Az ősz megérkezett New Yorkba.
A szokásosnál is erősebb széllel bélelve a tágas utakat. Két kezemmel tartom a kapucnimat, különben minduntalan lefújja a szél.
Talán a tegnap esti szélcsendet akarja gyorsan bepótolni, hogy kijöjjön az átlag. Persze az esti szélcsend egyáltalán nem az a kellemes nyugalom volt - inkább esőváró, páradús. A metró peronjának tetején lecsapódó pára cseppenként potyogott a nyakunkba.
Elmetróztam a Vasalóházhoz (Flatiron-building), de csak véletlenül épp ide. Bátyámmal megettünk egy igazi newyorki laposguta-pizzát. A tésztája inkább pászka-jellegű.
A téren egy koromfekete ember ül, és mint egy sámán, szinte extázisig dobol a különböző vödrök, tálak, fületlen fazekak és fém függönykarnis (vagy mi a bánat) furcsa egyvelegéből készült hangszer-kollekcióján. Időnkét előrébb taszajtja a majonézes vödröt: amíg nem dob bele valaki valamit, nincs performansz!
A Vasalónak egyébiránt eleinte magasztosabb neve volt, mivel azonban első ránézésre pont olyan formájú, hát megmaradt Flatironnak.
Nézegetem innen-onnan. Vasaló. Persze, mert New York ezen része vonalzó mentén épült. Mindenütt szabályos négyzetrács-hálózat. Egyedül a Broadway lóg ki rebellis módon, kis fokú szögben. És hát a telek drága, az a hosszúkás háromszögű terület nem maradt, nem maradhatott üresen.
A metró amúgy kisföldalatti. Ugyanolyan a hangulata, a szaga, az állomások neve ugyanúgy mozaikból kirakva a falon. Kicsit ugyan sótlan dolog, hogy egy megállót 14. utának hívjanak, de tagadhatatlan, hogy gyorsabb megtalálni így mondjuk az 57.-et, ahol lakunk. A metró vezetője mondja be a megállóneveket. Próbálja csak meg valaki született magyar nyelvvel kiejteni a "next station 23. Street"-et! Selypítők és pöszék előnyben!
Maga a metrószerelvény egy hosszú hámozott konzerv. Fantáziátlan formájú. Alig-világított. És nagyon koszos és mindenütt ragadós. (Bár a színvilága alapján lehet, hogy tisztán is koszosnak látszik.)
A földalatti hálózat nemcsak bonyolult, de teljesen egybefüggő is lehet, mert amikor a Brooklyn hídról visszafele jöttem, valami átépítés miatt teljesen kevert útvonalon haladt a metró. Legalább három metróvonal állomásain keresztül. És jó hosszan. És lassan.
Ma főleg NewYorkGPS-t használtam, azaz a helyieket kérdezgettem, ha már nem találtam, merre menjek. Tetszik, hogy aki nem tudja, az megmondja: bocs, nem tudom. Ezzel megmentve attól, hogy egy sejtelem alapján kóvályogjak. A rendőrök rögtön tudták.
Ahogy leértem a metróba, nagy erőkkel nekifogtam keresni, honnan indul az én járatom. Mert ugyanarról a peronról indulhat ám a másik égtájak felé is akár a szerelvény. Nézelődök, látom, az egyik vágányon szerelőjármű vesztegel, rajta egy tipikus afroamerikai várakozik a dolgára láthatósági mellényben. Egyszer csak lekászálódik a járgányról, mellém lép, és végtelenül finom, kedves hangon így szól: Manhattan-be mennél? Ezen az állomáson sajnos most arrafelé nem áll meg a metró. Menj a másik irányba egy megállót, ott át tudsz szállni.
Megköszöntem.
Aztán később láttam, hogy mások is épp ilyen udvariasan segítenek a tanácstalanoknak, legyen bár turista vagy helyi nyugdíjas kínai nénike.
Megígértem a nagyfiamnak, hogy a kínai negyedet meglátogatom - szigorúan az ő kedvéért.
Ahogy beértem a terület szélére, egy testes emberekből álló koromfekete nagycsaládot kellett valahogy megkerüljek. Nagyon szépen beszéltek franciául. Egy jelenség volt.
Az utcákon nem sok hely marad a járdán az árusoktól. Furcsa gyümölcsök-zöldségek halmai, serpenyős mérlegek, szárított zöldségek és gombák között lavíroztam. Meg persze a kihagyhatatlam I♡NY cuccok között.
A tenger kincsei között is meglepett az a bolt, ahol szinte csak rákot lehetett kapni. De azt minimum húszfélét. Még éltek, bár jegelve kissé lassú volt a mozgásuk.
Brooklyn hídja csalódást okozott, de talán csak azért, mert rosszul választottam időpontot. Szombat reggel szerettem volna menni, de akkora szél volt, hogy még az út elején visszafordultam. Aztán déltájt kisütött a nap. Így mégiscsak nyakamba vettem a várost. Ám a többiek is mind pont így gondolhatták, és valószínűleg a hídon volt az aznap délelőtti embersereg, meg a délutáni, megfejelve a holnapi maratonra érkezőkkel. Millió fénykép készült a hídon csak azalatt az idő alatt is, amíg rajta voltam.
Hajamat cibálta a szél. Pedig már a sálat is körbetekertem a fejemen. De azért szép volt ám. Csak nem annyira felemelő, mint vártam.
