Ugrás a fő tartalomra

2048 és a térnyerés

Most nem élmény jön. De ezt is beépítettem az életembe.
Megosztom hát.

2048. Kettőezernegyvennyolc.
Ez a játék neve. Ez egy játék-alkalmazás. Ingyenesen letölthető okostelefonokra. Okosító játék. Vagy annak tűnik.
A feladat az, hogy úgy kell csoportosítani a számokat, hogy az egyformák egymásra kerüljenek. Ekkor összeadódnak. Aki ismerős egy picit az informatika vagy a matematika alapjaiban, annak amúgy is mindjárt feltűnik ez a szám. Olyan ez, mint a zenészeknél mondjuk az, hogy allegro ma non troppo.
Aha! Mondja a beavatott. Ez a szám a kettő sokadik hatványa.

A számokat jobbra-balra-fel-le irányban lehet mozgatni. A dologban a feneség az, hogy nem csak egy szám mozdul, helyződik át, hanem mind. És ha jobbra húzok egy kettest, hogy diszkrét cuppanással egyesülhessen a másik kettessel, az összes többi szám is jobbra húzódik. Már amennyire tud. Ha egy négyesnek szerencséje van, belesimulhat a másik négyesbe. De jaj a harminckettesnek, ha hatvannégyes, esetleg százhuszonnyolcas van mellette. Némi távolságtartással méregetik egymást, eszükbe sincs összeadódni. Hogyisne! Ilyen rangon aluli házaságot...! Bezzeg, ha a hatvannégyeske egy másik hatvannégyes hozományával feljebb tornázza magát a kettes hatványainak társadalmi ranglétráján, máris nyájasabban fogadja a százhuszonnyolcas! Ezzel a kelengyével pedig már egy kétszázötvenhatos kegyeit is könnyű megnyerni.
Nem taglalom tovább ezt a hatványozottan érdekes szerelmi történetet.



Mert ez csak az egyik aspektusa a játéknak. Van másik is. Ugyanis minden egyes jobbra-balra-fel-le húzogatásnál bekerül a játékba egy új szám. Egy kettes vagy négyes. És ez a másik feneség. Mert sem azt nem lehet tudni, hogy melyikük jön, sem, pedig azt, hogy honnan. Hogy ez mitől lenne feneség? Hát attól, hogy a gőgös hatvannégyes a szomszédságában újonnan megtelepedő kettessel, de akár egy négyessel sem fog közösködni. Mindketten rátartian csak várják az Igazit, aki hozzájuk illik.
Ez persze szívük joga, csak sajnos elég hamar betelik a fúziótól idegenkedő, különbözőségükkel hivalkodó számokkal a négyzetrács.
Először csak a 4x4-es, klasszikus verzióval próbálkoztam. De csak 1024-ig tudtam eljutni.
Viszont a telefonomat jól lemerítette a dühödt összeadások sokasága. Mérgemben le is töröltem. Hónapokig nem is gondoltam rá. Illetve dehogynem gondoltam, elő-előbukkant időnként képzeletemben a folyamat, ahogy a kicsi kettesekből pár összeadás után akár ezresnél is nagyobb szám lesz. És időnként elméláztam ezen.
Végül is mi is így növünk valahogy. A kezdet kezdetén bizonyosan. A magzati létben, a sejtosztódás fázisában megvan ez a döbbenetes, szédítő gyorsulás. És jó sokáig tart, még ha a tempója idővel csökken is.
Aztán azon is elgondolkoztam, hogy mit rontok el, hogy sose jutok el a célig.
Nemrégen újratelepítettem. Megpróbálom, egy életem, egy halálom. Aztán hajrá! Nagy elánnal kezdtem neki. És figyelmesen, a lehető legjobb megoldásra törekedve, igyekeztem összeboronálni az egyformákat, felfokozni az alacsonyabb rangúakat. Tologattam ide-oda, de még mindig csak az ezerhuszonnégyig jutottam.
Nem hiszem el.
Tuti, hogy meg lehet csinálni! Máskülönben nem ez a szám lenne a játék neve.
Most még egyszer megnéztem, tüzetesen. És szembe ötlött valami egészen kommersz, kézenfekvő dolog. A közönséges, 4x4-es verzió mellett létezik 3x3-as, 5x5-ös, sőt, 6x6-os is.
Itt lesz a titok nyitja!
És valóban: 5x5-ös négyzetrácson könnyedén jutottam el a hőn áhított 2048-hoz. 


