Élmény-befőzés

Amikor meghallgattam az eredetit, az angolt, összeszorult a szívem, és önkéntelenül folyni kezdett a könnyem. És nem csak azért, mert maga a szám igazán könnypedálos. Előtte nap tudtam meg, hogy apu kórházba került . Mikor ezt a dalt meghallottam, éreztem: üzenet ez nekem.  De nem akartam tudomást venni róla.  Amikor a műtőorvossal beszéltem, és azt mondta, hogy jövő kedden akár haza is engedik, annyira jó állapotban van, gyorsan elkezdtem kutatni idősotthon után. Mert azért mégis... Amikor a kórussal próbáltunk a hanganyag felvételére, szinte hálás voltam a sok kacagásért, ami a sutácska szöveg miatt csendült fel innen-onnan. Legalább nem kellett megmagyarázni fancsali ábrázatomat. Amikor a műtét után megkérdeztem, mit hozzak neki, mi esne jól, sajtot kért. Belefacsarodott a szívem, mert rögtön az ugrott be: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", de elhessegettem a rossz előérzeteket.  Amikor a szubintenzív őrzőben beszéltem az osztályvezető orvossal, és mondta, hogy kic...

Elhatároztam, hogy rögzítem minden nap, naplószerűen a történteket. Mert különben összekeverednek a tények, érzések, emberek. Aztán elfogyott az energia és idő. Talán még rekonstruálhatnám, de nem visz rá a lélek. Így aztán össze is keveredik. Mert már nem fontos a sorrend. Nem fontos, ki a kezelőorvos és miket mond. Most sokkal keményebb munka van. A befelé fordulás ideje. Amikor már a váróteremben vagyunk, és mindjárt nyílik az ajtó.  Az élővilágban gyakran megfigyelhető, hogy mielőtt egy újszülött a világra jön, az anya elcsendesedik, bezárul, a belső folyamatokra figyel, felveszi a test ritmusát. Azt a különleges programot, amelyik felkészíti a nagy kihívásra. Némelyik kultúrában hagyománya van a születés legjobb támogatásának . Valóságos rítusok segítenek, illetve a hétköznapi élettől teljesen elemelt, máshogy kezelt történések. A jóslófájások. De már előtte is: a leszállt has. Az étvágy változása. Aztán egyszer csak beindul. Ha érett a magzat és minden rendben van, akkor is ...

 Őszintén megviselt az egész. Megbeszéltük Palival, hogy szombaton reggel náluk kezdünk, megnézzük a lakás állapotát. Utána közösen látogatni megyünk a kórházba. Szerettem volna szombaton minél előbb hazaérni. Fülöp nem itthon aludt, ráadásul barátot is hoz haza - jó lenne, ha nem kéne üres házba érkezni, azért az olyan barátságtalan... Pénteken este bevásároltam, hogy a szombati ebéd már készen várjon az apu-kör után. Gergővel lefekvés előtt még gyorsan megfőztük a gulyást. Kimostam a ruhákat. Fertőtlenítettem a szemüveget.  Szombaton reggel még gyorsan Boldi lelkére bíztam, hogy jó házigazdaként fogadja Fülöpéket, majd Gergővel ellátogattunk az albérletbe. Már pénteken is elég egyenesnek, tiszta szándékúnak tűnt Pali hozzáállása apuhoz, most meggyőződhettem róla: messze többet tettek érte, mint azt a helyzet indokolta.  Azt talán bárki megtette volna, hogy kihívja a mentőket, amikor ennyire bekattant, majdnem önkívületi állapotban találja meg a szomszédot. De ők ezek u...

Apu aznap, csütörtökön a nap nagy részét a műtéti megfigyelőben töltötte. A műtétre még órákat kellett várni a Traumatológián, súlyosabb eseteket hoztak be közben. Este azért így is sor került rá. Addig végeztem a próbán, hazamentem, összeszedni ezt-azt, ami kellhet. Közben óránként: - Megműtötték már? - Nem, még a megfigyelőben van, hívjon egy óra múlva. Aztán egyszer csak: - Igen, már bevitték a műtőbe. Másfél óra múlva szóljon vissza. Addigra már valószínűleg osztályra viszik. Délután már gyorsan kiokosodtam a hematómák természete felől.  Megtudtam, hogy egyszerűen vérömlenyt jelent. (Ezt egyébként tudtam, mert a kisebbik fiamnak is volt újszülött korában, csak az a fejbőr alatt volt és viszonylag gyorsan, három hét alatt spontán gyógyult.) Azt is megtudtam, hogy elég alacsony a túlélési aránya ennek a subduralis típusúnak. Dehát apu világnagy túlélő, ez számtalanszor kiderült.  A hematoma subduralis a koponyacsont alatti kemény agyhártya alatt képződik. Van, amelyik viszon...

 Egy jó fél óráig úgy tűnt, apu kijátszotta a bürokráciát és nyomtalanul eltűnt. - Ezzel a névvel nincs betegünk felvéve - sajnálkozott a diszpécser a Traumatológián. - Mondja csak a születési dátumát! Mondom. - Nahát, majdnem akkor születtem én is! - vidámodik meg. - Sajnos, nincs itt a névsorban. - Pedig a körzetes kórházból azt az információt kaptam, hogy odaszállították. Kérem, segítsen: mégis melyik traumatológiára küldhették még? - Hát, az Uzsokiba vagy a Honvédba. Ha végtagsérülése van, az Uzsokiba, ha fej, törzs, akkor a Honvédba. Esetleg a régi Merényibe. Azt mondjuk most átvette a Semmelweis Egyetem, de mindegy. Hívom az Uzsokit: - Édesapámat hajnalban mentő vitte a körzetes kórházba, de mire ezt megtudtam és hívtam őket, már továbbították traumatológiára. Nincs Önöknél véletlenül? A Fiumei úton sajnos nincs. - Mondja a nevét, taj számát, születési dátumát. Mondom. A tajt nem, mert fejből még a sajátomat sem tudom.  - Sajnos nincs itt az édesapja. De tudja mit? ...

