Sokat foglalkoztam az étkezéssel. Muszájból.
Leszögezem: nem szeretek enni. Kivéve, ha valami nagyon finom. Főzni szeretek, de főleg improvizatíve. A siker 30% körüli. Mármint a különösen finomságot illetően. A többi ehető, de semmi különös. És van egy szörnyű 5%, ami menthetetlenül a Nagy Szürke Iktatóba kerül.
Zsenge fiatal koromban azon sápítoztak a körülöttem élő matrónák, hogy jajmileszígyvelem, mert mégaszéliselfúj. Nem fújt el. Szó, ami szó, nem voltam valami erős, jó kiállású hölgy, bár termetre így is elég sudár lettem. Emlékszem, édesanyám alig bírta a nevetéstől elmesélni, hogy mit mondott neki a konzis összhangzattan tanárom. Csuda pofa, aki nem ismeri, sajnálhatja, és nemcsak azért, mert különleges gondolkodású, nagytudású ember. Egy természeti jelenség. Jellegzetes orrhangon beszélt, miközben bajuszkája játékosan mozgott fel-alá. Csendes, alázatos, szorgalmas ember. Nagyon szeretett engem, és én is szerettem, a kamaszlányok tartózkodó, minden furcsaságon kuncogó, tisztelettel vegyes szeretetével.
Azt mondta anyunak, amikor elsős voltam:
- Olyan soványka ez az Évike! Jó lenne meghizlalni kicsikét. Van otthon egy zsák kukoricám, szívesen felajánlom. Megdarálják, megfőzik kásának, higgye el, használni fog!
Anyu paraszti életben is szocializálódott, arrafelé a baromfit meg a malacokat hizlalják kukoricával...
Sajnos válogatós vagyok, ami a klasszikus nevelési terminus technikust illeti. Eleget bosszankodtak velem: edd meg szépen, finom! - nem ettem meg. Ha mégis, abban nem volt köszönet. Nem akartam bosszantani senkit, egyszerűen annyira nem ízlett, annyira rosszul esett, hogy az egész szervezetem tiltakozott ellene. Ehhez gyenge volt a gyomrom. A többit fedje balladai homály.
A fent említett matrónák sápítoztak:
- Hogy te milyen válogatós vagy! Így fogsz majd a fiúkban is válogatni?
És már akkor sem értettem, hogy az miért baj. Úgy gondoltam, okos ember (leány) igenis válogat, nem megy el az első önjelölt királyfival vagy szegény vándorlegénnyel.
Érdekes ám, hogy az ugyanolyan ételt mennyire máshogy emésztjük meg. Egyikünknek elég ránézni, vagy akár csak rágondolni az ételre, máris hízik fél kilót. A másik meg hiába eszik öt helyett, mégis csak kehes marad. Állítólag az arisztokrata gyomor ilyen: átszalad rajta az étel anélkül, hogy felszívódna.
Érdekes, hogy nem csak az étellel vagyunk így. Van, akinek a kevés jótól, hűségtől, szépségtől is már jóllakik, kigömbölyödik a lelke, van, aki bőséges lelki javakban turkálva vagy éppen azokat habzsolva is örökké éhes, elégedetlen. Nem tudja megemészteni. Nem szívódik fel a tápanyag belőle.
Sok mindenre megtanított a cukorbetegség. Állítólag az inzulin azért fontos, mert anélkül a sejtek többsége képtelen a cukor felvételére. (Azért állítólag, mert szerintem a tudományos magyarázatok elfogadásához is hit szükséges.) Éheznek a cukorban tocsogó sejtek, ha nincs mellé inzulin.
Talán ilyen inzulin a léleknek a szeretet, a teljes, feltétel nélküli szeretet: segít, hogy a körülöttünk bőségesen kínált örömöket felfogjuk, megemésszük, növekedjünk tőle.
(Miket írtam még?)
Leszögezem: nem szeretek enni. Kivéve, ha valami nagyon finom. Főzni szeretek, de főleg improvizatíve. A siker 30% körüli. Mármint a különösen finomságot illetően. A többi ehető, de semmi különös. És van egy szörnyű 5%, ami menthetetlenül a Nagy Szürke Iktatóba kerül.
Zsenge fiatal koromban azon sápítoztak a körülöttem élő matrónák, hogy jajmileszígyvelem, mert mégaszéliselfúj. Nem fújt el. Szó, ami szó, nem voltam valami erős, jó kiállású hölgy, bár termetre így is elég sudár lettem. Emlékszem, édesanyám alig bírta a nevetéstől elmesélni, hogy mit mondott neki a konzis összhangzattan tanárom. Csuda pofa, aki nem ismeri, sajnálhatja, és nemcsak azért, mert különleges gondolkodású, nagytudású ember. Egy természeti jelenség. Jellegzetes orrhangon beszélt, miközben bajuszkája játékosan mozgott fel-alá. Csendes, alázatos, szorgalmas ember. Nagyon szeretett engem, és én is szerettem, a kamaszlányok tartózkodó, minden furcsaságon kuncogó, tisztelettel vegyes szeretetével.
Azt mondta anyunak, amikor elsős voltam:
- Olyan soványka ez az Évike! Jó lenne meghizlalni kicsikét. Van otthon egy zsák kukoricám, szívesen felajánlom. Megdarálják, megfőzik kásának, higgye el, használni fog!
Anyu paraszti életben is szocializálódott, arrafelé a baromfit meg a malacokat hizlalják kukoricával...
Sajnos válogatós vagyok, ami a klasszikus nevelési terminus technikust illeti. Eleget bosszankodtak velem: edd meg szépen, finom! - nem ettem meg. Ha mégis, abban nem volt köszönet. Nem akartam bosszantani senkit, egyszerűen annyira nem ízlett, annyira rosszul esett, hogy az egész szervezetem tiltakozott ellene. Ehhez gyenge volt a gyomrom. A többit fedje balladai homály.
A fent említett matrónák sápítoztak:
- Hogy te milyen válogatós vagy! Így fogsz majd a fiúkban is válogatni?
És már akkor sem értettem, hogy az miért baj. Úgy gondoltam, okos ember (leány) igenis válogat, nem megy el az első önjelölt királyfival vagy szegény vándorlegénnyel.
Érdekes ám, hogy az ugyanolyan ételt mennyire máshogy emésztjük meg. Egyikünknek elég ránézni, vagy akár csak rágondolni az ételre, máris hízik fél kilót. A másik meg hiába eszik öt helyett, mégis csak kehes marad. Állítólag az arisztokrata gyomor ilyen: átszalad rajta az étel anélkül, hogy felszívódna.
Érdekes, hogy nem csak az étellel vagyunk így. Van, akinek a kevés jótól, hűségtől, szépségtől is már jóllakik, kigömbölyödik a lelke, van, aki bőséges lelki javakban turkálva vagy éppen azokat habzsolva is örökké éhes, elégedetlen. Nem tudja megemészteni. Nem szívódik fel a tápanyag belőle.
Sok mindenre megtanított a cukorbetegség. Állítólag az inzulin azért fontos, mert anélkül a sejtek többsége képtelen a cukor felvételére. (Azért állítólag, mert szerintem a tudományos magyarázatok elfogadásához is hit szükséges.) Éheznek a cukorban tocsogó sejtek, ha nincs mellé inzulin.
Talán ilyen inzulin a léleknek a szeretet, a teljes, feltétel nélküli szeretet: segít, hogy a körülöttünk bőségesen kínált örömöket felfogjuk, megemésszük, növekedjünk tőle.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése