Egy jó fél óráig úgy tűnt, apu kijátszotta a bürokráciát és nyomtalanul eltűnt.
- Ezzel a névvel nincs betegünk felvéve - sajnálkozott a diszpécser a Traumatológián. - Mondja csak a születési dátumát!
Mondom.
- Nahát, majdnem akkor születtem én is! - vidámodik meg. - Sajnos, nincs itt a névsorban.
- Pedig a körzetes kórházból azt az információt kaptam, hogy odaszállították. Kérem, segítsen: mégis melyik traumatológiára küldhették még?
- Hát, az Uzsokiba vagy a Honvédba. Ha végtagsérülése van, az Uzsokiba, ha fej, törzs, akkor a Honvédba. Esetleg a régi Merényibe. Azt mondjuk most átvette a Semmelweis Egyetem, de mindegy.
Hívom az Uzsokit:
- Édesapámat hajnalban mentő vitte a körzetes kórházba, de mire ezt megtudtam és hívtam őket, már továbbították traumatológiára. Nincs Önöknél véletlenül? A Fiumei úton sajnos nincs.
- Mondja a nevét, taj számát, születési dátumát.
Mondom. A tajt nem, mert fejből még a sajátomat sem tudom.
- Sajnos nincs itt az édesapja. De tudja mit? Mentővel vitték tovább?
- Merem remélni, állítólag rossz állapotban volt.
- Akkor hívja a 120-at. Nekik tudniuk kell, hol tették le.
Hívom. Izmos férfihang a túloldalon.
- Mentőszolgálat, tessék.
Mondom neki, hogy hajnalban aput kórházba majd onnan tovább szállították. Kinyomozza, hogy a Traumatológián van, átadták az idegsebészetnek.
Megköszönöm, de aggodalmamnak adok hangot, mivel ott éppenséggel nem tudnak róla.
- Tudnak vagy nem tudnak, ott van! - mondja erélyesen. - Legfeljebb az intenzív osztályon. Ahogy az anamnézisét elnézem, akár ott is lehet.
Megadóan megköszönöm a segítséget, újra hívom a Traumatológiát.
Közben fél lábamat már harisnyába szuszakoltam, telefonnal a fülemen fésülködtem és úgy egyáltalán próbáltam a teendőimet még indulás előtt belepréselni a reggelbe.
- Jó reggelt, újra én vagyok, állítólag mégis önöknél van az édesapám.
- Sajnos ez teljességgel kizárt. Ha nincs a listán, akkor nincs itt.
- Esetleg lehetséges, hogy az intenzív osztályon fekszik?
- Kizárt. Akárhol lenne, a listában benne kéne szerepelnie.
- De a mentőszolgálat állítólag átadta az önök idegsebészetének.
- Várjon. Hívom a mentőszolgálatot. Visszahívom.
Várok. Visszahív.
- Sajnos, a mentőszolgálaton nem tudnak róla, hogy az édesapját elszállították volna a körzetes kórházból. De az ottani orvosnak megadtam a számát, utánanéz és vissza fogja hívni. Kérem, de tényleg csak úgy, hívjon majd vissza! Megnyugtatna, ha tudnám, hogy megvan az édesapja!
Engem is... Megköszönöm, és a várakozás alatt kapkodva szedem össze a még hiányzó holmit.
Kicsi fiam (szemtelen ám, mert a napokban túl merészelt nőni rajtam) türelmesen várakozik: megígértem neki, hogy elkísérem a találkozóhelyre, ahonnan az osztállyal mennek közös programra tovább. Nem nagy kunszt odatalálni, de mivel közel van az Operaházhoz, hát gondoltam - tegnap, gyanútlanul - hogy elkísérem. Picit késésben vagyunk, megcsörren a telefon.
- Jó reggelt, dr. xy orvos vagyok a mentőszolgálattól. Utánanéztem az édesapjának: nem vitték sehová a körzetes kórházból.
- Köszönöm a hírt, de sajnos már beszéltem velük, náluk nincs, ellenben továbbküldték.
- Igazán? A rendszerben nem ez látszik.
- Sajnos nem látom a rendszert, csak telefonálni tudok. Segítsen, hol keressem az apámat?
- Várjon. Utánanézek.
Várok. Már kissé idegesen, mert még reggelizni nem tudtam. Beszéd közben nem illik enni, meg hát nem is tudnék. Biztosan félrenyelnék izgatottságomban. Mindenesetre csomagoltam reggelit: padlizsános zöldségkrémet és pufirizses kenyeret - majd bent megeszem, meg innivalót is.
Újra csörög:
- Jó reggelt! Nna. Kinyomoztam! Az édesapja éppen úton van, még a mentőknél. Most fogják átadni.
- A Traumatológián?
- Ott.
Megköszönöm, szélsebesen felkapom a kabátot, cipőt, sapkát, sálat, kesztyűt.
Gyorsítsunk! Menjünk bringával a HÉV-ig!
Tessék! Pont most jön a járdán egy csapat gyerek. Lehet vagy két osztály is. Zsizsegnek, és főleg: elfoglalják az egész teret. Megkerülöm őket, de egy idő után feltűnik, hogy kisfiam nincs sehol.
Tessék. Ő is eltűnt! Sem előre, sem hátra nem látom.
Keresgélem, míg kiderül: hazament, mert valami lerobbant a bringán. Hazavitte, kicserélte a másik bringára.
Na, ennyi erővel gyalog gyorsabban odaértünk volna.
Sebaj, valahogy bevergődtünk.
És a kórház kedves diszpécsere?
Naná, hogy visszahívtam... volna, ha nem csak kicseng az a fránya telefon, a többedik hívásomnál is.
Azért a délelőtt során utolértem. Örült.
És apu?
Ebédszünetben bementem a kórházba.
- Jó napot! Melyik osztályon találom az apámat?
- Műtétre vár. Ott találja az előkészítőben.
Odaballagok.
- Jó napot! Hol találom az apámat?
- Jobbra az első szoba. Egyedül van.
- És mivel műtik?
- Hát ez egyáltalán nem az én kompetenciám, hogy elmondjam, hogy hematoma subduralisa van - mondja kelletlenül.
Megpróbálom jól az eszembe vésni.
Infúzió, katéter, egy szál lepedő alatt egyhetes borostás, szürkés alak. Nincs mese, ez ő.
- Szia apu!
- Szia! Ki vagy? - motyogja.
- Évi.
- Igen? Melyik Évi?
- A lányod.
És innentől megismert. Megkönnyebbültem kicsit.
(Folyt. köv.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése