót nem zaklatom vele. Viszont úgy tűnik, nem is kell. A vérem surrogva ömlik a kis fiolákba. Boszorkány - gondolom. Közben jelzi, hogy emlékszik rám. Ezen eléggé meglepődöm, mert 14 éve szültem itt utoljára. Netán már akkor is itt dolgozott? Gyöngyözően kacag. Harminchét éve vagyok a szakmában, kedvesem! A memóriám pocsék, ritkán emlékszem emberekre, de maga nemrég járt erre, ugye? Hát nem. Szótlanul tűnődöm azon, hogy valószínűleg enyém a Tipikus Magyar Női Arc, mert nem emlékszem rá, hogy úgy tudtam volna orvoshoz vagy szinte bárhová hivatalos helyre menni, hogy ne ezzel a mimártalálkoztunkvalahollal fogadtak volna. Ehhez az öt húg is kevés indok.
Csodálkozásomra a branült is elsőre beteszi. Azt mondja, az onkológián, ahol először dolgozott, muszáj volt megtanulni vénázni.
Olyan szelíden bánik velem, mintha az anyám lenne. Jólesik.
A vérkép dönti majd el, hogy most azonnal kell-e műteni, vagy ráér. Ha nagyon vérszegény vagyok, már tolnak is be. Mondom a doktornak hogy végig szedtem vasat. Melyiket? Megnevezem (növényi készítmény). Nincs túl nagy véleménnyel a szájon át szedhető vasakról. Ha sürgősen kell műteni, intubálással megy majd. Amiatt a kis falat pogi miatt. Fenébe. Kellett nekem bevallani. Jelzem, énekes vagyok, lehetőleg kihagynám az intubálást. Na majd meglátjuk, milyen a hemoglobinom. Addig is a nővérke felnyalábolja a táskám meg a kabátom, és a vérzéscsökkentő injekció után bevezet a szobámba.
Annyi kritikát hallok az egészségügyről, mindenre fel vagyok készülve. Ehhez képest tökéletes rend, tisztaság, hibátlan felszerelés fogad. A kórteremben zárható szekrények. A bútorok barátságos-barnák. A matrac kényelmes, az ágynemű ropogós-friss és pont jó. A szoba levegője kellemes, friss, tiszta. Két elegáns kép a falon. Székek, asztalka. Halvány esti fény az ágy mellett.
Mindenem megvan. Semmi nem hiányzik. Nem tudom elképzelni, hogy többet kaphatnék, ha fizetnék érte.
A vérkép majd eldönti, addig alszom.
Reggel kelek. Ezek szerint a vérképemet mégiscsak megőrizte a növények vére.
Zöldruhás műtősfiú jön értem.
Mehetek.
Öltözzön át a kórházi hálóingbe!
Gyorsan becsoszogok a fürdőbe, sebesen megmosakodok, felkapom a sok kötővel ellátott holmit, és megyek. Az ajtóban belebotlok a vizitelők csapatába. Hova-hova? Műtőbe. Mondja a nevét! Á, maga a vérző! Igen, én. A műtősfiú siet. Bandukolok utána. Szédülök. Kár, hogy nem ajánlotta föl, belékarolnék szívesen. Könnyebb lenne. Hatalmas előnnyel ér a műtő elé. Egykedvűen néz engem, míg utolérem. Tagbaszakadt fekete medve. Bekopog a műtőbe. Az ajtó nem nyílik, addig egy gyors hívás a kedvesnek. Így hát előtte lépek be, mikor az ajtó végül kitárul. A műtőorvos barátságosan csillogó szemmel és kitárt karral fogad. Szinte apukás kedvességgel: ki jön az én váramba? Csodálkozva nézem. Száját-orrát eltakarja a kék maszk. Közben a medve elintézte a kedvesét, utánamjön. Várjon, öltözünk! Fejemre és papucsaimra műanyag sapkát húz.
