A tanáraim között voltak férfiak. Olyanok is, akikre mindig szívesen
gondolok vissza. Atyai szeretettel terelgettek bennünket, öntötték elénk
tudásuk javát, élettapasztalatuk esszenciáját.
A mai napon, Férfiak Napján külön szeretettel emlékszem rájuk.
Bárdonicsek Tanár Úr - így, csupa nagybetűvel - történelmet tanított nekünk. Rajongva szerettük. Mi, a konzis osztály, egyhangúlag megválasztottuk osztályfőnök-helyettesnek. Mert jó volt vele lenni. Filigrán, közepesnél talán kisebb termetű ember, de mi mind felnéztünk rá. A tudása miatt, a humora, barátságos szarkazmusa miatt. Úgy tanította a történelmet, hogy az mindjárt érdekes lett. Én ugyan be vagyok oltva történelem ellen, de még én is élveztem bejárni az óráira. Időnként filozófikus-távolságtartó megjegyzéseket tett a házasság nehézségeire. De mindig sütött belőle az elfogadás. Emlékszem, 1989-ben a töriórán néztük a tévét. (Modern dolognak számított ez egy tanteremben akkoriban.) A rendszerváltás volt épp a téma. Mivel éppen akkor történt. A Tanár Úr jellegzetes fintorával felénk fordult:
- Jól jegyezzék meg, ez egy történelmi pillanat! A gyerekeik ezt az iskolában tanulni fogják majd!
Mert ő nemcsak átlátott mindent, de egyike volt azoknak a középiskolai bútordaraboknak, akik magázták a gyerekeket.
Az ő inspirációjára, mert olyan érdekesen tudott mesélni, igyekeztem megtanulni, amit csak lehetett.
A dolgozatírás mindig úgy zajlott: bejött az aznapi sajtóval, méghozzá azzal a napilappal, ami négyzetcentiméterben a legnagyobb volt, leült a tanári asztalhoz, két lábfejét beakasztotta a tanári szék első két lábába, hátradőlt, és maga elé emelte a lapot.
- Puskázhatnak nyugodtan - szólt ki a lap mögül -, de akinél észreveszem, egyest kap!
Azzal nekilátott hatalmas zörgéssel az olvasásnak.
Nem tudtam jól puskázni. Mindig ideges voltam tőle. A lebukás réme pont elég volt, hogy frusztráljon. Így aztán hiába a tanári segítő szándék, az érettségi év végére 4,5-ös átlagot tudtam felhozni.
- Hát most mondja meg: mit adjak? - szegezte nekem a nagy kérdést. - Négyest kér vagy ötöst?
Nagyon furcsállottam a kérdést, mert azzal tisztában voltam, hogy a tudásom a közepest is alulról súrolja.
- Inkább négyest, Tanár Úr!
Elbámult, de hamar feltalálta magát:
- Rendben. De ez esetben az érettségire ötöst fog kapni! - szögezte le energikusan.
Nem akartam elszomorítani, hát tanultam, mint a kisangyal.
Az érettségi vizsgára felkészülten érkeztem.
A nehezebbik, A-tételnél simán ment minden, értettem mindent, tudtam válaszolni. Azt bezzeg elfelejtettem, miről szólt. Ám a B-tétel jól az emlékezetembe vésődött.
- Mit hallunk? - érdeklődött a vizsgaelnök.
- Az agrárollóról kéne beszéljek, de nem tudok.
- Hogyhogy? Nem emlékszik rá?
- Nem, sajnos. Maximum a metszőollóra tudok gondolni.
Láttam kiütközni Bárdonicsek Tanár Úron az izgalom jeleit. Hogy ad nekem majd erre ötöst?
- Honnan is tudná - vágott közbe -, papgyerekként sose volt rá szüksége.
Majd ott helyben elmagyarázta nekem, hogy miként is nyílik szét az agrárolló két szára. A termelők faragnak rá - ennyire mai napig emlékszem. Ültem, bólogattam, és azon gondolkodtam, hogy egy ötös és egy egyes átlaga az végül is egy hármas, tehát nem bukok meg.
Az érettségi bizonyítványomban azonban mégis ötös szerepel a történelem sorában. Mert a Tanár Úr úriember - amit megígért, annak meg kell lennie.
Az érettségi izgalmai ezzel nem értek véget. Zenei szakközépiskolába járva ugyan matematikából nem kellett érettségiznünk, zenei tárgyakból annál inkább.
Így aztán összhangzattanból is.
Győrffy papánál vizsgáztunk, mivel ő tanította az osztályunkat. Rettenetesen élveztem. Kis bajuszkája miatt Harcsabajusz Kapitánynak is hívtam. Jellegzetes, elnyújtott orrhangon beszélt hozzánk. Egyik fárasztó szóviccet gyártotta a másik után. Ahogy kimondta, máris csintalanul ragyogtak a szemei, játékos, kisfiús mosollyal nézett ránk.
- Éva, szívem, Éva, ott érik az oktávpárhuzam! - feddett meg fejét ingatva a hibásan kidolgozott összhangpélda láttán.
Győrffy tanár úr az összhangzattant nem a megszokott példatárból tanította. Neki más elve volt: a zenét az érzetek irányából érzékeltetve segített minket a tudásra. Elve, hogy minden funkcióhoz érzet tartozik, azt kell felismerni, megérezni, utána jöhet az elmélet. Éppannyira egyszerű, kézenfekvő ötlet, mint amennyire zseniális. Nekem még megvan az a stencilezett jegyzet (ifjabbak kedvéért: akkoriban a stencilezés volt a sokszorosítás), amit apró gyöngybetűivel maga írt. Pici, egyenes, okos kis betűk és számok. Ha ránéz az ember, látja azt az gondos szeretetet, amellyel megírták.
De a tanár úr nemcsak az összhangzattant szerette szenvedélyesen, ránk is gyermekeiként tekintett. Ő volt az, aki látván vézna testalkatomat, anyunak felajánlott egy zsák kukoricát (komolyan!), hogy kicsit felhizlaljon engem vele. Sőt, amikor a taxisblokád idején megszületett a lánya, legkedvesebb barátnőmmel együtt minket küldött a frissen szült asszonykájához a kórházba, hogy meglátogassa szegénykét valaki az újszülöttel együtt. Ő maga a blokád miatt nem tudott bejutni a városba.
Nagyon szerettem az óráit. Igazi flow-élmény volt mindig, bár akkor még nem ismertem ezt a kifejezést. Azt hiszem, a mellékdomináns akkordokat vezette fel emígy: elmesélte, hogy egy kalandor kutató bebizonyította, hogy Afrikából simán el lehet tutajozni Közép-Amerikába, csak éppen a megfelelő ponton kell elindulni, meg a megfelelő időben. Bebizonyítandó, hogy a piramisok ötletét akár Egyiptomból is vehették odaát. A lényeg: amire nem számítanánk, mégis lehetséges. Gondolom, arról szólt a tanmese, hogy a mellékdominánsokkal is ilyen egyszerű más, távolabbi hangnemekbe modulálni. Sokat mesélt nekünk zenén kívüli dolgokról, rávilágítva, hogy a zenében és az életben ugyanazok a törvényszerűségek uralkodnak.
Valami rejtélyes okból kifolyólag engem különösen kedvelt - vagy csak én éreztem úgy? - és igen sokra tartotta a hallásomat.
Azonban az érettségi vizsga szóbeli részénél hiába ült a zongora mellett, játszva egyik gyönyörű akkordot a másik után, cserbenhagyott a fülem, leblokkolt az agyam. Nem tudtam megnevezni az elhangzó hangfürt hangjait.
- De hát Éva, maga ezt tudja! - mondta, csodálkozó pillantást vetve rám. És igen, tudtam, hogy ezt egyébként tudom, de akkor és ott annyira erőt vett rajtam a lámpaláz, hogy mégsem tudtam. Rámnézett, és újra leütötte az akkordot.
- Évám, figyeljen csak! Vegyen egy mély levegőt, és nyissa ki a fülét! - biztatott azon a bizonyos elnyújtott orrhangon, miközben bajuszkája mókásan járt fel-alá.
Nem tudom, mi történhetett akkor, de ez volt az első pont talán, amikor elkezdtem hinni a gondolatátvitel képességében. Mert akkor, mintha valami gát tört volna át bennem, hirtelen mindent TUDTAM. Mi tehette ezt? Talán a hite, amivel erősen hitte, hogy igenis jó a fülem? Nem tudom. De azt igen, hogy azóta is hálás vagyok neki ezért.
A Zeneakadémiára első körben nem jutottam be. Ott nem volt mellettem olyan ember, aki ennyire erősen hitt volna bennem. (Az ellinkeskedett zongora-nem-gyakorlások azonban sajnos könyörtelenül hallatszottak. Ezzel a manuális készséggel sajnos nem lehet elvégezni az ének-karvezetés tanszakot.)
A Tanárképzőbe kerültem, itt végeztem aztán a szolfézstanári szakot. Az egyházzene tanszakra később jutottam be kedves barátosnémmal együtt.
Különleges légköre volt ennek a tanszaknak, amelyet erősen meghatározott Dobszay tanár úr személyisége. Ő is atyaként terelgetett bennünket, igyekezve mindenkinek a legjobbat adni, amit csak lehetséges. A tanszakot bútorozta, a könyvtárat bővítette, az orgonákat megépíttette, és egyfolytában segített a pályázatok megtalálásában. Aki akart, boldogulhatott, tanulhatott, minden irányba nyitott volt, mindenkinek mutatta és törte az utat. Számomra már az is megtiszteltetés volt, hogy a szolfézskönyvek szerzőjével egy légtérben lehetek. Az a hihetetlen kreativitás, az a hatalmas zenei anyag, amiből a könyveiben szemelvényeket mutatott, a sokoldalúság és a személyében jelenlévő buldózer-erejű lendület teljesen lenyűgözött.
Emlékszem, vettünk vízforralót, hogy az órák közötti szünetekben tudjunk teázni. És persze teafű, kockacukor, citromlé is volt. Tanár úrnak minimum öt kockacukor dukált. Egyszer még azt is megbeszéltük a legnagyobb egyetértésben, hogy a rakott krumpli akkor az igazi, ha a hozzávalókat nem rétegesen tesszük bele, hanem egyforma darabokra vágva, egyszerűen fakanállal összekeverve és leöntve tejföllel. Így kell kisütni, így a legjobb.
Tiszteltem és szerettem őt is. Neki köszönhetem, hogy a gregorián zene alapjait úgy-ahogy elsajátítottam. Szendrey tanárnővel együtt különleges jelenség voltak. A Nagy Elődök-érzésem volt mindig, amikor találkoztunk. Az a szerelmes rajongás, amivel ők viseltettek a régi zenék iránt, megfertőzött engem is. (Egy szép, katolikus lánykollégiumban laktam, amit a szerzetesnők éppen frissen kaptak vissza az államtól, és ezért az ilyen elhajlottakat is bevették nagy hirtelen a lakóik közé, ha megfelelően viselkedtek. Itt hallottam először, amikor a gangon végigsétáltam, hogy "a Szűzanya sír, ha egy lány fütyül". Ennek persze egy szavát sem hittem el. Ha én lennék a Szűzanya, inkább mosolyognék, ha olyan boldog lányokat látnék, akik fütyülnek örömükben! Az viszont igaz, hogy amikor a gregorián példatár gyönyörűséges tételeit csicseregtem, vagy néha csak úgy, a magam örömére dudorásztam, senki nem csitított.)
Egy ízben a zsoltártónusok témáját húztam a félévi vizsga alkalmával. Emlékeztem én, hogy tanultunk róla. De hogy hogyan is megy? Mi is az alaphang? Vagy mit kell tudni róla? Semmi, de semmi az égadta világon nem ugrott be.
- Ne haragudjon, tanár úr, nem tudom. Húzhatok másik tételt?
- Dehogynem, tudja! - válaszolt a tanár úr. Egyszerűen nem engedte, hogy feladjam. És akkor újra megtörtént a csoda: az ő tudása egyszerűen átszállt a fejembe. Na jó, arra a pár percre csak, és természetesen csak a zsoltártónusok tekintetében. Ebben biztos vagyok. Éreztem, ahogy megnyílik az agyamban egy ajtó, és a tudás átúszik belé. Mert annyira hitt bennem: átsugallta belém a tudást.
Nem hiszem, hogy érdemes lettem volna erre a sok-sok támogató szeretetre, de az biztos: soha nem akarom elfelejteni, hogy hittek bennem, hogy egyenrangúként tekintettek rám, és főleg: nem vonták kétségbe a tehetségemet akkor sem, amikor minden jel az ellenkezőjére utalt.
A mai napon különös szeretettel gondolok rájuk.
Köszönöm, Bárdonicsek János, Győrffy István és Dobszay László Tanár Urak!
(Miket írtam még?)
A mai napon, Férfiak Napján külön szeretettel emlékszem rájuk.
Bárdonicsek Tanár Úr - így, csupa nagybetűvel - történelmet tanított nekünk. Rajongva szerettük. Mi, a konzis osztály, egyhangúlag megválasztottuk osztályfőnök-helyettesnek. Mert jó volt vele lenni. Filigrán, közepesnél talán kisebb termetű ember, de mi mind felnéztünk rá. A tudása miatt, a humora, barátságos szarkazmusa miatt. Úgy tanította a történelmet, hogy az mindjárt érdekes lett. Én ugyan be vagyok oltva történelem ellen, de még én is élveztem bejárni az óráira. Időnként filozófikus-távolságtartó megjegyzéseket tett a házasság nehézségeire. De mindig sütött belőle az elfogadás. Emlékszem, 1989-ben a töriórán néztük a tévét. (Modern dolognak számított ez egy tanteremben akkoriban.) A rendszerváltás volt épp a téma. Mivel éppen akkor történt. A Tanár Úr jellegzetes fintorával felénk fordult:
- Jól jegyezzék meg, ez egy történelmi pillanat! A gyerekeik ezt az iskolában tanulni fogják majd!
Mert ő nemcsak átlátott mindent, de egyike volt azoknak a középiskolai bútordaraboknak, akik magázták a gyerekeket.
Az ő inspirációjára, mert olyan érdekesen tudott mesélni, igyekeztem megtanulni, amit csak lehetett.
A dolgozatírás mindig úgy zajlott: bejött az aznapi sajtóval, méghozzá azzal a napilappal, ami négyzetcentiméterben a legnagyobb volt, leült a tanári asztalhoz, két lábfejét beakasztotta a tanári szék első két lábába, hátradőlt, és maga elé emelte a lapot.
- Puskázhatnak nyugodtan - szólt ki a lap mögül -, de akinél észreveszem, egyest kap!
Azzal nekilátott hatalmas zörgéssel az olvasásnak.
Nem tudtam jól puskázni. Mindig ideges voltam tőle. A lebukás réme pont elég volt, hogy frusztráljon. Így aztán hiába a tanári segítő szándék, az érettségi év végére 4,5-ös átlagot tudtam felhozni.
- Hát most mondja meg: mit adjak? - szegezte nekem a nagy kérdést. - Négyest kér vagy ötöst?
Nagyon furcsállottam a kérdést, mert azzal tisztában voltam, hogy a tudásom a közepest is alulról súrolja.
- Inkább négyest, Tanár Úr!
Elbámult, de hamar feltalálta magát:
- Rendben. De ez esetben az érettségire ötöst fog kapni! - szögezte le energikusan.
Nem akartam elszomorítani, hát tanultam, mint a kisangyal.
Az érettségi vizsgára felkészülten érkeztem.
A nehezebbik, A-tételnél simán ment minden, értettem mindent, tudtam válaszolni. Azt bezzeg elfelejtettem, miről szólt. Ám a B-tétel jól az emlékezetembe vésődött.
- Mit hallunk? - érdeklődött a vizsgaelnök.
- Az agrárollóról kéne beszéljek, de nem tudok.
- Hogyhogy? Nem emlékszik rá?
- Nem, sajnos. Maximum a metszőollóra tudok gondolni.
Láttam kiütközni Bárdonicsek Tanár Úron az izgalom jeleit. Hogy ad nekem majd erre ötöst?
- Honnan is tudná - vágott közbe -, papgyerekként sose volt rá szüksége.
Majd ott helyben elmagyarázta nekem, hogy miként is nyílik szét az agrárolló két szára. A termelők faragnak rá - ennyire mai napig emlékszem. Ültem, bólogattam, és azon gondolkodtam, hogy egy ötös és egy egyes átlaga az végül is egy hármas, tehát nem bukok meg.
Az érettségi bizonyítványomban azonban mégis ötös szerepel a történelem sorában. Mert a Tanár Úr úriember - amit megígért, annak meg kell lennie.
Az érettségi izgalmai ezzel nem értek véget. Zenei szakközépiskolába járva ugyan matematikából nem kellett érettségiznünk, zenei tárgyakból annál inkább.
Így aztán összhangzattanból is.
Győrffy papánál vizsgáztunk, mivel ő tanította az osztályunkat. Rettenetesen élveztem. Kis bajuszkája miatt Harcsabajusz Kapitánynak is hívtam. Jellegzetes, elnyújtott orrhangon beszélt hozzánk. Egyik fárasztó szóviccet gyártotta a másik után. Ahogy kimondta, máris csintalanul ragyogtak a szemei, játékos, kisfiús mosollyal nézett ránk.
- Éva, szívem, Éva, ott érik az oktávpárhuzam! - feddett meg fejét ingatva a hibásan kidolgozott összhangpélda láttán.
Győrffy tanár úr az összhangzattant nem a megszokott példatárból tanította. Neki más elve volt: a zenét az érzetek irányából érzékeltetve segített minket a tudásra. Elve, hogy minden funkcióhoz érzet tartozik, azt kell felismerni, megérezni, utána jöhet az elmélet. Éppannyira egyszerű, kézenfekvő ötlet, mint amennyire zseniális. Nekem még megvan az a stencilezett jegyzet (ifjabbak kedvéért: akkoriban a stencilezés volt a sokszorosítás), amit apró gyöngybetűivel maga írt. Pici, egyenes, okos kis betűk és számok. Ha ránéz az ember, látja azt az gondos szeretetet, amellyel megírták.
De a tanár úr nemcsak az összhangzattant szerette szenvedélyesen, ránk is gyermekeiként tekintett. Ő volt az, aki látván vézna testalkatomat, anyunak felajánlott egy zsák kukoricát (komolyan!), hogy kicsit felhizlaljon engem vele. Sőt, amikor a taxisblokád idején megszületett a lánya, legkedvesebb barátnőmmel együtt minket küldött a frissen szült asszonykájához a kórházba, hogy meglátogassa szegénykét valaki az újszülöttel együtt. Ő maga a blokád miatt nem tudott bejutni a városba.
Nagyon szerettem az óráit. Igazi flow-élmény volt mindig, bár akkor még nem ismertem ezt a kifejezést. Azt hiszem, a mellékdomináns akkordokat vezette fel emígy: elmesélte, hogy egy kalandor kutató bebizonyította, hogy Afrikából simán el lehet tutajozni Közép-Amerikába, csak éppen a megfelelő ponton kell elindulni, meg a megfelelő időben. Bebizonyítandó, hogy a piramisok ötletét akár Egyiptomból is vehették odaát. A lényeg: amire nem számítanánk, mégis lehetséges. Gondolom, arról szólt a tanmese, hogy a mellékdominánsokkal is ilyen egyszerű más, távolabbi hangnemekbe modulálni. Sokat mesélt nekünk zenén kívüli dolgokról, rávilágítva, hogy a zenében és az életben ugyanazok a törvényszerűségek uralkodnak.
Valami rejtélyes okból kifolyólag engem különösen kedvelt - vagy csak én éreztem úgy? - és igen sokra tartotta a hallásomat.
Azonban az érettségi vizsga szóbeli részénél hiába ült a zongora mellett, játszva egyik gyönyörű akkordot a másik után, cserbenhagyott a fülem, leblokkolt az agyam. Nem tudtam megnevezni az elhangzó hangfürt hangjait.
- De hát Éva, maga ezt tudja! - mondta, csodálkozó pillantást vetve rám. És igen, tudtam, hogy ezt egyébként tudom, de akkor és ott annyira erőt vett rajtam a lámpaláz, hogy mégsem tudtam. Rámnézett, és újra leütötte az akkordot.
- Évám, figyeljen csak! Vegyen egy mély levegőt, és nyissa ki a fülét! - biztatott azon a bizonyos elnyújtott orrhangon, miközben bajuszkája mókásan járt fel-alá.
Nem tudom, mi történhetett akkor, de ez volt az első pont talán, amikor elkezdtem hinni a gondolatátvitel képességében. Mert akkor, mintha valami gát tört volna át bennem, hirtelen mindent TUDTAM. Mi tehette ezt? Talán a hite, amivel erősen hitte, hogy igenis jó a fülem? Nem tudom. De azt igen, hogy azóta is hálás vagyok neki ezért.
A Zeneakadémiára első körben nem jutottam be. Ott nem volt mellettem olyan ember, aki ennyire erősen hitt volna bennem. (Az ellinkeskedett zongora-nem-gyakorlások azonban sajnos könyörtelenül hallatszottak. Ezzel a manuális készséggel sajnos nem lehet elvégezni az ének-karvezetés tanszakot.)
A Tanárképzőbe kerültem, itt végeztem aztán a szolfézstanári szakot. Az egyházzene tanszakra később jutottam be kedves barátosnémmal együtt.
Különleges légköre volt ennek a tanszaknak, amelyet erősen meghatározott Dobszay tanár úr személyisége. Ő is atyaként terelgetett bennünket, igyekezve mindenkinek a legjobbat adni, amit csak lehetséges. A tanszakot bútorozta, a könyvtárat bővítette, az orgonákat megépíttette, és egyfolytában segített a pályázatok megtalálásában. Aki akart, boldogulhatott, tanulhatott, minden irányba nyitott volt, mindenkinek mutatta és törte az utat. Számomra már az is megtiszteltetés volt, hogy a szolfézskönyvek szerzőjével egy légtérben lehetek. Az a hihetetlen kreativitás, az a hatalmas zenei anyag, amiből a könyveiben szemelvényeket mutatott, a sokoldalúság és a személyében jelenlévő buldózer-erejű lendület teljesen lenyűgözött.
Emlékszem, vettünk vízforralót, hogy az órák közötti szünetekben tudjunk teázni. És persze teafű, kockacukor, citromlé is volt. Tanár úrnak minimum öt kockacukor dukált. Egyszer még azt is megbeszéltük a legnagyobb egyetértésben, hogy a rakott krumpli akkor az igazi, ha a hozzávalókat nem rétegesen tesszük bele, hanem egyforma darabokra vágva, egyszerűen fakanállal összekeverve és leöntve tejföllel. Így kell kisütni, így a legjobb.
Tiszteltem és szerettem őt is. Neki köszönhetem, hogy a gregorián zene alapjait úgy-ahogy elsajátítottam. Szendrey tanárnővel együtt különleges jelenség voltak. A Nagy Elődök-érzésem volt mindig, amikor találkoztunk. Az a szerelmes rajongás, amivel ők viseltettek a régi zenék iránt, megfertőzött engem is. (Egy szép, katolikus lánykollégiumban laktam, amit a szerzetesnők éppen frissen kaptak vissza az államtól, és ezért az ilyen elhajlottakat is bevették nagy hirtelen a lakóik közé, ha megfelelően viselkedtek. Itt hallottam először, amikor a gangon végigsétáltam, hogy "a Szűzanya sír, ha egy lány fütyül". Ennek persze egy szavát sem hittem el. Ha én lennék a Szűzanya, inkább mosolyognék, ha olyan boldog lányokat látnék, akik fütyülnek örömükben! Az viszont igaz, hogy amikor a gregorián példatár gyönyörűséges tételeit csicseregtem, vagy néha csak úgy, a magam örömére dudorásztam, senki nem csitított.)
Egy ízben a zsoltártónusok témáját húztam a félévi vizsga alkalmával. Emlékeztem én, hogy tanultunk róla. De hogy hogyan is megy? Mi is az alaphang? Vagy mit kell tudni róla? Semmi, de semmi az égadta világon nem ugrott be.
- Ne haragudjon, tanár úr, nem tudom. Húzhatok másik tételt?
- Dehogynem, tudja! - válaszolt a tanár úr. Egyszerűen nem engedte, hogy feladjam. És akkor újra megtörtént a csoda: az ő tudása egyszerűen átszállt a fejembe. Na jó, arra a pár percre csak, és természetesen csak a zsoltártónusok tekintetében. Ebben biztos vagyok. Éreztem, ahogy megnyílik az agyamban egy ajtó, és a tudás átúszik belé. Mert annyira hitt bennem: átsugallta belém a tudást.
Nem hiszem, hogy érdemes lettem volna erre a sok-sok támogató szeretetre, de az biztos: soha nem akarom elfelejteni, hogy hittek bennem, hogy egyenrangúként tekintettek rám, és főleg: nem vonták kétségbe a tehetségemet akkor sem, amikor minden jel az ellenkezőjére utalt.
A mai napon különös szeretettel gondolok rájuk.
Köszönöm, Bárdonicsek János, Győrffy István és Dobszay László Tanár Urak!
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése