New York scrapbook

Benyomásaimat lazán összefűzve ömlesztem ide. Amilyen a mostanában divatos kis kézműves termék, a scrapbook.

Elvesztem.

New York, az álmok és lehetőségek városa meghódított.

Pedig elhatároztam: csak azért sem vagyok rá kíváncsi. De becsületből, mert na, azért mégiscsak..., nekiálltam olvasgatni, hogy s mint ebben a metropoliszban. 

Évekkel ezelőtt kiolvastam a MET egykori főigazgatója, Rudolf Bing könyvét. Tanulságos volt. Legfőképp azért, mert a szakmai dolgokon túlmenően bepillantást engedett egy olyan vezetői felfogásba, ahol például a liftkezelő az ő fájós lábával ugyanolyan tiszteletet kap, ugyanúgy komolyan van véve, mint a legcsillogóbb sztárok. A legkisebb panaszt is udvarias, ám határozott stílusban rendezett el - legalábbis a levél-részletek olvastával okom van ezt feltételezni. A könyvet olvasva folyton az járt a fejemben: mi lenne, ha... Mi lenne, ha mi is pont ilyen egymás iránti tisztelettel rendeznénk a konfliktusainkat? 

Ez volt nekem eddig, ami az Újvilágból a legvonzóbb volt.

És tessék: igazándiból ugyanez nyűgöz le most is. 

Ahogy a szálloda kapuján kilépve nekiindulok a városnak, érzékelem a hatalmas, fölénk magasodó felhőkarcoló-erdőt, ugyanazt érzem, mint gyerekként, amikor faluról Budapestre látogattam. Az ámulat ugyanaz. Csak akkor kisebb voltam, és nagyobb volt a különbség. 

Mert New York tulajdonképpen egy kicsit sokkal nagyobb Budapest.

Szinte minden van, ami otthon: éjszakai élet, nyüzsgés, dudálás, szabálytalanul leparkoló álomautók (amiket ugyanúgy büntetnek), harsány fiatalok, utcán szétesett szemétkupac, babakocsis-kutyás hajléktalanok (de szigorúan menet vagy épp megállva, a kismillió pad egyikén sem lakott senki), nyegle fiatalok.

Első este leültem a szökőkútnál. A pad tiszta. A vízsugár mindenütt akadálytalanul, szabályosan ível. A forgalom ingerült tülekedésében egy jótékony nyugalom-buborék: vízcsobogás relaxálja az utazásban kissé meggyötrődött lényemet. 

New York férfiasan tökéletes: tele van azzal az erővel, lendülettel, tettvággyal, ami a férfiakban számomra olyan lenyűgöző. Mindig nyughatatlan, még jobban, még többet, még nagyobbat akar. 

És úgy el is tudja magát hagyni, ahogy akár ugyanaz a férfi, ha nincs ott a siker. 

Első naptól kezdve éreztem egy fura szagot. Kicsit az állatkertre emlékeztet, kicsit keleti fűszerre, kicsit a hányadékra. Büdös, na. A sokadik napon mondta egyik kollégám, hogy ez a füves cigi szaga. Hát nem tudtam. De folyton érzem. Hol halványabban, hol erősebben. És eszembe jut, amit Illyés Gyula könyvében, a Puszták népében olvastam: az orr civilizálódik leghamarabb. (Fájdalmas hangon írta ezt, arra emlékezve, gyerekként mennyire szerette arcát anyja parasztkötényébe fúrni, és kimosakodott úriemberként mennyire orrfacsarónak érzi ezt az egykor olyan sokat jelentő szagot.)

A szagról eszembe jut Carolyne. Neki volt egy kicsit ilyen szaga. 

A húgom szedte föl, jobban mondva ráragadt egyszer ez a lányka. Tuti nem volt még húszéves. Nem tudott semmit magyarul. 

Fehérváron kétségbeesve kóválygott a buszállomáson. Lekéste az utolsó pesti buszt, amivel elérhette volna a repülőjét, és nem tudta, hol szálljon meg éjszaka. Nem tudom, mit mondhatott, de az én finom lelkű húgomnak megesett rsjta a szíve. Őt magát vendégségbe vártuk, tudta, nem dobjuk ki Carolyne-nal sem. 

Rémült, kétségbeesett bogárka volt. És rendkívül hálás a szállásért. Egyre hajtogatta, hogy nem akar a terhünkre lenni, csak nem akart az utcán éjszakázni. Persze, hogy nem zavart. Kapott vacsorát, bár először nem akarta elfogadni. Aztán felengedett: megfürdött, hajat mosott - és olyan boldog volt, mint egy kisgyermek. Thank you so much! - mondta ezerszer. 

Reggel elmagyaráztuk neki, hogy hogyan jut el a reptérre, és útjára bocsátottuk. Pár hét múlva küldött egy levelet, mely a forró hálától szinte szétolvadt. De elvesztettem a borítékot, amin a címe volt. 

Carolyne-on éreztem valami nagyon hasonlót, mint itt. Azt gondoltam akkor, hogy talán a benne keveredő rasszok hozták létre ezt a sajátságos illatot. A nagyszülei közül egyik magyar (őtőle ment hazafelé épp), másik francia, harmadik indián, negyedik pedig egy már jócskán keveredett amerikai. Még az is lehet, hogy tényleg a színes testbőr illata is az, amit érzek. Ki tudja? Hiszen tényleg mindenkinek saját szaga van. Nekik nyilván erősebb.

New York nagy. Hatalmas. Évekig lehet benne barangolni és mindig újat találni. Ez nekem túl nagy falat. Jobban esik elszottyogni egy-egy számomra érdekes részletén. Én így teszem magamévá: nem elsietve, csak, amennyi kényelmesen, kellemesen belefér. De annak aztán örülök, nagyon.

Kollégáim élvezettel vetik bele magukat a Város nézésébe. Milyen jó lenne minél többet látni, minél több élményt begyűjteni! Örömteli készülődésük, izgatottságuk időnként rám is átragad. Aztán szobámba érve csak beledőlök a hatalmas, királynői ágyba, és várom, hogy elcsigázott tagjaimba visszatérjen az életerő. Nem hiába.

Bár elsősorban dolgozni jöttünk, jut elég szabad idő - kinek mire szánja. Én pihenéssel gondoltam eltölteni.

De azért minden napra jut egy-két morzsa a Városból. Egyik finomabb, másik kevésbé. 

Öröm volt a színházba bemenni, ott a helyi lehetőségeket feltérképezni. Innen a fodrásznő igyekezetét viszem magammal, aki lelkiismeretesen gyúrta át frizurámat fiúsra (mivelhogy egy megváltozott nemi identitású nőt alakítok), beletéve minden tudását: hajhálót, csatokat és főleg hajlakkot nem kímélve igazgatta fejemet, miközben basszushangján instruált, mivel tudnék hozzájárulni én is a nagy mű létrejöttéhez. Egy jelenség volt.

Aztán a drága doktornénink, Margitka segítőkészségét, amivel az előadás előtt próbálta az egyre erősödő bélcsikarásomat enyhíteni varázsládikája tartalmával. (Felelőtlen módon betértem az előadás napján egy kifőzdébe, hogy egy jó főtt tésztát egyek. Pasta pomodoro. Paradicsomos tészta. Vajon mi lehetett abban?)

A Central Park megmarad kedvencnek. Pedig még csak egy tizedét sem barangoltam be. De olyan boldogságot, mint a természetben, máshol nehéz elérni.

A Szabadság-szobrot távolról csodáltam. Útikönyv-tanácsra az ingyenes, sokemeletes komppal áthajóztam Staten Island-re, menet közben gyönyörködve a város festői látképében, a hatalmas kikötőben, a gyönyörű hidakban, no meg a Hatalmas Hölgyben. Az útikönyvet egyik barátom ajánlotta fel, csak úgy, hogy legyen. A másikat egy másik vette ki könyvtárból. Jó érzés kézbevenni és közben rájuk gondolni. 

A Metropolitan Operába is eljutottam. No, nem úgy, mint azok a lelkes kollegák,  akik az élményt a teljességig fokozva egy Tosca-előadásra váltottak jegyet. Nem. A magam tempójában, a magam társaságában, verőfényes napsütésben érkeztem. Barátságos, udvarias személyzet fogadott, udvariasan belepillantottak kivételesen lapos táskámba, és ajánlották, hogy készítsek minél több fotót.

Magammal viszem a városban kavargó, Halloween-re igyekvő tömeg képét. Közben visszhangzik lelkemben, amit még liturgiaórán tanultunk: hogy az ember mennyire homo ludens, mennyire fontos a játékosság számára, és hogy a nagy össznépi vidámkodásnak milyen fontos feszültség-kisütő szerepe van. Mármint az igazi ereszd-el-a-hajamat felelőtlenségű, tömegbeolvadós bulinak. És akkor tényleg tökmindegy, minek nevezzük. Halloween vagy farsang vagy Szentiván-éj. Kell, mint mennydörgés után a zivatar.

Talán emlékezni fogok a Disney-hősöknek öltözött fiatalokra, akik látva, hogy megpróbálom lekattintani őket, buzgón mellémugrottak, Csináljunk közös képet?, s válaszra nem várva előzékenyen kikapták a telefont a kezemből, mellémállt a banda, egyikük fotózott, majd rögtön tartották a markukat, "támogassam" már őket. Miért, ha nem adok, kitörlitek a képet? Természetesen! - kapta ki máris a telefont a kezemből a fiatalember, és egy pillanat alatt kitörölte remekművét. Így vesztettem el valamit, amire sosem vágytam. A telefont szerencsére visszakaptam. Utána valahogy nem volt kedvem fényképezgetni.


(Miket írtam még?)