Beljebb mehetek. A műtőben valakin nagyon dolgoznak, látom a maszkos fejeken a koncentrációt. Én még az üveg innenső oldalán. Közben felülök a műtőasztalra. A lábtartók valahol homlokmagasságban. Csússzak előrébb. Tegyem fel a lábaimat. Gondolom, a bugyimat le kéne vennem előbb, ugye? Persze. Vegye. A medve elém tart egy nagy zöld lepedőt. Bár értékelem a diszkrécióra irányuló szándékát, egyszerűen nem férek el a kis helyen. Segítőkészen följebb emeli a lepedőt. Mondjuk, ezzel az erővel akár el is tehetné. Fölteszem a lábaimat. Bekukkant újra a lepedő alá: csússzon lejjebb! Csúszok. Jó. A lábaimat leszíjjazza. A lepedőt hanyagul visszaakasztja. Az alfelem mint szép, kifeslett rózsa. Talán a lepedő azért van, hogy én ne lássam kiszolgáltatottságomat?
Egy anasztes jöhetne már - zsörtölődik a műtőorvos. Addig is betolnak a műtőbe. A rózsával előre. Papucsom beleakad a lengőajtóba. Vigyázzon a lábára! Vigyázok.
Bent a fityulás, maszkos nővérek beszélgetnek. Otthonosan berendezett irodának tűnik a műtő ebből a szögből, amit a buli kedvéért átalakítottak kicsit. Úgy érzem magam, mint aki teadélutánra érkezett, csak valami Buñuel-filmből kapott ötleten felbuzdulva fordítva ült az asztalhoz, és az alsó szájával óhajt cseverészni. Vizsgálom magamat, de valahogy nyugodt vagyok. Kívülről szemlélem az egész abszurd helyzetet. Nem tudjátok, hol az anesztes? Közben tűnődnek, megéri-e az Arénába vinni a gyereket negyvenezerért, vagy inkább korcsolyázzanak Siófokon egyet...
Megérkezik az altatóorvos végre. Bemutatkozik ő is, a műtőorvos is. Nem értem a neveket. A hosszú várakozás alatt a rózsám fázni kezdett, lábaim remegnek a hidegtől. Valami baj van? Á, csak fázom. Biztos, hogy nincs baj? De igen, NAGYON fázom. A mellkasomra dobnak még egy lepedőt. Mondjuk a rózsát nem melegíti át. Hirtelen tömeget észlelek, az események is felgyorsulnak.
Jobb kezemen vérnyomásmérő, balom az aneszteziológus vizslatja.
Aláírta már a műtéti beleegyezőt? Igen, tegnap este. Itt írja alá! Tegnap aláírtam. Ja, ez az, hogy beleegyezik az altatásba. Írja alá! Ölembe rakják a papírt egy mappán, tollal. Itt írja! Jobbom az ágyhoz szíjazva, bal kezem az altatóorvosnál. Nem vagyok abban a helyzetben - igyekszem higgadtan válaszolni. Jaaa, kösd már ki a kezét! Valahogy aláírom. Csodálkozva észlelem, hogy csorog a könnyem.
Szédülni fog - tájékoztat az altatóorvos.
A torkomat elönti a fémes hideg.
Érzem, ahogy a műtőágy zötyög a folyosón.
A medve átemel az ágyamba.
Jó óra múlva magamhoz térek. Felhívom a húgomat. A lányával is tudok beszélni - menyasszony lett, gratulálok.
Még egy óra és fölkelhetek.
Délután egykor a nővérke szól: ha akarok, mehetek haza, kész a zárójelentés.
A doktor úr rám se néz? Zavart vállvonogatás. Félóra múlva doktor úr bejön. Ez is fiatal, mint az esti. Faggatózásomra elmondja, véglegest a szövettantól vár. De mondja, mégis, azok alapján, amit kiszedett belőlem, mire tippel, mi lehetett? Talán polypus. Sajnos gyakran kiújul, de nyugodjak meg, alaposan kitisztított, reméli, nem jön vissza.
Én is remélem.
Majd a szövettan megmondja.
Lassan öltözöm. Elmenőben megsimítom szememmel a kórtermet. Jó volt itt. Csend, béke, nyugalom. Azért otthon is jó lesz.
Az első utam az új házba visz. Mert a ház - bár még mindig nincs készen - gyógyulást sugároz. Egészséget, békét, életörömöt. Most mindegyikre szükségem van.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése