Amikor meghallgattam az eredetit, az angolt, összeszorult a szívem, és önkéntelenül folyni kezdett a könnyem. És nem csak azért, mert maga a szám igazán könnypedálos. Előtte nap tudtam meg, hogy apu kórházba került. Mikor ezt a dalt meghallottam, éreztem: üzenet ez nekem.
De nem akartam tudomást venni róla.
Amikor a műtőorvossal beszéltem, és azt mondta, hogy jövő kedden akár haza is engedik, annyira jó állapotban van, gyorsan elkezdtem kutatni idősotthon után. Mert azért mégis...
Amikor a kórussal próbáltunk a hanganyag felvételére, szinte hálás voltam a sok kacagásért, ami a sutácska szöveg miatt csendült fel innen-onnan. Legalább nem kellett megmagyarázni fancsali ábrázatomat.
Amikor a műtét után megkérdeztem, mit hozzak neki, mi esne jól, sajtot kért. Belefacsarodott a szívem, mert rögtön az ugrott be: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", de elhessegettem a rossz előérzeteket.
Amikor a szubintenzív őrzőben beszéltem az osztályvezető orvossal, és mondta, hogy kicsi az esélye túlélésnek, könnyedén legyintettem: apu egy Bear Grylls, mindent túlél.
Amikor nem tért magához, csak a csukott szemhéja mögött küzdő szeme mozgásával üzent, vagy néha megmozdította a kezét-lábát kicsit, vagy folydogált a könnye, míg a régi, tőle tanult énekeket énekeltem, akkor is azt hittem makacsul: apu a világnagy túlélő, annyiszor visszamászott a gödör széléről, ezúttal miért lenne másképp?
Amikor a felvétel készült, azért minden erőmre szükség volt, hogy énekeljek, és lehetőleg ne szoruljon össze a torkom.
Amikor a fiatalabb orvossal beszéltem, és felhívta a figyelmemet: apu esete magában is súlyos és válságos, az alapbetegségei pedig tetézik a bajt - akkor már nem tudtam elmenni a felkiáltójel mellett. Amikor tájékoztatott, hogy ha romlik az állapota, nem teszik lélegeztetőgépre, mert az csak egy pár héttel vagy hónappal meghosszabbítja a szenvedését, és ez morálisan nem vállalható, akkor végre felfogtam. Apu haldoklik.
Akkor hívtam a testvéreimet, hogy most üzenjenek, ha van mit.
Akkor elkezdtem elengedni az összes haragot, megbántottságot és dühöt, ami még élt bennem.
Akkor már azt láttam benne, amikor meglátogattam, amit az újszülöttekben: tök mindegy, ki lesz, milyen lesz - vagy épp milyen volt, itt már csak az számít, hogy az enyém. "Szív, a mi szívünkhöz közel álló." Ezt a szívet nyitotta ki ebben a két hétben. A száját nem tudta. Az eszét sem. De a szíve végig jelen volt. Érezni lehetett az óriási erőfeszítést, hogy a szemét kinyissa - egyszer sikerült is neki. Egyszer mintha köszönt is volna nekem. De tudom, hogy a lényege, a lénye igazi része ott volt. Érzékelt.
Amikor elbúcsúztam tőle, elénekeltem neki újra, hogy "Maradj velem, mert mindjárt este van", majd a fülébe súgtam: holnap nem tudok jönni, de holnapután jövök!
Amikor reggel láttam a telefonomon, hogy a kezelőorvosa hívott, rémülten hívtam vissza, de nem vette fel. Gyorsan felhívtam a kórházi osztályt - ott tájékoztattak, hogy minden rendben van, javultak a laborértékei.
Pedig rosszul tudták. Apu azon a hajnalon átment a Mennyei Atyához.
Lejátszom az operás videoklipet, és aput látom - odaát. Hát felvitte magához. Tényleg.
Készülünk az újévi koncertre.
"Über Sternenzelt muss ein lieber Vater wohnen" - a csillagsátoron túl kell lakjon egy kedves Atya - énekli távcsővel még éppen kivehető magasságban a szoprán.
És tényleg. Nekem már kettő atyám is.
A Mennyei, aki elkészítette a helyét, és az én küzdelmes életű apám. Megnyugodott végre lelke és szíve.
https://www.facebook.com/100064428054282/posts/741955284628733/?mibextid=rS40aB7S9Ucbxw6v
Megjegyzések
Megjegyzés küldése