(Miket írtam még?)
A szokásosnál is erősebb széllel bélelve a tágas utakat. Két kezemmel tartom a kapucnimat, különben minduntalan lefújja a szél.
Talán a tegnap esti szélcsendet akarja gyorsan bepótolni, hogy kijöjjön az átlag. Persze az esti szélcsend egyáltalán nem az a kellemes nyugalom volt - inkább esőváró, páradús. A metró peronjának tetején lecsapódó pára cseppenként potyogott a nyakunkba.
Elmetróztam a Vasalóházhoz (Flatiron-building), de csak véletlenül épp ide. Bátyámmal megettünk egy igazi newyorki laposguta-pizzát. A tésztája inkább pászka-jellegű.
A téren egy koromfekete ember ül, és mint egy sámán, szinte extázisig dobol a különböző vödrök, tálak, fületlen fazekak és fém függönykarnis (vagy mi a bánat) furcsa egyvelegéből készült hangszer-kollekcióján. Időnkét előrébb taszajtja a majonézes vödröt: amíg nem dob bele valaki valamit, nincs performansz!
A Vasalónak egyébiránt eleinte magasztosabb neve volt, mivel azonban első ránézésre pont olyan formájú, hát megmaradt Flatironnak.
Nézegetem innen-onnan. Vasaló. Persze, mert New York ezen része vonalzó mentén épült. Mindenütt szabályos négyzetrács-hálózat. Egyedül a Broadway lóg ki rebellis módon, kis fokú szögben. És hát a telek drága, az a hosszúkás háromszögű terület nem maradt, nem maradhatott üresen.
A metró amúgy kisföldalatti. Ugyanolyan a hangulata, a szaga, az állomások neve ugyanúgy mozaikból kirakva a falon. Kicsit ugyan sótlan dolog, hogy egy megállót 14. utának hívjanak, de tagadhatatlan, hogy gyorsabb megtalálni így mondjuk az 57.-et, ahol lakunk. A metró vezetője mondja be a megállóneveket. Próbálja csak meg valaki született magyar nyelvvel kiejteni a "next station 23. Street"-et! Selypítők és pöszék előnyben!
Maga a metrószerelvény egy hosszú hámozott konzerv. Fantáziátlan formájú. Alig-világított. És nagyon koszos és mindenütt ragadós. (Bár a színvilága alapján lehet, hogy tisztán is koszosnak látszik.)
A földalatti hálózat nemcsak bonyolult, de teljesen egybefüggő is lehet, mert amikor a Brooklyn hídról visszafele jöttem, valami átépítés miatt teljesen kevert útvonalon haladt a metró. Legalább három metróvonal állomásain keresztül. És jó hosszan. És lassan.
Ma főleg NewYorkGPS-t használtam, azaz a helyieket kérdezgettem, ha már nem találtam, merre menjek. Tetszik, hogy aki nem tudja, az megmondja: bocs, nem tudom. Ezzel megmentve attól, hogy egy sejtelem alapján kóvályogjak. A rendőrök rögtön tudták.
Ahogy leértem a metróba, nagy erőkkel nekifogtam keresni, honnan indul az én járatom. Mert ugyanarról a peronról indulhat ám a másik égtájak felé is akár a szerelvény. Nézelődök, látom, az egyik vágányon szerelőjármű vesztegel, rajta egy tipikus afroamerikai várakozik a dolgára láthatósági mellényben. Egyszer csak lekászálódik a járgányról, mellém lép, és végtelenül finom, kedves hangon így szól: Manhattan-be mennél? Ezen az állomáson sajnos most arrafelé nem áll meg a metró. Menj a másik irányba egy megállót, ott át tudsz szállni.
Megköszöntem.
Aztán később láttam, hogy mások is épp ilyen udvariasan segítenek a tanácstalanoknak, legyen bár turista vagy helyi nyugdíjas kínai nénike.
Megígértem a nagyfiamnak, hogy a kínai negyedet meglátogatom - szigorúan az ő kedvéért.
Ahogy beértem a terület szélére, egy testes emberekből álló koromfekete nagycsaládot kellett valahogy megkerüljek. Nagyon szépen beszéltek franciául. Egy jelenség volt.
Az utcákon nem sok hely marad a járdán az árusoktól. Furcsa gyümölcsök-zöldségek halmai, serpenyős mérlegek, szárított zöldségek és gombák között lavíroztam. Meg persze a kihagyhatatlam I♡NY cuccok között.
A tenger kincsei között is meglepett az a bolt, ahol szinte csak rákot lehetett kapni. De azt minimum húszfélét. Még éltek, bár jegelve kissé lassú volt a mozgásuk.
Brooklyn hídja csalódást okozott, de talán csak azért, mert rosszul választottam időpontot. Szombat reggel szerettem volna menni, de akkora szél volt, hogy még az út elején visszafordultam. Aztán déltájt kisütött a nap. Így mégiscsak nyakamba vettem a várost. Ám a többiek is mind pont így gondolhatták, és valószínűleg a hídon volt az aznap délelőtti embersereg, meg a délutáni, megfejelve a holnapi maratonra érkezőkkel. Millió fénykép készült a hídon csak azalatt az idő alatt is, amíg rajta voltam.
Hajamat cibálta a szél. Pedig már a sálat is körbetekertem a fejemen. De azért szép volt ám. Csak nem annyira felemelő, mint vártam.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése