Holle anyó rázza a dunnát. Vagy valamelyik frissen hozzá szegődött leányka.
Márciusi hó nyilván csak ezért lehet. Azonnal el is olvad, hiszen mindjárt tavasz van. Igazi, napfényes, rügyeket és bimbókat kipattintó tavasz. Ezt várja Holle anyó is: lám, nekiállt a tavaszi nagytakarításnak. Átszellőztet szekrényt, ágyneműt, friss cihát húz párnára, paplanra, alaposan kitakarít.
Takarítják az Operaházat is. Nem, persze hogy nem Holle anyóék. Van munkája ennek a maroknyi embernek bőven. Még nincs átadva a Ház, még nem is minden van teljesen készen, folyamatosan jönnek-mennek a munkások, zajlanak a munkálatok, az utolsó simítások. Meg az utolsó előttiek. Meg az azelőttiek.
Zajlanak a próbák is. A technikai személyzet fúr-farag, ezerszer is átalakítja a színpadot a rendező igényei szerint. A világosítók is állítgatják a reflektorok, fejlámpák fényét. Ide-oda pásztáznak a fénycsóvák, villognak a ki-be kapcsolástól. Az ügyelők pszichiáterhez illő türelemmel figyelik a folyamatot, hívják, küldik a szereplőket, a szólistákat, statisztákat, énekkart, gyerekkart, balettosokat, takarítót - mikor kit kell. Előre-hátra lapoznak a partitúrában, ha visszaismétlés vagy éppenséggel húzás van.
A rendező-főigazgató igazán ki akar tenni magáért - mindent szeretne megmutatni, amire csak képes az Operaház. Mind művészileg, mind technikailag. És valóban, csodás lehetőségek vannak ebben a furcsa élőlényben, amit így együtt jelentünk.
Aprócska szépséghiba, hogy egyelőre még nincs meg a lendület - minduntalan megakasztja valami. Hol technikai jellegű, hol egyéb. Bármi.Ha nem tudnám, hogy az utolsó pillanatban szoktak megoldódni a dolgok, picit ideges lennék. Viszont tudom, hogy a legjobb múzsa a határidő, az építőiparban meg aztán tényleg. Nemrég vettük át a mi újonnan épített házunkat, eddig még az én híresen halvány memóriám is terjed. A rengeteg veszekedés, alkudozás - huh, rágondolni is rémes.Pedig eszembe jut minden nap, amikor hiába a leggondosabb takarítás is, mert már a próba előtt csupa por minden ruhánk, otthon pedig feketét tüsszentünk - pedig becsülettel hordjuk a maszkot.Nem panaszként mondom, csak megjegyzem, feljegyzem, hogy emlékezzek majd rá.
Mert aztán a mindennapok lendülete magával sodorja ezeket az élményeket. A kordon mellett álló munkásokat, akik kedélyesen irányítgatnának minket. Azt is, hogy milyen békét sugároz ez a csodásan kicsinosított, világszép Operaház így, hogy körülötte nem pöfékelnek autók, a kockakő hibátlan állapotban ékeskedik - bár rettenetesen sok építkezési melléktermék emlékeztet még arra, hogy ez a béke átmeneti csak.
És miközben ezt a békét szívom magamba, gyönyörködve mindabban a szépségben, amit kívül-belül bőkezűen ont magából ez az épület, de nem csak az épület, hanem a Ház lelke is, ami megőrzött valamit mindabból a felemelő élményből, ami a falai között született, muszáj arra gondoljak, mennyire törékeny is ez a béke. Hatalmas ereje van - mégis illékony.És kapaszkodok mindenbe, ami segít ezt a reményteli jövőben bizakodó békét őrizni.Miközben a színpadon egymást érik a viszálykodások, meghalnak igaz ok nélkül a bátor hősök, szeretném, hogy értsük meg a tanítást: a békesség drága kincs. Megőrizni csak bölcsességgel, higgadtan lehet.
Drága Holle anyó, amikor a szorgalmas lányt hazabocsátod, ne aranyat szórj rá! Vagy ha rá aranyat szórsz is, nekünk hullass békességet! Hulljon a béke, mint dunnádból a kövér hópihék, lepjék el a Földet!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése