Ma az járt a fejemben, de nemcsak ma, az elmúlt napokban úgy általában, hogy milyen érdekes is az, hogy miért küzdünk. Jó, hogy vannak vágyak, amik hajtanak előre. És mi van, ha valami nem tökéletes? Akkor már nem is jó?
Ahogy sétáltam az Andrássy út fái alatt (tényleg, ki tudja, milyen fák ezek?), arra gondoltam, ez is egy olyan helyzet, amiben megpihenhetek. Amit élvezhetek. Amiért hálás lehetek. Meleg van, nyár. Extra erős UVB sugárzással, a rádió egyfolytában erre figyelmeztet. De a fák alatt kellemes a fény. Szeretem ezt a zöld árnyékot, az imbolygó fénypacnikat. Lélegzik ez az árnyék. Világítva tompítja az erős fényt.
A szépséges Andrássy úton andalogva élveztem, hogy a világ egyik legszebb városában sétálgatva mehetek énekelni. És újra átfutott rajtam borzongva az öröm, hogy a munkám: éneklés.
Elhatároztam, hogy amikor csak lehetséges, örülni akarok a MOSTnak. Mert később ez a tökéletlen most lesz a szépséges, tökéletes múlt. És ez volt régen a várva várt, ígéretes jövő. No és hogy nem minden kerék passzol össze a szerkezetben? Istenem, hát akkor mi van? El kell viselni? Meg kell változtatni? Egyáltalán, kell vele tenni valamit? Talán igen. De azt gondolom, az én feladatom az, hogy élvezzem, ami adatott.
És élvezem.
A kollégák különbözősége is megragadó. Tetszik, hogy mindenki annyira más. Különleges. Egyedi. Hogy attól, hogy egy darabban, egy szólamot fújunk, még nagyon különböző a hozzáállásunk. És ez is olyan jó. Az "öregek" rutinja, néha fáradtsággal vegyülve, a fiatalok frissesége, sutasága, a harsányak, a csöndes megfigyelők - kedvelem őket. Olyanok, mint egy virágoskert.
Sokan szólisták. Van, akinek még vannak álmai, titkos reményei. És néha, különösen ihletett pillanatokban talán mind érzik: ez a közös éneklés, amikor szinte egy torokból énekel mindenki, olyan dolog, ami a magányos énekesnek nem adatik meg. Egy lélekké válunk, egy közös lénnyé: gonosz intrikussá, naiv rajongóvá vagy aggódó társsá - ahogy a szerep éppen adja. Nem külön-külön. Együtt. Nagyobb erővel, színesebb palettával. Kisebb egyéni felelősséggel és kevesebb csillogással.
Ennek a szépsége a virágoskerthez hasonlít. Mindegyik virág ápolt, gondozott, magában is szép. No de együtt!
Aki már járt a Margit-sziget pazar pompájával méltóságteljesen gyönyörködtető, ápolt, nagy műgonddal megtervezett virágos rétjén, biztosan érzi, mire gondolok.
A szólista: üvegházban nevelt, gyönyörű orchidea. A vadvirágos rét pedig inkább a népzene.
Mindegyik virág szép. Csak nagyon máshogy. És van, amikor a kakukkfűillatú mező tarkasága esik jól, van, amikor a téli sivárságban az orchidea finom, exotikus szépsége ragad el.
Illetlenül boldog vagyok, hogy én is a gondosan telepített virágoskertben viríthatok.
(Miket írtam még?)
Ahogy sétáltam az Andrássy út fái alatt (tényleg, ki tudja, milyen fák ezek?), arra gondoltam, ez is egy olyan helyzet, amiben megpihenhetek. Amit élvezhetek. Amiért hálás lehetek. Meleg van, nyár. Extra erős UVB sugárzással, a rádió egyfolytában erre figyelmeztet. De a fák alatt kellemes a fény. Szeretem ezt a zöld árnyékot, az imbolygó fénypacnikat. Lélegzik ez az árnyék. Világítva tompítja az erős fényt.
A szépséges Andrássy úton andalogva élveztem, hogy a világ egyik legszebb városában sétálgatva mehetek énekelni. És újra átfutott rajtam borzongva az öröm, hogy a munkám: éneklés.
Elhatároztam, hogy amikor csak lehetséges, örülni akarok a MOSTnak. Mert később ez a tökéletlen most lesz a szépséges, tökéletes múlt. És ez volt régen a várva várt, ígéretes jövő. No és hogy nem minden kerék passzol össze a szerkezetben? Istenem, hát akkor mi van? El kell viselni? Meg kell változtatni? Egyáltalán, kell vele tenni valamit? Talán igen. De azt gondolom, az én feladatom az, hogy élvezzem, ami adatott.
És élvezem.
A kollégák különbözősége is megragadó. Tetszik, hogy mindenki annyira más. Különleges. Egyedi. Hogy attól, hogy egy darabban, egy szólamot fújunk, még nagyon különböző a hozzáállásunk. És ez is olyan jó. Az "öregek" rutinja, néha fáradtsággal vegyülve, a fiatalok frissesége, sutasága, a harsányak, a csöndes megfigyelők - kedvelem őket. Olyanok, mint egy virágoskert.
Sokan szólisták. Van, akinek még vannak álmai, titkos reményei. És néha, különösen ihletett pillanatokban talán mind érzik: ez a közös éneklés, amikor szinte egy torokból énekel mindenki, olyan dolog, ami a magányos énekesnek nem adatik meg. Egy lélekké válunk, egy közös lénnyé: gonosz intrikussá, naiv rajongóvá vagy aggódó társsá - ahogy a szerep éppen adja. Nem külön-külön. Együtt. Nagyobb erővel, színesebb palettával. Kisebb egyéni felelősséggel és kevesebb csillogással.
Ennek a szépsége a virágoskerthez hasonlít. Mindegyik virág ápolt, gondozott, magában is szép. No de együtt!
Aki már járt a Margit-sziget pazar pompájával méltóságteljesen gyönyörködtető, ápolt, nagy műgonddal megtervezett virágos rétjén, biztosan érzi, mire gondolok.
A szólista: üvegházban nevelt, gyönyörű orchidea. A vadvirágos rét pedig inkább a népzene.
Mindegyik virág szép. Csak nagyon máshogy. És van, amikor a kakukkfűillatú mező tarkasága esik jól, van, amikor a téli sivárságban az orchidea finom, exotikus szépsége ragad el.
Illetlenül boldog vagyok, hogy én is a gondosan telepített virágoskertben viríthatok.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése