Élmény-befőzés

Vannak fényesebb pillanatok. És van, hogy a sötét háttérben a hétköznapi módon színes pillanat is ragyogóan fényesnek tetszik. Lehet, hogy ez az igazabb ragyogás. A legutóbbi Székely fonó varázslatát több tényező adja össze. A teltházas előadás mindig csodás élmény - még akkor is, ha ehhez segítségre volt szükség.  Az, hogy tudtam kivételesen extra szakmai jegyet szerezni barátaimnak, még inkább sajáttá és bensőségessé teszi az estét. Hogy hallom, ahogy az egyik barátnőm hejehujázik a nézőtérről - még több életet lehel bele. Pedig már eleve több szinten is szeretettel tudok kapcsolódni ehhez a műhöz. (Azt most ne feszegessük, milyen önkínzással lehet megtanulni, mert a végeredmény a lényeg.) Visszaszerettem Kodályba. A népdalokkal mindig jó volt a viszonyom. A modernsége ellenére a rendezésben pont annyi a hagyománytisztelet, amennyitől még otthonosan érzem magam benne. Szóval szép. Még ha ez se nem objektív, sem nem erkölcsi kategória. A fiatal népitáncosok és az énekesek pont elé...

Tri - három, tónusz - hang. Három hang.  Mármint három egészhang, azaz nagy szekund. Egy kvárt, amiben nincs kis szekund. Egy kvint, amiben kettő is van. Vagy ha úgy tetszik: hat kis szekund. A középkorban nem véletlenül használták ritkán. "Diabolus in musica". Ördög a zenében. Vagy...? Diabolus eredetileg: szétdobáló. Az ördög is attól szétdobáló, hogy nem tűri a rendet. A tritónusz tulajdonképpen önmagát dobja szét. Nem nyughat. Nem nyugtat. Azonnal feloldást kíván. Kifelé vagy befelé, tulajdonképpen édes mindegy. Ráadásul nemcsak a fület bántja - énekelni, emberhangon intonálni is kellemetlen. Nehéz. Hát ezért sem használja például a gregorián zene. Bezzeg használja Puccini, jól teleszórta vele a Turandot kottáját. És milyen kellemetlen fekvésekben!  Amúgy előszeretettel használ pentaton hangsort - a kínai zene egzotikumaként. Hanem amikor feszültséget akar, biztosan a kezébe akad ez a fránya tritónusz! Az az érzésem, hogy mire megtanulom a darabot, nem lesz olyan hangmaga...

Az élményre emlékszem, nem a konkrét helyzetre. A döbbenetre, mikor anyu a legnagyobb könnyedséggel a hangjában beszélt róla. Talán valahogy úgy, hogy Margit néni meghozta az aranyesőt. Ijedten fordultam az ablak felé, arra számítva, hogy a megszokott vízcseppek helyett netán valami különös természeti tüneményt látok, amit Margit néni boszorkányosan előidézett. Még nem voltam iskolás, óvodás is alig. De odakint nyoma sem volt semmi ilyesminek, a borús égbolt a szokásos módon szitált csak. Persze, ismét meggyőződhettem arról, hogy vannak szavak, melyek mást is jelentenek. Talán egyik első élményem volt, aminek alkalmával rádöbbentem a magyar nyelv többféle rétegére, a szavak átvitt értelmezésének magától értetődőségére. Mert anyu természetesen megmutatta a virágot. Emlékszem, hogy nem éreztem úgy, hogy akár egy kicsit is hasonlítana az aranyhoz. Csak sok évvel később, abban a bizonyos súrlófényben láttam meg benne az arany csillanását. Aztán megtudtam, hogy aranyeső lehet a többszörös v...

Energikus léptekkel ugrottam fel a kettes villamosra. Nagyon tele volt már a hátulja, ahová kerültem. Világos cipőm védelmében leléptem a lépcsőre - ott tényleg nincs hely, hogy rátaposson bárki. Alig helyeztem el magamat, az alhasamba éles görcs nyilallt. Nono. Ilyen már régen nem volt, emlékeim szerint talán a vakbélgyulladásomkor, jó harminc éve. Mivel az első figyelmeztető görcsöt követte a másik, annak szünetében határozott léptekkel előretörtettem a villamosban, mert ott szellősebbnek tűnt a terep. Sőt, még szabad ülés is volt. Hm. Hascsikarás. Vagy még a görcs? Vigadó tér - leszállok. Egyre rosszabb. Keresnem kell egy mosdót, mert valamelyik végemen valami ki fog jönni. De hogy melyiken, azt nem tudtam eldönteni. Egyre bizonytalanabb léptekkel léptem még párat - és éreztem: el fogok ájulni. Ez már a komoly rész. Nem érek rá mosdót keresni, elhagy az erőm. Ez az, amikor a látómező széléről viharos gyorsasággal bekúszik a sötétszürke felhő, megjelennek a csillagok és elhalkul az u...

Mi kell hozzá, hogy jól érezzük magunkat? Maslow híres piramisának felépítésével adott erre választ. Most nem fogom pontosan idézni tudni, hogy a létfenntartás, fajfenntartás ösztönei fölött hogy is következnek a lépcsőfokok, de azt vélem tudni, hogy a személyiség kibontakozása, a kreatív önmegvalósítás valahol a csúcsán van. És mégis. Nem tudom, hogy van ez az aszkézisban élőknél. Lemondanak, önként, vagy kényszerből alap-igényeikről. És tudnak boldogok lenni. Miért? Mit kapnak cserébe? Valószínűleg olyan fontos információt, ami felülírja az alapprogramot. Miért esik nehezünkre ingyen, számítás nélkül kedvesnek lenni? Miért néz zordan egymásra a vadidegen? Tudom, van, akinek nyálas és hazug az amerikaiak állandó mosolya. Nem lehet őszinte. De miért is? A barátságos tekintet: megelőlegezett bizalom. Tudom, mert itt nőttem fel, hogy Európának ezen a táján milyen viharok söpörtek át a társadalom lelkén. Tudom, hogy voltak besúgók, aljasok, mások hátán magasba kapaszkodók. Tudo...

Közkeletű hiedelem a gyermeki ártatlanság. Van benne valami. Mert tiszta, friss, tágra nyílt szemmel néznek a világra. Mert kevesebb előítélettel (és ezáltal kisebb elővigyázatossággal) rendelkeznek. Mert rájuk nézve az ember jó esetben a legjobbat szeretné kihozni magából - hogy nekik már jobb életük legyen. De sajnos a gyermekek elképesztő gazságokra is képesek. Nem a csintalankodásokra gondolok csak, amiknek nincs tétje, és ezt mindkét fél tudja. A szándékos fájdalomokozás, a bosszantás és a hatalmi harc valahol benne van az ember vérében. Lehet ezt tagadni, csak nem érdemes. Egész gyerekkoromban szenvedtem a gonoszkodástól, pedig mennyire igyekeztem simán csak létezni! Békességben, elfogadásban. És nyilván én is rengetegszer vétettem tudatosan a sejtek szintjén belénk égetett erkölcsi törvények ellen, fájdalmat okozva elsősorban azoknak, akik a legjobban szerettek. Ez jutott eszembe a Borisz Godunov próbáin sok egyéb mellett, hallgatva a gyermekkar énekét. Csodálatos hangon énekeln...

Piros bolyhos kezeslábasban imbolyog a széles járdán. Talán megvan másfél éves. Mint egy kis mackó, dülöngél, lődörög. Időnként megáll. Az édesanya tolja az üres babakocsit, hátranéz rá biztatóan. Nem sürgeti, de látszik rajta, hogy ő már menne. A piros kezeslábas elöl hosszú cipzára az ülepéig tart (nyilván a könnyű pelenkacsere érdekében), ahol egy szürkés folt árulkodik arról, hogy időnként le is ül a kisember. Amúgy az Andrássy úton éppen a fák friss lombjában gyönyörködtem. Mint egy elegáns, áttört csipkéből készült ernyő borul az utca fölé. Lőttem pár fotót - közel sincs az érzéshez, nem baj. Megpróbáltam.  Amikor leemeltem tekintetemet a lombok szintjéről, akkor láttam meg. Eszembe jutott, hogy bátyám is nagyjából ekkora lehetett, amikor először indult neki két lábon. Én persze még nem voltam kint a világban, finom puha fészkemben készülődtem éppen, de a családi legendárium megőrizte, hogy első lépései után nagyakaratú bátyám úgy döntött, hogy akkor már gyalog járja végig a...