A Ház.
Neve is van. Anyuról van elnevezve.
Amikor a vakolat készült, anyu bátyja egy vidám pillanatában a még képlékeny anyagba írta bele az ujjával: "Jutka". A szín már régen megkopott, hiszen nem ma lett festve. Anyu bátyja is odaátról nézi már a költözködést. Mert a Ház másé lesz.
Sok örömet adott nekünk. És főleg: rengeteg teret.
Egy nagycsaládnál nem lényegtelen szempont, hogy elférnek-e benne a különböző korú, nemű, érdeklődésű és habitusú emberek. És hogy hogyan férnek el. Itt mindenkinek volt helye. Minden barát és barátnő, szerelmek és csalódások, bánatok és örömök, gyűlölet, harag és hatalmas nagy testvéri szeretet is elfért kényelmesen, volt tere kinyújtózni, belakni a házat.
Pedig amikor beköltöztünk, még nem is volt készen. Az ablakok például még nem voltak benn. Szerencsére nagyon meleg nyár volt, így nem fáztunk az ágy helyett csak éppen a földre letett matracokon. Nem fáztunk, csak a szúnyogoktól szenvedtünk nagyon. Nem működött úgyszólván még semmi sem a házban, de a falai, a tető állt, és ez volt a fő. A többi meg szép lassan elkészült. Amikor már a vécét is lehetett használni, nagy ünnep volt! Addig csak a határszéli kis domboldal várt minket diszkrét öleléssel, ahová nyelén otthonosan fityegő kis papírtekerccsel díszített ásóval ballagtunk (vagy rohantunk) ki ...
Egy csap működött valahol, így szerencsére meg tudtunk mosakodni a rózsaszín lavórban. Ebben a lavórban fürödtem még pelenkás koromban is. És akkoriban itt mostuk ki a ruháinkat is. És felhőtlenül boldogok voltunk. Kiszabadultunk a panelrengetegből, óriási udvarunk lett! Hatalmas, felfoghatatlanul hatalmas. Igaz, régen szőlőhegy volt a vidéken, ezért rengeteg tövet kellett kicsákányozni. De ahogy teltek az évek, szépen kikoptak, elfogytak a szőlőtövek, helyükre díszfák kerültek, és gyümölcsfák. A tuják a szomszéd néni budija előtt voltak hivatottak terebélyesedni. Most már nagyon nagyok. Tényleg kitakarnák a budit, ha még ott lenne. Persze most már egy sorozat házikó áll a szomszéd telken, fiatal családok lakják. Ők nem tudhatják, hogy a szomszéd néni olyan terebélyes hátsóval rendelkezett, hogy sajnos nem fért be a budiba, csak nyitott ajtóval. Anyu pedig a konyhából éppen oda volt kénytelen látni. Nem csoda, hogy gyorsan növő tujákat választott hát a kerítés mellé.
És mennyiféle gyümölcsfát, teremtőm! Teli volt az udvar. Almafa, cseresznyefa, meggy, dió, mandula, őszibarack és sárgabarack, szilva, mogyoró... A szép málnás időközben kikopott, bár az is igaz, hogy azt nem telepítettük, a szomszédból, önként települt át hozzánk.
Emlékszem, egyszer a hátsó szomszédban egy német család lakott egy kisgyerekkel, és vittünk nekik a feldolgozhatatlan mennyiségű gyümölcsből, hadd egyenek kedvükre. Akkor szembesültem vele talán életemben először, hogy van, akinek a befőzés csak egy pár kétdecis üvegecskét jelent. Nem ezekhez a méretekhez voltam szokva. Ha befőzés, akkor legalább húsz kiló gyümölcs, de inkább ötven. Mindenből rengeteg. Ha leves, akkor tíz liter. Ha töltött káposzta, akkor harminc. Ha kalács, akkor húsz rúd. Ha puding, akkor harminc csésze.
Ennek már vége. Évek óta. Ám a ház áll, és az edények, amelyek előállították a sok finomságot, a maguk hatalmasságában ott terpeszkednek. Bocsánat, terpeszkedtek. Most már új helyet kerestek maguknak, hiszen a házat ki kell üríteni. Hová pakolja az ember azt a rengeteg holmit, amit egy nagycsalád organizálásához összegyűjtött?
Ha a gyerekek kirepülnek, a szülők fájó szívvel és mégis örömmel veszik tudomásul, de a szobáknak új funkció kell. Át kell értelmezni az életet. Egy gyereknél is. És nyolcnál? Nyolc gyerek utáni mennyivel több a holmi! A kedves emlékek, bénácska vagy ügyeske gyerekkéz-alkotások, amik a szívnek kedvesek, a kedvenc takarók, játékok, a korcsolyák, amikben a jégen csúszkáltunk, de ma már divatjamúltak, ügyetlenek. A hangszerek, a kották, a könyvek... az egész eddigi élet. Le kell számolni vele. Brutális. És szükséges, mégis.
Szétosztva, ami csak lehet. Az értékét nem feltétlenül az anyagiak jelentik. A kedves kis összecsukhatós, piros széknek például külön érzelmi töltete van. Nem illik semmilyen lakásba ma már, de mégsem lehet kidobni, mert az egész gyerekkorunk azon zajlott. Azon is.
Amikor Gergő először volt nálunk, azon üldögélt, mikor az ipari mennyiségű baracklekvár kevergetése után megpihent. És a kisebbik Gergő, Öcsi akkor bújt oda hozzá először. Az ölébe ült, a nagyobbik pedig teljes természetességgel és gyengédséggel ölelte át a kis négyévest. Ekkor vette be a szívemet végképpen. Aki ilyen szeretettel tud egy idegen kisgyereket ölelgetni, annak van nálam is keresnivalója...
Mennyi idő, gondolkodás, számolgatás volt abban, hogy ez a ház egyáltalán meglett! Nem volt természetes. Ez még a szocpol időkből való, amikor egy hétig, ki tudja, miért, a szocpolt megemelték az addigi duplájára. És így már csak egy egészen kicsike segítség kellett, hogy meg lehessen oldani teljesen. Mennyi álmatlan, végigböngészett éjszaka és nappal volt amögött, hogy anyu a félkész építkezést megtalálja, hogy az ilyen-olyan hiteleket és kölcsönöket kiszámolgassa, hogy a tervezőket, kivitelezőt időben megtalálja, és a munkát folyamatosan, naponta ellenőrizve végül birtokba is vehesse a házat!
És mire minden kialakult belül! Hiszen lépcső sem volt benne sokáig. Létrán lehetett feljutni a tetőre. De minek is lépcső oda, ahol még nincs semmi? Aztán lett lépcső is, meg tetőtér, meg külön szoba - no, nem mindenkinek.
És mire minden szépen kész lett, ahogy az mifelénk szokás - kirepült minden fióka.
Nehéz volt felfogni ésszel, hogy a Ház nem lesz a mienk többet. De megértettem. És furcsamód, a szívem nem hallotta meg. Tudtam, hogy baj lesz ebből. Szépen elrendeztük, miket szeretnék megkapni, ha lehetséges, és figyeltem a szívemet: nyugodt. Alszik. Érdekes. De ez is csak azért van, mert okos. Tudja, hogy mindennek megvan az ideje. Fájdogálhat még eleget.
Amikor közeledett a búcsú ideje, halkan megszólalt odabenn:
- Nem jövünk már ide többet?
- Nem - súgtam neki.
- Soha?
- Soha.
És akkor felkelt Csipkerózsika. Ámulva körülnézett: de most tényleg? Ez komoly? És elöntötte a gyász. Ez nem lehet. Hogy tényleg ne jöjjek erre még haza. Még egyszer HAZA.
Már tavaly volt egy kisebb kétségbeesése, mikor ittjártunkban a gyönyörű, hatalmas házban csak a rádióból szólt egy kis trombitamuzsika. Sírógörcs jött rám, annyira hiányzott a gyerekzsivaj, a harsány, követelődző és idétlenkedő kamaszricsaj, anyu hangos kiabálása: gyerekek, gyertek már ebédelni! Mert nem volt a Házban szinte senki. Szegény szívem már akkor is megsínylette, hogy végleg vége van. Vége a gyermekség illúziójának. Már csak az emlékeimben létezik. No és a gyerekeimben.
Akkor kiszepegte magát, de megnyugodott. Máig.
És tudom, hogy még nincs vége. Mielőtt eljöttünk, megsimogattam a falakat. Megköszöntem a Háznak a hűségét, jóságát, védelmét, kedvességét, a sok vigaszt, amit itt kaptam.
És azzal biztattam szegény, kesergő szívemet, hogy az innen átmentett holmikban benne marad egy falatka abból a sok boldogságból, és persze a sok keserűségből és kudarcból is, amit itt élhettünk át. Az emberek, akik használták, rajtahagyták lelkük darabkájának egy-egy kis részét. Velem maradnak. És majd a mi új házunkba belopják annak a Háznak a hűségét, amelyiktől most elbúcsúztunk. Ugye, így lesz?
(Miket írtam még?)
Neve is van. Anyuról van elnevezve.
Amikor a vakolat készült, anyu bátyja egy vidám pillanatában a még képlékeny anyagba írta bele az ujjával: "Jutka". A szín már régen megkopott, hiszen nem ma lett festve. Anyu bátyja is odaátról nézi már a költözködést. Mert a Ház másé lesz.
Sok örömet adott nekünk. És főleg: rengeteg teret.
Egy nagycsaládnál nem lényegtelen szempont, hogy elférnek-e benne a különböző korú, nemű, érdeklődésű és habitusú emberek. És hogy hogyan férnek el. Itt mindenkinek volt helye. Minden barát és barátnő, szerelmek és csalódások, bánatok és örömök, gyűlölet, harag és hatalmas nagy testvéri szeretet is elfért kényelmesen, volt tere kinyújtózni, belakni a házat.
Pedig amikor beköltöztünk, még nem is volt készen. Az ablakok például még nem voltak benn. Szerencsére nagyon meleg nyár volt, így nem fáztunk az ágy helyett csak éppen a földre letett matracokon. Nem fáztunk, csak a szúnyogoktól szenvedtünk nagyon. Nem működött úgyszólván még semmi sem a házban, de a falai, a tető állt, és ez volt a fő. A többi meg szép lassan elkészült. Amikor már a vécét is lehetett használni, nagy ünnep volt! Addig csak a határszéli kis domboldal várt minket diszkrét öleléssel, ahová nyelén otthonosan fityegő kis papírtekerccsel díszített ásóval ballagtunk (vagy rohantunk) ki ...
Egy csap működött valahol, így szerencsére meg tudtunk mosakodni a rózsaszín lavórban. Ebben a lavórban fürödtem még pelenkás koromban is. És akkoriban itt mostuk ki a ruháinkat is. És felhőtlenül boldogok voltunk. Kiszabadultunk a panelrengetegből, óriási udvarunk lett! Hatalmas, felfoghatatlanul hatalmas. Igaz, régen szőlőhegy volt a vidéken, ezért rengeteg tövet kellett kicsákányozni. De ahogy teltek az évek, szépen kikoptak, elfogytak a szőlőtövek, helyükre díszfák kerültek, és gyümölcsfák. A tuják a szomszéd néni budija előtt voltak hivatottak terebélyesedni. Most már nagyon nagyok. Tényleg kitakarnák a budit, ha még ott lenne. Persze most már egy sorozat házikó áll a szomszéd telken, fiatal családok lakják. Ők nem tudhatják, hogy a szomszéd néni olyan terebélyes hátsóval rendelkezett, hogy sajnos nem fért be a budiba, csak nyitott ajtóval. Anyu pedig a konyhából éppen oda volt kénytelen látni. Nem csoda, hogy gyorsan növő tujákat választott hát a kerítés mellé.
És mennyiféle gyümölcsfát, teremtőm! Teli volt az udvar. Almafa, cseresznyefa, meggy, dió, mandula, őszibarack és sárgabarack, szilva, mogyoró... A szép málnás időközben kikopott, bár az is igaz, hogy azt nem telepítettük, a szomszédból, önként települt át hozzánk.
Emlékszem, egyszer a hátsó szomszédban egy német család lakott egy kisgyerekkel, és vittünk nekik a feldolgozhatatlan mennyiségű gyümölcsből, hadd egyenek kedvükre. Akkor szembesültem vele talán életemben először, hogy van, akinek a befőzés csak egy pár kétdecis üvegecskét jelent. Nem ezekhez a méretekhez voltam szokva. Ha befőzés, akkor legalább húsz kiló gyümölcs, de inkább ötven. Mindenből rengeteg. Ha leves, akkor tíz liter. Ha töltött káposzta, akkor harminc. Ha kalács, akkor húsz rúd. Ha puding, akkor harminc csésze.
Ennek már vége. Évek óta. Ám a ház áll, és az edények, amelyek előállították a sok finomságot, a maguk hatalmasságában ott terpeszkednek. Bocsánat, terpeszkedtek. Most már új helyet kerestek maguknak, hiszen a házat ki kell üríteni. Hová pakolja az ember azt a rengeteg holmit, amit egy nagycsalád organizálásához összegyűjtött?
Ha a gyerekek kirepülnek, a szülők fájó szívvel és mégis örömmel veszik tudomásul, de a szobáknak új funkció kell. Át kell értelmezni az életet. Egy gyereknél is. És nyolcnál? Nyolc gyerek utáni mennyivel több a holmi! A kedves emlékek, bénácska vagy ügyeske gyerekkéz-alkotások, amik a szívnek kedvesek, a kedvenc takarók, játékok, a korcsolyák, amikben a jégen csúszkáltunk, de ma már divatjamúltak, ügyetlenek. A hangszerek, a kották, a könyvek... az egész eddigi élet. Le kell számolni vele. Brutális. És szükséges, mégis.
Szétosztva, ami csak lehet. Az értékét nem feltétlenül az anyagiak jelentik. A kedves kis összecsukhatós, piros széknek például külön érzelmi töltete van. Nem illik semmilyen lakásba ma már, de mégsem lehet kidobni, mert az egész gyerekkorunk azon zajlott. Azon is.
Amikor Gergő először volt nálunk, azon üldögélt, mikor az ipari mennyiségű baracklekvár kevergetése után megpihent. És a kisebbik Gergő, Öcsi akkor bújt oda hozzá először. Az ölébe ült, a nagyobbik pedig teljes természetességgel és gyengédséggel ölelte át a kis négyévest. Ekkor vette be a szívemet végképpen. Aki ilyen szeretettel tud egy idegen kisgyereket ölelgetni, annak van nálam is keresnivalója...
Mennyi idő, gondolkodás, számolgatás volt abban, hogy ez a ház egyáltalán meglett! Nem volt természetes. Ez még a szocpol időkből való, amikor egy hétig, ki tudja, miért, a szocpolt megemelték az addigi duplájára. És így már csak egy egészen kicsike segítség kellett, hogy meg lehessen oldani teljesen. Mennyi álmatlan, végigböngészett éjszaka és nappal volt amögött, hogy anyu a félkész építkezést megtalálja, hogy az ilyen-olyan hiteleket és kölcsönöket kiszámolgassa, hogy a tervezőket, kivitelezőt időben megtalálja, és a munkát folyamatosan, naponta ellenőrizve végül birtokba is vehesse a házat!
És mire minden kialakult belül! Hiszen lépcső sem volt benne sokáig. Létrán lehetett feljutni a tetőre. De minek is lépcső oda, ahol még nincs semmi? Aztán lett lépcső is, meg tetőtér, meg külön szoba - no, nem mindenkinek.
És mire minden szépen kész lett, ahogy az mifelénk szokás - kirepült minden fióka.
Nehéz volt felfogni ésszel, hogy a Ház nem lesz a mienk többet. De megértettem. És furcsamód, a szívem nem hallotta meg. Tudtam, hogy baj lesz ebből. Szépen elrendeztük, miket szeretnék megkapni, ha lehetséges, és figyeltem a szívemet: nyugodt. Alszik. Érdekes. De ez is csak azért van, mert okos. Tudja, hogy mindennek megvan az ideje. Fájdogálhat még eleget.
Amikor közeledett a búcsú ideje, halkan megszólalt odabenn:
- Nem jövünk már ide többet?
- Nem - súgtam neki.
- Soha?
- Soha.
És akkor felkelt Csipkerózsika. Ámulva körülnézett: de most tényleg? Ez komoly? És elöntötte a gyász. Ez nem lehet. Hogy tényleg ne jöjjek erre még haza. Még egyszer HAZA.
Már tavaly volt egy kisebb kétségbeesése, mikor ittjártunkban a gyönyörű, hatalmas házban csak a rádióból szólt egy kis trombitamuzsika. Sírógörcs jött rám, annyira hiányzott a gyerekzsivaj, a harsány, követelődző és idétlenkedő kamaszricsaj, anyu hangos kiabálása: gyerekek, gyertek már ebédelni! Mert nem volt a Házban szinte senki. Szegény szívem már akkor is megsínylette, hogy végleg vége van. Vége a gyermekség illúziójának. Már csak az emlékeimben létezik. No és a gyerekeimben.
Akkor kiszepegte magát, de megnyugodott. Máig.
És tudom, hogy még nincs vége. Mielőtt eljöttünk, megsimogattam a falakat. Megköszöntem a Háznak a hűségét, jóságát, védelmét, kedvességét, a sok vigaszt, amit itt kaptam.
És azzal biztattam szegény, kesergő szívemet, hogy az innen átmentett holmikban benne marad egy falatka abból a sok boldogságból, és persze a sok keserűségből és kudarcból is, amit itt élhettünk át. Az emberek, akik használták, rajtahagyták lelkük darabkájának egy-egy kis részét. Velem maradnak. És majd a mi új házunkba belopják annak a Háznak a hűségét, amelyiktől most elbúcsúztunk. Ugye, így lesz?
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése