Fejembe vettem, hogy a Metropolitan Operás látogatásom után kisétálok a helyi Dunapartra, a Hudson folyóhoz. Közel van, alig pár utca, csak elugrom, aztán vissza, a szállóba. El is indultam. Viszont így, hogy magamban banduloktam, minden apróságon elméláztam. Néztem, ahogy a bölcsis csoport gyakorlatilag közös pórázon vezetgetve döcög az utcán. Elöl fiatal férfi, hátul ifjú nő baktat velük. A hosszú közös szíjról oldalirányba leágazó pici pántok végét fogva haladtak. Egy nagy csimota-fürt. Csendben mentek, nem csipogott senki. Bár ebben az életkorban egyszerre talán nem is megy a beszéd és a járás, aztán meg hatalmas az alapzaj, tán át sem tudják kiabálni.
Néztem az anyukákat, akik a játszótér felé terelgették a babakocsi mellett botladozó kicsinyeiket. Amúgy az itteni játszóterek sehol nincsnek a pestiekhez képest. Kevesebb és kevésbé felszerelt. De legalább van.
A hatalmas, megszámlálhatatlan emeletű házakban vajon hány család él? Mekkora kortól adják be megőrzőbe a babákat? Meddig maradhatnak vajon a családi fészekben?
Tessék, nem tudom elhessegetni ezeket a gondolataimat itt sem.
A parton lesétáltam a vízig. Gyönyörködtem a hatalmas, csillogó kövekben. Mintha kristálycukorral szórta volna be valaki.
Nem volt olyan egyenes ide az út, ahogy a térkép után tűnt, mert a Város építési lázában itt is - ott is ideiglenes kerítések állták utamat - forgalom elől elzárt építési területek.
Szeretem az építés zaját. Mostanában legalábbis. Jó arra gondolni, hogy itt mindjárt lesz valami. Valami nagyszerű, csodálatos - ami működik is majd. A félkész épület oldalán ideiglenes liftek szaladgálnak zümmögve, zörögve föl-le. Belépés csak kemény kalapban! - int a kerítésre rakott tábla. A munkások integetnek, kiabálnak egymásnak, hangjukat elnyomja a sokféle kalapálás zaja.
A Hudson szélén elrozsdásodott építmény áll. Hosszú lábain méltóságteljes mélabúval mered a víztükör fölé. Mi lehet ez? Valami tároló? Vagy egy régi bakdaru?
Ha jól értelmeztem az angol szavak egymásutánjából, egy valamikori összekötő híd lehetett a pesti és budai oldal között. Vagy ha már budapesties képpel élek, inkább Csepel és Albertfalva között. A régi rozsdamarta építmény talán a hidat emelő csigákat mozgathatta. Vagy tudja a fene. Értek én ehhez? Ráadásul a partról megközelíthetetlen: a pallót, ami valamikor összeköthette a parttal, gondos kezek eltették. Talán a helyi műemlékvédelem.
A parti pázsit tömött zöldjére egy fiatal férfi fél kézzel szép fehér takarót terít. Másik karjában fél év körüli baba. Ahogy a pokrócot szépen elsimogatta, gyengéden ráhelyezi a láthatóan erős, jól fejlett babát. Ezek a picik még pontosan tudják, mi kell nekik. Önmaguk tökéletes edzői. Azonnal négykézlábra emelkedik, hintázik, hasraesik, újra meg újra. Ezt a kitartást kéne csak valahogy megőrizni, támogatni. És akkor nincs szükség extra motivációra. Ami be van programozva, az elég - hacsak mi, felnőttek ki nem irtjuk belőlük fáradságos munkával. ( de még milyen fáradságossal...)
Szeretem New Yorkban, hogy itt az utcai virágládákban, de még az útszélre ültetett fák tövénél is változatos és hatalmas virágorgia van. Pistikék, dísz-káposzták, krizantémok, aszparágusz és társaik. Anyu jut róla eszembe, az ő öröme a dédelgetett növények virulása láttán.
Kivételesen társaságban is nekiindultam a Városnak. Megtudtuk, hogy csak pár ház választ el bennünket a finomlelkű, aprótermetű magyar zeneszerző-óriás, Bartók egykori lakóházától. Tábla hirdeti egykori ottlétét.
Nem futotta nekik luxusra. Nagyon kellett fogni a pénzt, hogy boldoguljanak. Kicsit szégyenkezve gondolok rá, mennyivel kényelmesebb most nekem, mint neki volt egykoron.
Szerettem volna visszatérni a Central Parkban ahhoz a padocskához, amin első reggel üldögéltem. De már nem lehet. Lezárták azt a részt a tűzoltók felvonulási területnek. Pedig milyen meghitt volt az az öblöcske! De legalább lencsevégre kaptam.
Most a New York Marathonra készülnek itt. Még több a futó. Még nagyobb a felhajtás.
Nem tudok futni. Pedig állítólag hatalmas élmény. És egy-egy ilyen megarendezvény állítólag fantasztikus közösségi élményt képes nyújtani. Inkább elhiszem.
(Miket írtam még?)
Néztem az anyukákat, akik a játszótér felé terelgették a babakocsi mellett botladozó kicsinyeiket. Amúgy az itteni játszóterek sehol nincsnek a pestiekhez képest. Kevesebb és kevésbé felszerelt. De legalább van.
A hatalmas, megszámlálhatatlan emeletű házakban vajon hány család él? Mekkora kortól adják be megőrzőbe a babákat? Meddig maradhatnak vajon a családi fészekben?
Tessék, nem tudom elhessegetni ezeket a gondolataimat itt sem.
A parton lesétáltam a vízig. Gyönyörködtem a hatalmas, csillogó kövekben. Mintha kristálycukorral szórta volna be valaki.
Nem volt olyan egyenes ide az út, ahogy a térkép után tűnt, mert a Város építési lázában itt is - ott is ideiglenes kerítések állták utamat - forgalom elől elzárt építési területek.
Szeretem az építés zaját. Mostanában legalábbis. Jó arra gondolni, hogy itt mindjárt lesz valami. Valami nagyszerű, csodálatos - ami működik is majd. A félkész épület oldalán ideiglenes liftek szaladgálnak zümmögve, zörögve föl-le. Belépés csak kemény kalapban! - int a kerítésre rakott tábla. A munkások integetnek, kiabálnak egymásnak, hangjukat elnyomja a sokféle kalapálás zaja.
A Hudson szélén elrozsdásodott építmény áll. Hosszú lábain méltóságteljes mélabúval mered a víztükör fölé. Mi lehet ez? Valami tároló? Vagy egy régi bakdaru?
Ha jól értelmeztem az angol szavak egymásutánjából, egy valamikori összekötő híd lehetett a pesti és budai oldal között. Vagy ha már budapesties képpel élek, inkább Csepel és Albertfalva között. A régi rozsdamarta építmény talán a hidat emelő csigákat mozgathatta. Vagy tudja a fene. Értek én ehhez? Ráadásul a partról megközelíthetetlen: a pallót, ami valamikor összeköthette a parttal, gondos kezek eltették. Talán a helyi műemlékvédelem.
A parti pázsit tömött zöldjére egy fiatal férfi fél kézzel szép fehér takarót terít. Másik karjában fél év körüli baba. Ahogy a pokrócot szépen elsimogatta, gyengéden ráhelyezi a láthatóan erős, jól fejlett babát. Ezek a picik még pontosan tudják, mi kell nekik. Önmaguk tökéletes edzői. Azonnal négykézlábra emelkedik, hintázik, hasraesik, újra meg újra. Ezt a kitartást kéne csak valahogy megőrizni, támogatni. És akkor nincs szükség extra motivációra. Ami be van programozva, az elég - hacsak mi, felnőttek ki nem irtjuk belőlük fáradságos munkával. ( de még milyen fáradságossal...)
Szeretem New Yorkban, hogy itt az utcai virágládákban, de még az útszélre ültetett fák tövénél is változatos és hatalmas virágorgia van. Pistikék, dísz-káposzták, krizantémok, aszparágusz és társaik. Anyu jut róla eszembe, az ő öröme a dédelgetett növények virulása láttán.
Kivételesen társaságban is nekiindultam a Városnak. Megtudtuk, hogy csak pár ház választ el bennünket a finomlelkű, aprótermetű magyar zeneszerző-óriás, Bartók egykori lakóházától. Tábla hirdeti egykori ottlétét.
Nem futotta nekik luxusra. Nagyon kellett fogni a pénzt, hogy boldoguljanak. Kicsit szégyenkezve gondolok rá, mennyivel kényelmesebb most nekem, mint neki volt egykoron.
Szerettem volna visszatérni a Central Parkban ahhoz a padocskához, amin első reggel üldögéltem. De már nem lehet. Lezárták azt a részt a tűzoltók felvonulási területnek. Pedig milyen meghitt volt az az öblöcske! De legalább lencsevégre kaptam.
Most a New York Marathonra készülnek itt. Még több a futó. Még nagyobb a felhajtás.
Nem tudok futni. Pedig állítólag hatalmas élmény. És egy-egy ilyen megarendezvény állítólag fantasztikus közösségi élményt képes nyújtani. Inkább elhiszem.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése