Élmény-befőzés

Mi kell hozzá, hogy jól érezzük magunkat? Maslow híres piramisának felépítésével adott erre választ. Most nem fogom pontosan idézni tudni, hogy a létfenntartás, fajfenntartás ösztönei fölött hogy is következnek a lépcsőfokok, de azt vélem tudni, hogy a személyiség kibontakozása, a kreatív önmegvalósítás valahol a csúcsán van. És mégis. Nem tudom, hogy van ez az aszkézisban élőknél. Lemondanak, önként, vagy kényszerből alap-igényeikről. És tudnak boldogok lenni. Miért? Mit kapnak cserébe? Valószínűleg olyan fontos információt, ami felülírja az alapprogramot. Miért esik nehezünkre ingyen, számítás nélkül kedvesnek lenni? Miért néz zordan egymásra a vadidegen? Tudom, van, akinek nyálas és hazug az amerikaiak állandó mosolya. Nem lehet őszinte. De miért is? A barátságos tekintet: megelőlegezett bizalom. Tudom, mert itt nőttem fel, hogy Európának ezen a táján milyen viharok söpörtek át a társadalom lelkén. Tudom, hogy voltak besúgók, aljasok, mások hátán magasba kapaszkodók. Tudo...

Közkeletű hiedelem a gyermeki ártatlanság. Van benne valami. Mert tiszta, friss, tágra nyílt szemmel néznek a világra. Mert kevesebb előítélettel (és ezáltal kisebb elővigyázatossággal) rendelkeznek. Mert rájuk nézve az ember jó esetben a legjobbat szeretné kihozni magából - hogy nekik már jobb életük legyen. De sajnos a gyermekek elképesztő gazságokra is képesek. Nem a csintalankodásokra gondolok csak, amiknek nincs tétje, és ezt mindkét fél tudja. A szándékos fájdalomokozás, a bosszantás és a hatalmi harc valahol benne van az ember vérében. Lehet ezt tagadni, csak nem érdemes. Egész gyerekkoromban szenvedtem a gonoszkodástól, pedig mennyire igyekeztem simán csak létezni! Békességben, elfogadásban. És nyilván én is rengetegszer vétettem tudatosan a sejtek szintjén belénk égetett erkölcsi törvények ellen, fájdalmat okozva elsősorban azoknak, akik a legjobban szerettek. Ez jutott eszembe a Borisz Godunov próbáin sok egyéb mellett, hallgatva a gyermekkar énekét. Csodálatos hangon énekeln...

Piros bolyhos kezeslábasban imbolyog a széles járdán. Talán megvan másfél éves. Mint egy kis mackó, dülöngél, lődörög. Időnként megáll. Az édesanya tolja az üres babakocsit, hátranéz rá biztatóan. Nem sürgeti, de látszik rajta, hogy ő már menne. A piros kezeslábas elöl hosszú cipzára az ülepéig tart (nyilván a könnyű pelenkacsere érdekében), ahol egy szürkés folt árulkodik arról, hogy időnként le is ül a kisember. Amúgy az Andrássy úton éppen a fák friss lombjában gyönyörködtem. Mint egy elegáns, áttört csipkéből készült ernyő borul az utca fölé. Lőttem pár fotót - közel sincs az érzéshez, nem baj. Megpróbáltam.  Amikor leemeltem tekintetemet a lombok szintjéről, akkor láttam meg. Eszembe jutott, hogy bátyám is nagyjából ekkora lehetett, amikor először indult neki két lábon. Én persze még nem voltam kint a világban, finom puha fészkemben készülődtem éppen, de a családi legendárium megőrizte, hogy első lépései után nagyakaratú bátyám úgy döntött, hogy akkor már gyalog járja végig a...

Régi törekvésem, hogy minél többet tudjak arról: mitől jó az élet.  Például a lélek. Hogy az micsoda. Kitől-mitől van. Mitől és hogyan működik. Hogyan működött évezredeken keresztül.  Vagy a lélek edénye, az emberi test, az egészség, a létezés. Szinte kínzom magam, hogy minél többet tudjak róla. Persze, nagyon töredékes mértékben sikerül csak, de bármi, ami olyan, mintha - az már örömöt jelent. Emlékszem, így volt például a korona alatt a kenyérsütéssel. A kovászolással. Hogy amikor nincs élesztő, mégis jó kenyeret - ugyan hogy lehet sütni? Kovásszal? Azt hittem, hogy azt hívják kovásznak, amikor az élesztőt elkeverik vízzel (vagy tejjel), kevés cukorral és liszttel, és szépen habosra felfut. Megtudtam, hogy az élesztő gombák, míg a kovász baktériumok társasága. Hogy más metódussal bontják le a lisztet. Hogy az igazi kovászolás sokkal tovább tart, mint az élesztős kelesztés, akár napokig is. Tetszett is meg nem is. Tetszett, hogy nem kell erőlködni, a baktériumok, amelyek leb...

Ritka csúnya ember volt Sanyi bácsi. Egy darab terméskőből durván kifaragva. Nehézkes mozgású. Inkább széles mint hosszú, és inkább szögletes, mint kerekded, bár nem kis súlytöbbletet cipelt. Térdére támaszkodva emelkedett fel, mikor elmenve mellette, megörültem. Mert a négyemeletes házak tövében húzódó, keskeny járda melletti füvétvesztett, eredetileg talán gyepet magában foglaló, poros szakaszon valamit nagy gonddal ültetgetett. Nagyjából egyforma hosszú vesszőket szúrt le egymás mellé úgy, hogy mindkét végüket leszúrta a földbe. Minden ívet az előző ív közepéről indítva.  - Mi lesz ebből? - Babérmeggy-sövény. Lassan egyenesedett fel, lassan felderült az arca. Látszott rajta, hogy nemigen szokása ez neki. - Nahát, maga olyan szép, mint a Szűz Mária! Gondolom, azért jutott eszébe, mert csepp kis elsőszülött fiacskámat toltam épp a babakocsiban a piacról hazafelé. Onnantól fogva mindig megjegyezte ezt, amikor elhaladtunk mellette.  Én meg örömmel fogadtam, mert tisztelet áradt...

Halkan szűrődik át a súlyos, leengedett függönyökön a zenekar hangolásának a fülem számára oly kedves zenéje. A színpadon állnak a falak, a forgó, burkolat, ajtók és ablakok a helyükön, aranyozott kecskelábú karszékek bekészítve. A gyenge munkafényben halkan mellémsuhog kedves kollégám: így, ezzel a háttérrel kéne lefotózni, olyan vagy, mint egy festmény! Jólesik, hogyne, bár tudom, hogy az érdem nagyobbik része a jelmez és díszlet tervezőjét illeti, de részesei a varrónők, akik elkészítették, az öltöztetők, akik rámadták és a fodrászok, akik a fejemre bűvölték ezt a fura kalpagot. Hallgatom a hangolást, nézem a gyönyörű gyászruhába bújt kolléganőimet, elképzelem előre a jelenetet, ahogy udvarhölgyekként a kis Mátyást hallgatjuk, majd Erzsébetnek nyújtunk lelki támogatást. Szorongatom száztizenéves imakönyvem, és csendes boldogságot érzek. A helyemen vagyok. A felvonás előtti hosszú szünet éppen elég volt az átállásra. Azaz arra, hogy a műszak (a kellékesek, díszletezők és a többiek) á...

Vasárnap az istentisztelet után aggódó kérdések. Meglátogatjuk. Hol van? A Fiumei úton, hetedik emelet, idegsebészeti osztály. Amikor már ismerősként érkezem, a nővérek széles mozdulattal irányítanak visszafelé.  - Az édesapja átkerült a szubintenzív őrzőbe.  - Hogyhogy? Romlott az állapota? - Sajnos igen. Kérem, vegyék át az iratait, kitöltöm addig a papírt hozzá, míg összeszedik a holmiját. A szubintenzíven másik tisztasági csomag kell, majd ott megmondják. Hatalmas zsákba pakol a kedvenc nővér bácsim. Cipő, papucs, ruhák, törölközők. A behozott finomságok: süti, gyümölcsök, üdítők, befőttek. A fogsora.  Átmegyünk a szubintenzívre. - Tulajdonképpen mi történt? - Sajnos az édesapja elindult egyedül vécére, és elesett. Készítettünk új CT-t, nincs újabb vérzés, az előző mérete nem nőtt, nincs műtéti teendő, de szoros megfigyelés kell. Ez ilyen műtétnél sajnos elég gyakran előfordul.  Nézem az alvó arcot az oxigénmaszk alatt. Édes nyugalom van rajta, de a szája nyitva....