Megállni. A kerekek is megállnak. Úgy szabályos. Erre hívja fel a figyelmet ez a tábla. Nem csak lassítani, futólag körbetekinteni! Fékezés, megállás. Várakozás. Akkor is, ha semmi nem jön, se balról, se jobbról. Ja és még egyszer körbenézni. Igen, így kell a veszélyes kereszteződésben, akkor is, ha teljesen egyedül vagyok, és csúcsforgalom esetén is. De az életben...! Ott miért? Miért kapok egy éven belül kétszer is stoptáblát? Miféle veszélyes kereszteződés ez? Most hogy került ide a nagyjából tíz perc leforgása alatt teljes némaságot okozó hangszalag- és gégegyulladás? És pont a legrosszabbkor. Persze a betegség nem tud jókor érkezni, de mégis. Bosszant, hogy emiatt végül kimaradtam Verdi csodálatos Requiemjéből, aminek már a próbáin is átjárt a katartikus öröm. Az előzetes, karmester kezei alá készítő kartermi próbán Csiki Gábor karnagyunkkal és a számomra addig teljesen ismeretlen, karizmatikus magyar karmesterrel, Nánási Henrikkel megvalósult alatt is. Sejteni lehetett, hogy emlé...

Tegnap este a Galyatető kilátóban jártunk. Szinte kézzelfogható volt, hogy Valaki tényleg jár a fák hegyén. Soha nem lehet visszaadni azt az élményt, amit az óriásira megnőtt fák együttese nyújt. Sem az egymás mellett leélt, egymáshoz idomult törzsek súlyos könnyűségét, a méltóságot; az ezerszínű zöldet, a levegő illatát és a levelek susogását, de a lemenő nyári nap olajosan aranyló, hidegen is melengető fényeit sem. Persze, egy festő megkísérelheti, de az igazi mégis csak itt, a helyszínen. Amikor pedig a kilátóból lenézek, látom, hogy mindez csak egy finom szálú, puha moha-párna, amiben cuki emberszabású bogárkák járkálnak.  És nagyon közel kerül a nyolcadik zsoltár. És eszembe jut Valaki, aki a fák hegyén jár, és ezt Kányádi Sándor szavakba tudta önteni valahogy.  És lefotózom azt a helyet, ahonnan érzem ezt a jelenlétet. És otthon megnézem. És ott van! Valaki ott járt. Ne gyertek nekem azzal, hogy ez csak a kamerám fénytörési hibája. Tudom, hogy az. Is. És még valami. Vala...

Ilyenkor elfog valami borzongató öröm. Zsigeri emelkedettség - ha létezik ilyen. Ezek azok a pillanatok, azok a csodás élethelyzetek, amikért élek, amikért érdemes élni. Jó, jó, több is volt már, de ez semmit sem vesz el a mostani szépségéből vagy értékéből. (Micsoda szerencse, hogy nem szerződtem Faust módján Mefisztóval...!) Éteri fuvoladallamok, lebegő hárfa-zongora-futamok... és megszólal százötven torok fojtott pianoban: "Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis..."  A teremben a sárga és az arany fényei uralkodnak, de nem ez számít. A kollégák hátát látom, időnként profilját. Látom az őszes, barnás, szőke és fekete üstököket, meg a fejeket, amelyekről a lombot letarolta az élet, és arra gondolok, hány év tanulás, elszánt gyakorlás van emögött, hogy ez a rengeteg ember így tud együtt emelkedni és süllyedni a fiatal karmester magabiztos mozdulataira. És közben futkos a hátamon a hideg a zsigeri örömtől, amit ez a csodálatos mű nyújt. És eszembe jutnak az én utam vargabetű...

Ki hallott már ilyet?! Fül-her-pesz? Ráadásul az övsömör vírusa okozza? (És főleg: hogy lehet ebből minél gyorsabban kijönni?) Gyönyörű jelmezt kaptam a Háború és béke első jeleneteiben. Elegáns padlizsánszínű estélyi, kesztyűvel, kis stólával, kis színházi táskával, finom mívű, fényes ékszerekkel. Hozzá hol banán- hol paradicsomkontyot fésültek fodrászaink fürge ujjai. Egy szó, mint száz: teljes mértékben elégedett voltam ezzel az "outfittel". Elégedetten mustrálgattam magam a kisebb-nagyobb tükrökben. Ez az az életérzés, amiért különösen is izgalmas számomra az operajátszás. Nagyon szeretek játszani. Szeretek énekelni is. Szeretem a zenei kihívásokat. Nem bánom, ha meg kell dolgozni az eredményért. Prokofjev műve sem adta könnyen magát. Hónapokkal előbb kezdtük az ismerkedést, a szokásos prüszkölésekkel. Mert nem elég, hogy rengeteg a kórusanyag, rengeteg a szöveg, de ráadásul oroszul! Ki emlékszik már arra! Persze, az előző évezredből itt maradt matrónaként nem jelent szám...