Ráadásul az övsömör vírusa okozza?
(És főleg: hogy lehet ebből minél gyorsabban kijönni?)
Gyönyörű jelmezt kaptam a Háború és béke első jeleneteiben. Elegáns padlizsánszínű estélyi, kesztyűvel, kis stólával, kis színházi táskával, finom mívű, fényes ékszerekkel. Hozzá hol banán- hol paradicsomkontyot fésültek fodrászaink fürge ujjai. Egy szó, mint száz: teljes mértékben elégedett voltam ezzel az "outfittel". Elégedetten mustrálgattam magam a kisebb-nagyobb tükrökben. Ez az az életérzés, amiért különösen is izgalmas számomra az operajátszás. Nagyon szeretek játszani. Szeretek énekelni is. Szeretem a zenei kihívásokat. Nem bánom, ha meg kell dolgozni az eredményért. Prokofjev műve sem adta könnyen magát. Hónapokkal előbb kezdtük az ismerkedést, a szokásos prüszkölésekkel. Mert nem elég, hogy rengeteg a kórusanyag, rengeteg a szöveg, de ráadásul oroszul! Ki emlékszik már arra! Persze, az előző évezredből itt maradt matrónaként nem jelent számomra sem gondot a cirill betűk olvasása. Mármint, ha olvasható. Sajnos a kotta sem a legjobb minőségű volt, így aztán igencsak nagy munka volt egyáltalán kibogarászni. Hiába írták fölé nekünk fonetikusan. Úgy még megérteni sem tudom. Dolgoztam vele rendesen otthon is, kollégáim szintén, mert csodák csodája - megtanultuk. Sőt, megszerettük. Így megy ez. Eleinte idegenkedés, aztán beletörődés, és végül a megkedvelés fázisa.
Szeretem. Az egész játékosságával. Mert valahol még mindig gyerek vagyok. És eszem ágában sincs komoly felnőtté válni. Na jó. Már régen komoly felnőtté váltam. De ezt a gyermeki, játékos énemet is életben akarom tartani. Annyi örömöt, energiát ad. Sziporkázik, kacag féktelen jókedvében, mint a Háború és békében a gyermek Natasa.
Mondom: roppant elégedetten vizsgálgattam kicsípett tükörképemet, legyezgettem a hiúságomat, mikor fényképművész kollégám tisztelettel engedélyt kért a lefotózásra.
A fényképpel is roppant elégedett voltam, gyorsan fel is tettem a közösségi oldalra, hadd gyönyörködjön benne, aki pont ilyet szeretne látni.
Szépen gyűltek is az ámuldozó hozzászólások. Hát igen. Öltöztet a Színház! - mondják ilyenkor röpke sóhaj kíséretében, illedelmesen palástolni próbált, elégedett mosollyal a rutinos kollégák. Fülig ér a mosolyom. Hiszen ez az egyik része ennek a nagy játéknak, amiért mi mind itt vagyunk!
És közben valahol belül megszólalt egy undok kis vészcsengő. Nem tudom, hogy hogyan is van ez. De valahogy az a gondolat türemkedett elő: ki tudja, mikor lesz újra szerencsém egy ilyen jó kis képhez?
Gyorsan elhessegettem, és oktató hangon hozzágondoltam: természetesen a következő előadáson. Pont. Hagyjál békén.
Aztán az utolsó jelenet előtt elkezdett fájni a fülem. A fülcimpám, egészen pontosan. Majd a hallójáratom eleje.
Nagyon furcsa.
Bementem az orvosi szobába.
Nincs fül-orr-gégész, tárja szét a kezét az ügyelő asszisztens tanácstalanul .
Mire hazaértem, már az egész hallójáratom fájt.
Másnap reggel mentem volna megnézni azt a kiállítást, amelyben igazi emberi preparátumokat láthattam volna. Pont jó lett volna az anatómiai tanulmányaimhoz. De sajnos még mindig fájt a fülem. Ráadásul szédültem is. A férjem ugyan lovagiasan felajánlotta, hogy sofőröm lesz, azon ne múljon, de valahogy elment a kedvem. Ráadásul este előadás, addigra jobban akarok lenni. Nem, nem, már érzem, hogy nem fog menni. Így nem állhatok színpadra. Muszáj megmutatni magamat egy fülésznek. Lovagommal a rendelő felé vettem az irányt.
Innentől indult az örvény. Vagy csak begyorsult, ki tudja. A fülész hallójárat-gyulladást állapított meg. Felhívtam a figyelmét arra, hogy belsőfül-problémát gyanítok. De ő nem látott semmit, ami erre utalt volna. Konkrétan nisztagmust. Milyen hülye név. Magyarul még bénább: szemtekerezgés. Ki se lehet olvasni. Pedig nem, nem teker. Rezgés a lényeg. A teke pedig a szem tekéje. Annak van egy furcsa rezgése, ha a belsőfülben bármi gond van. Ezt a furcsa, rezgő mozgást kutatták a későbbi fül-orr-gégészek is, de hiába.
Pedig voltak páran.
Igaz, meg kellett várnom, míg lemegy a lázam. Aztán lehet csak keresni orvost. Ebben a járványügyi helyzetben.
Ezt amúgy jónak tartom a közösségi oldalon: ha kérdezek, többnyire sok jó tanácsot kapok. Most is. Rögtön meg is írtam az ajánlott orvosoknak személyes sirámomat.
Van egy ilyen szokásom: szeretek utánaolvasni azoknak a dolgoknak, amik engem és a családomat érnek. Ezért úgy megyek általában orvoshoz, hogy viszem magammal a diagnózisomat. Talán mondanom sem kell: van, aki örül neki, de nem mindenki. Nekem viszont szilárd meggyőződésem, hogy minél több apróságra figyelek, annál árnyaltabb képet adok annak, aki valóban segíteni akar.
Most is apróra leírtam a tüneteket, megjelenésüket. Így jutottam el több helyre is, majd ezt is megírom talán, illetve nem, ezt sem írom meg, mert regény lenne belőle, ahhoz pedig nincs türelmem, és különben is... Ki olvasná?
Elég annyi, hogy a múlt héten már nagyon elkeseredtem, hogy hiába múlt el a lázam, hiába enyhült a szédülésem, a csillapíthatatlan féloldali fejfájásom, a rettenetes hányinger, amitől még inni is alig lehet, még mindig nem állok teljesen stabilan a lábamon, és ami a legrosszabb: a hallásom sem a régi. A kimutatható halláscsökkenésen túl zavart a saját hangom (most dörzsölhetik tenyerüket, akiket eddig is zavart), mert belülről is hallom magamat és kívülről is. Sőt, igazából középről is. Zavar, sőt, az agyam fáj, ha hangosan kacagok, ha magasan énekelek vagy beszélek. Vagy mások teszik ugyanezt. Kipróbáltam, milyen, ha csak hallgatom a többieket. Szörnyű. A legszebb énekhang, a leginkább mosolyra ingerlő nevetés hallgatása is fáj. Úgy értem, fizikailag. Az agyamban csörömpölő kis üvegharangok szólnak a megszólaltatott hangok felhangjain. Jó erősen.
És akkor valahogy a többedik kör után isteni sugallatra (meg emberire is), rátaláltam egy csodás neurológus és fül-orr-gégész orvosra, aki a tüneteim összességét nézve pár napon belül fogadott. (Neki is levelet küldtem a teljes kálváriámmal, plusz azzal, hogy énekesként, karnagyként ez katasztrófa számomra, gyakorlatilag alkalmatlanná tesz. Elpanaszoltam, hogy a rendelőintézet neurológiáján leghamarabb áprilisban fogadnának.) A professzor asszony pedig fogadott engem. És nem a magán rendelésén. A klinikán. És körülbelül rögtön felállított egy diagnózist. Persze, ahhoz, hogy célzottan adja a terápiát, alaposan kivizsgált. Sosem hallott, sosem látott vizsgálatokkal. (Bájdövéj ő érdekes módon rögtön látta a nisztagmust. És pont abba az irányba, amibe szédülök.)
Amikor otthon utánaolvastam, szíven ütött: gyakorlatilag az összes tünetem megvan. Némelyek erősebben, mások enyhébben. Csak annyira ritka, hogy senki nem gondolt rá.
Ugyanaz a kis vírus okozza, ami az övsömört vagy a bárányhimlőt. Ugyanúgy, mint az övsömör esetében: a korábban elszenvedett bárányhimlő után a legyőzött vírus megbújik az idegrendszerben. Alázatosan, fejét lehajtva, szemlesütve gunnyaszt, talán port és hamut is szór a fejére, és ártalmatlan, szerencsétlen benyomást kelt. Éppen csak nem koldul. Az immunrendszer őrei időnként átható tekintettel ellenőrzik, és nyugtázzák: szerencsétlen kis nyomorult, hagyjuk már békén. Évekig vár türelmesen.
Aztán csak arra vár ám titokban, hogy egy szép napon gondoktól ráncolt homlokkal, oda se pillantva vonuljon el mellette az immun-őrjárat. Úgy tesz, mintha nem vett volna észre semmit. Közönyösen bámul maga elé. A biztonság kedvéért még egy kicsit kivár, aztán - uccu neki, vesd el magad! - beleugrik az idegpályák szövevényes útvesztőjébe, és aktiválja magát. Mire az immunrendszer észbe kap, sátáni kacaja visszhangzik ezer meg ezer kis víruska ajkán. És jön a pusztítás.
Például fülherpesz formájában. Van egy angolos neve is: Ramsay Hunt-szindróma. Latinul herpes zoster oticus. (Évi, muszáj? - hallom lelki füleimmel. Igen, muszáj. Mert különben elfelejtem.)
Kísérő tünetek: fülzúgás, halláscsökkenés, szédülés, hányás, szemtekerezgés. (Pipa)
De azonos oldali, a nyelv elülső kétharmadára kiterjedő ízérzészavar, könny-, illetve nyálelválasztás csökkenése, kóros hangosságfokozódás is megjelenhet. (Pipa)
Az arc érintett oldalán a szem becsukásának nehézsége. (Pipa)
Kissé zavart beszéd. (Pipa)
Fülcsengés. (Részben.)
Az érintett oldali arcideg bénulása. (Juhhé! Ez nincs! Illetve... kissé félrehúz a mimikám. De ez csak sminkeléskor látszik feltűnően. Ja és ezért nem tudok most fütyülni.)
Ami jó hír, hogy ha három napon belül elkezdik kezelni, nem alakulnak ki tartós károsodások.
Ami rossz hír: három héttel a tünetek kialakulása után kaptam diagnózist.
Ami jó hír: de legalább megvan! És tudom a réges-régi bölcsességet: medicus curat, natura sanat. Magyarán mondva az orvosok kezelnek, a természet gyógyít. Mármint ez azt is jelenti, hogy a saját testünk képes meggyógyulni, megfelelő kezelés mellett. Ebben hiszek, ezt várom türelmesen.
Ma már a fül-orr-gége klinikán vagyok, infúziós kezelésnek alávetve.
Az első adagtól jól felerősödtek a szunnyadó tüneteim. Legalább muszáj volt aludni egyet.
Meg fogok gyógyulni. Kerül, amibe kerül. Még ha több hétig el is tart.
Addig pedig élvezem a klinikán kis szobám nyugalmát, a kedves édesanya, Anett társaságát, aki kislányával annak mandulaműtéte utáni bevérzéssel érkezett, és a hetven éves Panni nénit, aki roppant jó arc, eleven, mint a csík, remek humora van, és igyekszik jól állni hirtelen jött, erőteljes hallásromlásához és egyensúlyvesztéséhez. A nővérek kedvességét.
Szirmai Ágnes doktornő, a ZSENI, benézett ránk délután. Sajnos megtudtam tőle, hogy az a kongresszus, amire idegyűlt tömérdek orvos, és amire minden épkézláb szakember elmegy, nem a kórházon belül van, külső helyszínen tartják meg. De kár! Pedig különösen érdekelne, milyen újdonságok vannak. Gondoltam, ha itt a házban van, kölcsönkérek egy fehér köpenyt, sztetoszkópot akasztok a nyakamba, és feltűnés nélkül beülök a terembe. Mennyit tanulhattam volna! Ráadásul csupa orvos vett volna körül. Mindazok, akik most nincsenek itt. Mert ugye azért fekszem kórházban, hogy a szteroidos infúziós kezelés alatt, ha szükséges, folyamatosan lásson orvos. Ha - ne adja Isten - bármi adódna, rögtön megfelelő ellátást kapjak.
Két légy egy csapásra. De nem lehet. Így hát szobámban maradok, beszélgetünk, megosztjuk a nyomorunkat, jókat kacagunk magunkon, az élet dolgain, megkönnyebbülök, mert Panni néni szerint normális, hogy keserű a szteroidtól a szájam íze, kapok lekvárt a felvágott helyett a kenyérre - első osztályú bogyós lekvár -, és megtudom, hol lehet önkiszolgáló módon teát nyerni, meg hogy tömérdek palackozott víz van, méghozzá finom, iható, és a betegek számára van mind, szidjuk együtt azt a szerencsétlen alakot, aki nem átallja telecigarettázni a fürdőszobát, megbeszéljük, hogy Ádám nővért tulajdonképpen ápolónak kell szólítani, bár a nővér a magasabb szint, és ő nyilván magasabb végzettségű, jól megijedünk, amikor Panni néni falilámpája hatalmas csattantással megadja magát, ide-oda pakoljuk a székeket, igazgatjuk az ágyakat, telefonálunk és nyomkodjuk ádáz módon a kis kütyüket... Szóval éljük a Kórházi Életet.
És nyugis vagyok.
Mert tudom, hiszem: meg fogok gyógyulni.
És újra ott állok majd az Operaházban, az öltöző melletti lépcsőfordulóban, és a minden gond ellenére, sőt, pont azokat ellensúlyozandó, kicsattanó jókedvvel fogjuk lőni egyik bolondozós fotót a másik után.
Ugye?
(A fotón látható kollégám az egyik nagy fotósunk, Csobolya József. Majd az utókor az ő képeiből kaphat talán egyszer ízelítőt abból a csoda hangulatból, amelyik minden operás embert beszippantott egyszer, és amit a nyugdíjba vonuló kollégák is mind csak úgy emlegetnek: ott történt meg a Varázslat...)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése