Élmény-befőzés

Amikor a zene a túlélés záloga. Akkor is, ha bele kell halni. Defiant Requiem - A dacos requiem - amúgy Verdi jól ismert műve, de furcsa előadásban. A zenekar: egy rozzant zongora, a kórus: a gettóba hurcoltak. Akik elszántan jártak esténként a rosszul megvilágított pincehelyiségbe, hogy éhesen és fáradtan bár - de énekeljenek. Zsidók, akik a katolikus Requiemet érezték a legalkalmasabbnak arra, hogy derékba tört életüket, erőszakkal elvett családjukat, munkájukat, jövőjüket meggyászolják. Mert Verdi zenéjének palettáján a földi élet és az örökkévalóság szinte minden árnyalata megtalálható: a gyász fájdalma, a rettenetes ítélettől való félelem, a gyötrődés mellett ott pislákol a remény, az élethez való ragaszkodás, a könyörületesség is. Megcsillan az öröm fénye, és ami a szövegben nincs, a zene készségesen megjeleníti mind a hiányzó árnyalatokat. Különleges élmény volt részt venni a Zsidó Művészeti Fesztivál nyitóalkalmán. Sötét színpadon ülve vártuk a kezdést. A Vígszínház gyönyörű, p...

Időnként feltüremkedik bennem ez az emlék. Pedig jó volna elfelejteni. Lehettem vagy öt éves. Még ki sem nyitottam a szememet, szörnyű balsejtelem lett úrrá rajtam: leforrázták az alhasamat. Ijedten felültem. Volna, ha tudok. Nem tudtam. Mi ez? Hol vagyok? Körülöttem kedélyes gyerekzsivaj, de nem az zavart. Nézem: tiszta, ropogós a kórházi paplan rajtam. Kezemmel végigsimítottam a hasamat. Mi történt velem? Miért van rajtam kötés? Erre nincs szükségem! Ahogy remegő kézzel szedtem le magamról, ujjaim a belémcsimpaszkodó fémcsipeszekbe ütköztek. Úr ég! Mit keresnek ezek itt? Ez valami hatalmas tévedés! Mint az őrült, szedtem, téptem ki magamból. Szóval ez fáj annyira! Ki volt az a gonosz, aki függönycsipeszeket tett a hasam legérzékenyebb részére? Ez nem volt jó vicc! Borzasztóan fáj! A szobatársaim, vidám hancúrozásukat abbahagyva kiabálni kezdtek: - Nővérke! Nővérke! Siessen gyorsan! Az új kislány felébredt és letépi a kötését! Nem értettem, mi közük ahhoz, mit csinálok. Nekem fáj itt...

Szeretném elmondani, hogy nagyon elégedett vagyok a tömegközlekedés fejlődésével itt Budapesten. Amit évtizedekkel ezelőtt irigységgel vegyes ámulattal bámultam A Nyugaton, a szemem láttára valósult meg itthon. Egymás sarkát tapossák csúcsidőben a villamosok. A buszhálózat bárhonnan bárhová elvisz. A legtöbb járműre kerekesszékkel is fel lehet jutni. Vagyis ez azt jelenti, hogy babakocsival is. A járműpark nagy része egyre újabb. Mikor tegnap mentem haza kicsi fiammal, bevillant a kép: kényelmes, csöndes busz a külső kerületben, megbízhatóan induló-érkező járatok. Ez most a valóság. Ott ültünk rajta. Hála van a szívemben. Akkor is, ha tudom, mindez még bármeddig fejleszthető, míg elérjük Eldorádó szintjét. De ezzel is úgy vagyok, mint a neveléssel: vége, tökéletes terméke sosem lesz. Jogom van viszont mindig éppen annak örülni, ha egy (esetleg több) szinttel feljebb jutottunk.     (Miket írtam még?)

  Félálomból ébredezve a vonaton, hallom, ahogy egy kislányka kérdezgeti édesanyját. Egy darabig türelmesen válaszolgat. Aztán felcsattan: - Ne kérdezgessél már! S bár ismerős a helyzet, mikor már nyűg a gyerek tudásvágya, mégis belémsajdul valami.  Mi is a tanulás öröme? Hát nem az, amikor kínzó kérdéseinkre megtaláljuk a kielégítő választ? Hogy aztán ennek birtokában tovább kérdezzünk? Kíváncsiságunk a tudás motorja, és a megfelelő válasz a kiváló minőségű üzemanyag. A gyerekek meg naponta több órát töltenek el azzal, hogy érdektelen információkkal öntik őket nyakon, és faggatják őket azok, akik sokkal jobban tudják, mi a helyes válasz. Jön az iskola. Tudom, az általános műveltség valóban fontos. Nekem is. Azt is tudom: a finn módszer a tanároknak roppantul fárasztó. (Mert ez nem?) De minden egyes új tanévben felhullámzik bennem: lehetne jobban! Kívánatossá téve a tudást, tukmálás nélkül kínálva. Motivált gyerekek nem is érzik tanulásnak - felszívják a tudást, mint vizet a s...

Szép szeptemberi délután a mai. Az építkezés kihívásait forgatom a fejemben. Leginkább türelemre, az így-sikerült-hogyan-javítsuk-ki típusú rugalmasságra tanít minket. Ma épp egy teherautónyi vakolatot várunk. A hozzávaló ezzel-azzal. Azt ígérték, tízig kihozzák, ezért tizenegy után óvatosan érdeklődni kezdtem a rakomány után. Legyek türelemmel, jön, már elindultak! Kettő után aggódva érdeklődtem újfent. Ekkora dugó azért nincs Csepelen sem! - Még soha nem fordult elő ilyen! - bizonygatja a diszpécser, majd pár perc alatt kideríti, hogy a sofőr elunta a várakozást, és a rakománya budai felével elindult amarra. Viszont ott is dugóba keveredett, de már útban van mifelénk, három körül érkezik. Nem hagyhattam üresen a portát, reményteljesen vártam. Fél négy körül, mikorra már végre indulhattam, mert hazaért a ház ura is, hallom ám, hogy beszélget valakivel. - Még soha nem fordult elő velem! - bizonygatja a fiatal vállalkozók lezser eleganciájába öltözött férfi, míg a ház legkisebb helyiség...

És akkor széthullott alattam a bicikli. A hátsó kerék hatalmas fitneszlabdaként elgurult oldalra, lassan hömpölyögve a világ vége felé. A kormány és az első kerék vidáman előreszaladt. A pedálok köddé váltak. Mondjuk a nyereg alattam maradt. Legalább ennyi. Kétségbeesetten kapaszkodtam a megbokrosodott bicikli kormányába, és a földetérés nem túl dicső pillanatáig azon gondolkoztam, hogy hogy a csudába tudott elgurulni egyáltalán a hátsó kerekem. Hiszen az van legerősebben a vázhoz rögzítve! Persze, ez a másodpercnyi idő még arra is elegendő volt, hogy meglepődötten konstatáljam: én is széthullottam. A lábam, derekam, fejem, kezem összeköttetése megszűnt. Megbénultam! Ijedten néztem a közeledő talajt. A kezeim robotpilóta üzemmódban tompították az esést. Fel kell tudjak állni! - biztattam magamat. Meglepve láttam, hogy csoda történt: a kezeim a vállamhoz simultak, fejemet lehajtva pedig azt is észrevettem, hogy a lábaim is visszakapcsolódtak. Huh. Ezt megúsztam. Bal könyökömön féltenyé...

Tegnap este óta a Cincin lovag jár a fejemben. Aki nem átallott egyenesen nézni. Nem sunyít. Nem ijedezik. Még orvoshoz is viszik emiatt: gyógyítaná ki a bajból. Jelmondata: Erény! Az egerek számára nevetséges, szánalmas a mássága. Aztán ijesztő. Mikor az egerek társadalma kitaszítja, akkor is egyenes gerinccel hagyja, hogy a hóhér végrehajtsa rajta az ítéletet: lelöki a patkányok közé. A rendkívüli kisegeret egy rendkívüli patkány veszi védelmébe. És bár ő is megtagadja, végül mégis győz az Erény. Csak annyit mondok, amit a hóhér mondott megszokásból? részvétből? a nagyfülű ifjoncnak: - Bátorság, kisegér! (És Cincin válaszát, persze: - És erény!)       (Miket írtam még?)

Gyerekként sokszor, tulajdonképpen túl sokszor hallottam: bolond, aki EBBE a világba gyereket szül. Bántóan élesen kongott utána a ki nem mondott gondolat: hát még, aki eeeeeeeennyit! Sokat tűnődtem ezen. Hát milyen világba kéne akkor szülni, ha nem abba, amelyikben épp aktuálisan vagyok? Világos volt, hogy ebbe fogok. (És igen, eeennyit!) Amiben viszont száz százalékig biztos voltam: bár Házasságban kívánok élni, szülni, senyvedni és virulni, de a hozzávaló Házat tuti biztos, hogy nem én fogom építeni. Aztán tessék. Itt van. Mindjárt kész. A Ház. Mindjárt? Hm. Arra jó ez az egész, hogy belássam: a ház igazából fura dolog. Élettelen, rideg anyagokból épül, mégis, furamód: él. A Ház ugyan még nincs kész, de már így is karaktere, jelleme van. Nő tervezte, anya. Látszik. Érződik. Egyfolytában az az érzésem, hogy ez a Ház a sokadik gyerekünk. Az építkezés olyan, mint a várandósság. Az ember bódultan tervezget és terveztet, megálmodja a Világ Legcsodálatosabb Házát. Persze, a telek elrendez...

  Als ein Gott kam jeder gegangen... - dalolja Zerbinetta a férfiakról. Férfiak! Micsoda népség! Azt mondják, könnyebb velük, mint a nőkkel, mert egyrészt egyszerre csak egy dologgal tudnak foglalkozni, másrészt egyenesebbek, nem fondorlatoskodnak. Abban a kiváltságban volt részem, hogy taníthattam nemenként szétválasztott osztályokban. Persze, még az özönvíz előtti időben. Nagy tanulság volt. A kislányoknál valóban ment a tanár felé udvarias mosoly és készséges együttműködés, míg a pad alatt, vagy amikor úgy hiszik, a tanár nem látja... jobb nem beszélni róla. Ezzel szemben a fiúk az egymás közti konfliktust egy nagyon is egyértelmű, látványos pofonnal vagy bokánrúgással elintézték, és szent volt a béke. Tiszta sor. Nekem nehezített a fiús pálya, hiszem otthon egy vékára való nő között nőttem fel. Persze, sokat segített, hogy vannak fiaim. Ha valami férfi-reakciót nem értek, megpróbálom az ő szemüvegükkel szemlélni. Bár az igazság az, hogy közben utólag kiderült: nem fekete-fehér ...

Még emlékszem: ötödikes voltam, amikor gyűjtést rendeztek az iskolánkban az "éhező etióp gyerekeknek". Osztálytársam csöpp, vadonatúj babarugdalózót vett a zsebpénzén, szeretettel simogatta, és könnybelábadt szemmel fejtegette, hogy ő nem fog gyereket szülni, mert már így is túlnépesedett a Föld. Még emlékszem: annyira abszurdnak és kifacsartnak éreztem az érvelését, az egész gondolatmenetét, hogy nem tudtam hozzászólni. Még emlékszem: megtapogattam a csinos, puha kis rugdalózót, és eszembe jutott: a kistesóimnak ennél jóval egyszerűbb van. Meg az is, hogy egy kisbaba villámgyorsan kinövi, meg az is, hogy nem biztos, hogy Etiópiában erre van szükség. Azt meg egyáltalán nem értettem, hogy milyen módon szünteti meg, vagy enyhíti az etióp éhínséget egy babaruha. Még emlékszem: titokban arra gondoltam, milyen nagyszerű, hogy anyukám nem félti a túlnépesedéstől a Földet, hanem egyre-másra szüli a Testvéreimet. Mindegyik egy csodálatos ajándék. Még emlékszem: arra gondoltam, szerin...

 Lassan áll össze a kép. De ahogy kikerekedik, egyre nagyobb megnyugvás kerít hatalmába. És öröm. Gyerekkoromban kirakós volt a neve - mostanra puzzle-nek hívják. Emlékszem, az átmeneti időszakban csak simán puzlénak hívtuk. Puzlézzunk egyet? - hangzott a kérdés. De az ősidőkben még úgy kérdeztük: Ki jön kirakózni? Szerettem a könnyen kirakhatókat, amik gyors sikerrel kecsegtettek. A Lila ruhás hölgyet viszont utáltam, mert nem volt két egyforma darabja. Pont az a jó benne! - állította anyu, amiben határozottan eltért a véleményünk. De a sokszáz vagy többezer darabos kirakókat csíptem a legkevésbé. Mert azokat esélytelen volt kirakni. A keretét még úgy-ahogy, hosszas kínlódással. Mai napig nem értem, miért jó napokat, heteket ezzel bíbelődni. Nem igaz ám. Az eszemmel nagyon is értem. Csak értetlenkedve nézem. Akkor már ezerszer inkább a kézimunka. Annak használható végeredménye van, folyamatos esztétikai élmény, ráadásul megnyugtat. Különösen szeretek horgolni. Lehetőleg ke...