Vérszemet kaptam. Meddig tovább? 4096. Sőt. 8192.
De érdekes, ez már nem okozott örömet. Mert közben belém hasított: mennyi időt eltöltöttem vele. Aludni kell. Nem játszani. Vagy nem ilyesmivel.
Mielőtt újra letöröltem volna, játszottam egy kört a 3x3-assal is. És itt még ötszázig sem jutottam el. Azonnal megvolt a párhuzam: kicsi térben, beszűkült lehetőségekkel kevesebb eredmény produkálható, nagyobb erőfeszítések árán.
Ez tulajdonképpen megnyugtató. Mert egyrészt igaz, hogy a körülményeink meghatározzák, mit tudunk a helyzetünkből kihozni, másrészt pedig időnként van olyan, hogy megválaszthatjuk a kereteket. Néha beleszólhatunk a feltételek alakulásába.
Néha.

Erre gondolok, most, hogy már a sokadik körünket futjuk a CSOK igénybevételéhez. Micsoda szédítő lehetőségek várnak ránk, ha 50 helyett 90 négyzetméteren élünk majd!




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ki hallott már ilyet?

Ki hallott már ilyet?! Fül-her-pesz? Ráadásul az övsömör vírusa okozza? (És főleg: hogy lehet ebből minél gyorsabban kijönni?) Gyönyörű jelmezt kaptam a Háború és béke első jeleneteiben. Elegáns padlizsánszínű estélyi, kesztyűvel, kis stólával, kis színházi táskával, finom mívű, fényes ékszerekkel. Hozzá hol banán- hol paradicsomkontyot fésültek fodrászaink fürge ujjai. Egy szó, mint száz: teljes mértékben elégedett voltam ezzel az "outfittel". Elégedetten mustrálgattam magam a kisebb-nagyobb tükrökben. Ez az az életérzés, amiért különösen is izgalmas számomra az operajátszás. Nagyon szeretek játszani. Szeretek énekelni is. Szeretem a zenei kihívásokat. Nem bánom, ha meg kell dolgozni az eredményért. Prokofjev műve sem adta könnyen magát. Hónapokkal előbb kezdtük az ismerkedést, a szokásos prüszkölésekkel. Mert nem elég, hogy rengeteg a kórusanyag, rengeteg a szöveg, de ráadásul oroszul! Ki emlékszik már arra! Persze, az előző évezredből itt maradt matrónaként nem jelent szám...

Felviszel

Amikor meghallgattam az eredetit, az angolt, összeszorult a szívem, és önkéntelenül folyni kezdett a könnyem. És nem csak azért, mert maga a szám igazán könnypedálos. Előtte nap tudtam meg, hogy apu kórházba került . Mikor ezt a dalt meghallottam, éreztem: üzenet ez nekem.  De nem akartam tudomást venni róla.  Amikor a műtőorvossal beszéltem, és azt mondta, hogy jövő kedden akár haza is engedik, annyira jó állapotban van, gyorsan elkezdtem kutatni idősotthon után. Mert azért mégis... Amikor a kórussal próbáltunk a hanganyag felvételére, szinte hálás voltam a sok kacagásért, ami a sutácska szöveg miatt csendült fel innen-onnan. Legalább nem kellett megmagyarázni fancsali ábrázatomat. Amikor a műtét után megkérdeztem, mit hozzak neki, mi esne jól, sajtot kért. Belefacsarodott a szívem, mert rögtön az ugrott be: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", de elhessegettem a rossz előérzeteket.  Amikor a szubintenzív őrzőben beszéltem az osztályvezető orvossal, és mondta, hogy kic...

Nőgyógyászat

A lépcső aljában megállok. Kellemes, jóindulatú félhomály a széles, büszke lépcsőházban, tartózkodó nagyúri elegancia. Szép lassan elindulok fölfelé. Biztos, hogy ide kellett jöjjek? Eszembe jut a taxisofőr tapintatos várakozása. Csak azután indult tovább, hogy a metsző szélben elvánszorogtam a hatalmas kapuig, és beléptem ebbe a hatalmas előtérbe. Mintha egy nagy bál után érkeztem volna, megkésett vendégként. Lépegetek fölfelé az elcsendesedett előcsarnokban. Megkönnyebbülten veszem észre az üvegkalitka mögött szótlanul kornyadozó portást: Elnézést, ügyelet van? Igen, balra, a szülészeten. Nekem csak nőgyógyászat kell. Az is ott van. Lassan döcörgök tovább. Habár a lázam megszűnt, a szédülés még nem. A szülőszoba előtt két kékruhás beszélget - láthatóan kórházi öltözékben. A férfi néhány udvarias szó után visszamegy. A nő marad. Nézem: nem személyzet. Pedig nadrágban van. A folyosón ülők felugranak, hozzásietnek. Na, azért ezt irigylem a romáktól. Nem hagyják magára a rokont a k...