A gyerekek nagyon sokat ültek aznap a lakásban, különféle kütyük bűvöletében. A hőség miatt persze nem bántam, hogy nem kint égetik magukat a tűző napon, de azért örültem volna, ha valami más is eszükbe jut. Nógattam időnként őket, hogy játsszanak mást is, bele is csaptak, de aztán hamar visszatértek. Óriási a kütyük vonzereje. Persze, Erzsi éppen a Harry Potter ezredik részét OLVASSA a telefonon, tehát művelődik. A többiek meg naggyon tudományos filmeket néznek. De akkor is csak ott görnyedeznek. Hát tudjátok mit, menjünk, járjunk egyet! - kiáltok egy harsányat jó öt óra tájban, amikor a nap már nem annyira gyilkos erővel süt.
- Jaj, ne már! Semmi kedvem! Muszáj?
- Igen, muszáj! - mondom határozottan. - Amennyit gépeztetek, annyit mozogjatok is!
Persze tökéletesen tisztában vannak vele, hogy erre most nem érünk rá, hiszen nincs is annyi óra a napban. Így is jó kedvetlenül, nagy időhúzással elindulunk.
Benne vagyok a harci lendületben. No, most fogom a gyerekek egészségének megadni azt a pár gramm plusz oxigént, amira szükségük van, Milyen szerencse, hogy Budapest környékén több erdőcske is van, ahol lehet egy jót kóricálni.
- Menjünk a Kecske-hegyre! - javaslom.
- Jaj ne! Miiiindiiig oda megyünk!
- Menjünk akkor Csillebércre!
- Jaj, ne, miiindig oda megyünk!
- Hármashatárhegy?
- Jaj, ne, miiindiiiig oda megyünk!
- Na jó, akkor mit javasoltok?
- Ne menjünk sehova, semmi kedvem! - hangzik a hírhedt kamasz-himnusz. (Gondolom, a Földön ezt jó pár anyukának felmondják. Ez valószínűleg a felsős tananyag szerves része.)
- Úgyis mindegy, anya, mit mondunk, te úgyis csak a magad feje után mész, nincs is beleszólásunk! - zeng a másik oldalról, bizonyára teljesen alaptalanul (szerintem), bizonyára jó okkal (szerintük).
- Menjünk akkor a Gellért-hegyi csúszdákhoz esetleg?
- Jaj, az olyan unalmas!
Az az igazság, hogy itt elvesztettem a kedvemet az együttműködéshez (ami, ugye, szerintük eleve sem volt meg), és úgy döntöttem, viszem őket, ahol érem.
Aztán sok kacskaringó után a Citadella felé kanyarodtam. Megálltam egy kies helyen, és kitessékeltem a nyafogó társaságot. Hej, milyen szép dolog is a közös családi program! Amikor az egyik jobbról duruzsolja a fülembe, hogy mennyire hülyeség ez, a másik balról szirénázza a mikormegyünkmárhazát. A harmadik meg éppen most lesi el a nagyoktól, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Mármint, hogy hogyan kell ilyen helyzetekben helyesen viszonyulni a szülőhöz. Még nem döntött a tökéletes lázadás mellet, de hát még van ideje, kisiskolás. Persze, a nagyobbakra sem kéne panaszkodnom, mert bár teljes utálattal, de azért csak jönnek velem. És ami még ennél is fontosabb, a frontot igazándiból csak az első jó ötletig kell tartanom, utána a rosszkedv, ellenszenv eltűnik maradéktalanul. Nem tudtam, most mi lesz az, amitől érdekessé válik a sétánk. Reménykedtem.
- Nézzétek csak, milyen gyönyörű innen a kilátás!
- Aha. Mikormegyünkmárhaza???
- Nézzétek csak azt a szobrot! Vajon mit akarhat ábrázolni?
- Ez csak egy dombormű.
- Igen, de nézd meg jobban!
- Valami térkép lehet. De minek áll itt ez a nő meg a férfi? Egy király meg a királyné. Mikormegyünkmárhaza?
- Olvadsd el, mi van ide írbva!
- Jaj de vicces vagy, ez pöttyírás, a vakoknak van!
Na jól van, otthagytam őket füstölögni.
-Hűha, nézétek csak, itt szellőzőcsövek vannak! Biztosan itt van a bunker! - próbáltam felkelteni az érdeklődést. Hiába.
- Nézzétek csak, ott lent! Ott a bejárata!
Hát szó ami szó, nem véletlenül nem vagyok idegenvezető, nem tőlem fognak a legtökéletesebb városismeretre szert tenni, de egy biztos: a kíváncsiság bennem is megvan. Lebandukoltam a hatalmas, erős vaskapuhoz, hát kiderült: ez a vízművek duplamedencés tárolója. Sajnáltam, hogy zárva van. Egyszer még eljövünk ide nyitvatartási időben is! - határoztam el magamban.
Tovább bandukoltunk.
- Ugye, most már hazamegyünk? - zengett fel a két lábon járó szirénából.
- Persze, de előtte még guruljunk le itt a dombon!
- De ez tiszta kutyaszar!
Ez azonban nem volt igaz, bár a gurulás mégiscsak elmaradt. Nagyon szúrós volt már a száraz, rövidre nyírt gaz, és pont ujjatlanban, rövidnadrágban voltam. Pedig szeretek gurulni.
És akkor Boldi észrevette az űrlényt. Pontosabban a kullancsfejűt. Pardon, Ehnatont. A szoborcsoport része ő is, méghozzá igen illusztris társaságban tölti az időt. Csupa vallásalapítóval és egyéb szentéletű bölccsel együtt elmélkedhetnek jó ideje az élet értelméről. Már bizonyára mindent megbeszéltek, mert mind nagyon elmélyült arccal áll ott. Ábrahám már nem is áll: a földre borulva imádkozik.
Ezt a szent hangulatot persze nem lehet sokáig kibírni. Végig kell nézni, melyikük mit csinál éppen. És ha rajtuk nincs cipő, miért is ne lehetne lerúgni a lábról az annyira meleg és kényelmetlen lábbelit?
Innentől kezdve egész érdekessé vált a környék. De az igazi nagy ajándék egy söprű volt. Mondom, söprű. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a környéken éjszakánként boszorkányok röpködnek. Egyikük nyilván balesetet szenvedett, mert a söprűje fennakadt egy fa ágvillájában. Szegény, hogy jutott vajon haza? Hazavitték a többiek? Vagy felült valamelyik éjszakai járatra?
Mindenesetre leszedtük. Szép kis lombsöprű volt. Az a fajta, amit gallyakból kötnek. A legjobb banyaszállító eszköz. Persze hogy ki kellett próbálni.
- Anya, fényképezz le repülés közben!
Még jó, hogy a gyerekek többet tudnak, mint én. Még jó, hogy a telefonom többet tud, mint a fényképezőm. Mire való a sorozatkép-készítés? Hát erre!
Így alakult, hogy a telefonomon szép számmal keletkeztek képek a seprűnyélen repülő gyerekekről. Meg egyéb különleges mutatványokat végrehajtókról. Kedvencem a levitálva imádkozós...
Mondanom se kell, úgy könyörögtem őket haza.
A söprűt visszatettük. De senki ne keresse! Tegnap megint arra jártunk. A banya megtalálta. Nyilván, mert már nem volt ott...
(Miket írtam még?)
- Jaj, ne már! Semmi kedvem! Muszáj?
- Igen, muszáj! - mondom határozottan. - Amennyit gépeztetek, annyit mozogjatok is!
Persze tökéletesen tisztában vannak vele, hogy erre most nem érünk rá, hiszen nincs is annyi óra a napban. Így is jó kedvetlenül, nagy időhúzással elindulunk.
Benne vagyok a harci lendületben. No, most fogom a gyerekek egészségének megadni azt a pár gramm plusz oxigént, amira szükségük van, Milyen szerencse, hogy Budapest környékén több erdőcske is van, ahol lehet egy jót kóricálni.
- Menjünk a Kecske-hegyre! - javaslom.
- Jaj ne! Miiiindiiig oda megyünk!
- Menjünk akkor Csillebércre!
- Jaj, ne, miiindig oda megyünk!
- Hármashatárhegy?
- Jaj, ne, miiindiiiig oda megyünk!
- Na jó, akkor mit javasoltok?
- Ne menjünk sehova, semmi kedvem! - hangzik a hírhedt kamasz-himnusz. (Gondolom, a Földön ezt jó pár anyukának felmondják. Ez valószínűleg a felsős tananyag szerves része.)
- Úgyis mindegy, anya, mit mondunk, te úgyis csak a magad feje után mész, nincs is beleszólásunk! - zeng a másik oldalról, bizonyára teljesen alaptalanul (szerintem), bizonyára jó okkal (szerintük).
- Menjünk akkor a Gellért-hegyi csúszdákhoz esetleg?
- Jaj, az olyan unalmas!
Az az igazság, hogy itt elvesztettem a kedvemet az együttműködéshez (ami, ugye, szerintük eleve sem volt meg), és úgy döntöttem, viszem őket, ahol érem.
Aztán sok kacskaringó után a Citadella felé kanyarodtam. Megálltam egy kies helyen, és kitessékeltem a nyafogó társaságot. Hej, milyen szép dolog is a közös családi program! Amikor az egyik jobbról duruzsolja a fülembe, hogy mennyire hülyeség ez, a másik balról szirénázza a mikormegyünkmárhazát. A harmadik meg éppen most lesi el a nagyoktól, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Mármint, hogy hogyan kell ilyen helyzetekben helyesen viszonyulni a szülőhöz. Még nem döntött a tökéletes lázadás mellet, de hát még van ideje, kisiskolás. Persze, a nagyobbakra sem kéne panaszkodnom, mert bár teljes utálattal, de azért csak jönnek velem. És ami még ennél is fontosabb, a frontot igazándiból csak az első jó ötletig kell tartanom, utána a rosszkedv, ellenszenv eltűnik maradéktalanul. Nem tudtam, most mi lesz az, amitől érdekessé válik a sétánk. Reménykedtem.
- Nézzétek csak, milyen gyönyörű innen a kilátás!
- Aha. Mikormegyünkmárhaza???
- Nézzétek csak azt a szobrot! Vajon mit akarhat ábrázolni?
- Ez csak egy dombormű.
- Igen, de nézd meg jobban!
- Valami térkép lehet. De minek áll itt ez a nő meg a férfi? Egy király meg a királyné. Mikormegyünkmárhaza?
- Olvadsd el, mi van ide írbva!
- Jaj de vicces vagy, ez pöttyírás, a vakoknak van!
Na jól van, otthagytam őket füstölögni.
-Hűha, nézétek csak, itt szellőzőcsövek vannak! Biztosan itt van a bunker! - próbáltam felkelteni az érdeklődést. Hiába.
- Nézzétek csak, ott lent! Ott a bejárata!
Hát szó ami szó, nem véletlenül nem vagyok idegenvezető, nem tőlem fognak a legtökéletesebb városismeretre szert tenni, de egy biztos: a kíváncsiság bennem is megvan. Lebandukoltam a hatalmas, erős vaskapuhoz, hát kiderült: ez a vízművek duplamedencés tárolója. Sajnáltam, hogy zárva van. Egyszer még eljövünk ide nyitvatartási időben is! - határoztam el magamban.
Tovább bandukoltunk.
- Ugye, most már hazamegyünk? - zengett fel a két lábon járó szirénából.
- Persze, de előtte még guruljunk le itt a dombon!
- De ez tiszta kutyaszar!
Ez azonban nem volt igaz, bár a gurulás mégiscsak elmaradt. Nagyon szúrós volt már a száraz, rövidre nyírt gaz, és pont ujjatlanban, rövidnadrágban voltam. Pedig szeretek gurulni.
És akkor Boldi észrevette az űrlényt. Pontosabban a kullancsfejűt. Pardon, Ehnatont. A szoborcsoport része ő is, méghozzá igen illusztris társaságban tölti az időt. Csupa vallásalapítóval és egyéb szentéletű bölccsel együtt elmélkedhetnek jó ideje az élet értelméről. Már bizonyára mindent megbeszéltek, mert mind nagyon elmélyült arccal áll ott. Ábrahám már nem is áll: a földre borulva imádkozik.
Ezt a szent hangulatot persze nem lehet sokáig kibírni. Végig kell nézni, melyikük mit csinál éppen. És ha rajtuk nincs cipő, miért is ne lehetne lerúgni a lábról az annyira meleg és kényelmetlen lábbelit?
Innentől kezdve egész érdekessé vált a környék. De az igazi nagy ajándék egy söprű volt. Mondom, söprű. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a környéken éjszakánként boszorkányok röpködnek. Egyikük nyilván balesetet szenvedett, mert a söprűje fennakadt egy fa ágvillájában. Szegény, hogy jutott vajon haza? Hazavitték a többiek? Vagy felült valamelyik éjszakai járatra?
Mindenesetre leszedtük. Szép kis lombsöprű volt. Az a fajta, amit gallyakból kötnek. A legjobb banyaszállító eszköz. Persze hogy ki kellett próbálni.
- Anya, fényképezz le repülés közben!
Még jó, hogy a gyerekek többet tudnak, mint én. Még jó, hogy a telefonom többet tud, mint a fényképezőm. Mire való a sorozatkép-készítés? Hát erre!
Így alakult, hogy a telefonomon szép számmal keletkeztek képek a seprűnyélen repülő gyerekekről. Meg egyéb különleges mutatványokat végrehajtókról. Kedvencem a levitálva imádkozós...
Mondanom se kell, úgy könyörögtem őket haza.
A söprűt visszatettük. De senki ne keresse! Tegnap megint arra jártunk. A banya megtalálta. Nyilván, mert már nem volt ott...
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése