Harsány csönd közepén ülve hagyom, hogy hasson rám a Város.
Akik megtervezték, egy hatalmas parkot álmodtak bele, hogy az itt élő szegényebb munkáscsaládoknak is legyen módja természetes környezetben kipihenni fáradalmait.
Ülök a víz fölött, egy védett öblöcske fedett padján, és elképzelem az embereket, akiknek a fejében ez az ötlet megfogant. Egy hatalmas Városliget és Margit-sziget egyben.
Picit szélesebb utakkal: az autósforgalom mellett biciklisáv, a biciklisáv mellett külön sáv a futóknak, azon belül járda a sétálóknak, azon belül egy még járdább járda, gondolom, hogy mindenki elférjen, amikor az egész város itt keresi a megpihenést.
És picit nagyobb léptékkel. A fák is több teret engednek egymásnak.
Ülök a tó vize fölött a hajnali eső után is száraz padon és a reggeliző kacsákat bámulom.
Ezek a fák itt szinte mind ismerősök. Tudnom kéne, de nem tudom: vajon ezeket is az Óhazából hozták? Vagy annyira meggyúrta már az Ember a Földet, hogy az itteni fapopuláció terjedt el nálunk? (Jaj-lebuktam-földrajzból-is.) Mindenesetre ismerősek. Mintha otthon lennék.
A felelősségen gondolkozom. A mások iránt érzett (vezetői) felelősségen. Voltak ezek az emberek, akiknek fontosak voltak az itt dolgozók, az ő testi-lelki rekreációjuk. Voltak, akik megtervezték. Voltak, akik kivitelezték. És vannak, akik gondozzák.
Többszáz futó mellett baktattam ide. Minden korosztály, minden méret. (Kicsit sajnálom is, hogy nem tudok futni.)
Hátradőlök a padon, és nézem a vén fát. Girbegurba ágain végigfutva megpihen a szem. Egyszercsak elválik a sötét törzstől egy árny: apró mókus fut le nesztelenül rajta. Utána egy másik. Felegyenesedek - ijedten szaladnak vissza. Pár perc múlva csendes hancúrozással újra előfutnak.
Nézem a sziklatömböket, a szép köveket, amelyekből az utat készítették. Valószínűleg a tervező tervei alapján. Eldugott kis kuckó, de a "jóvanazúgy" nem kerítette hatalmába a készítőit. Perfekt.
A fodrozódó vízzel együtt rezeg a szívem. Szinte fáj a boldogság.
Időközben felkelt a nap. Az őszi színekben pompázó fák újra eszembe juttatják azt a gondosságot, amivel ez az arborétum készült. Gyönyörűen mutatnak együtt a sárga, bordó, barna, zöld árnyalatai.
Egyszemélyes kis takarítóautó áll meg az úton. A vezetője kiugrik, fogja a söprűt, és magától értetődően, serényen munkához lát. Nem noszogatja senki. Dolgozik. Ez a dolga.
És ez nyűgöz le. Ezt szeretném valahogy kapszulában hazamenekíteni és otthon mindenkit megfertőzni vele: dolgozni lehet örömmel is. Minden munkát. Mert tényleg az visz előre. Aki itt boldogulni akart, mind keményen dolgozott. Ami akadt. Aztán följebb, egyre följebb jutott. A panaszkodás hiánya tette azzá Amerikát, ami. Amikor úgy valósítja meg az ember az álmát, hogy a másikénak is teret ad. És hisz a Közös Jövőben.
Szépséget vadászó fotósok és kutyasétáltatók között baktatok vissza. Kár, hogy nem hoztam a telefonomat. A töltőn maradt. Most nem tudom megmutatni ezt a hajnali hangulatot.
Színes levélcsokromra mutatva egy afroamerikai rendőr szól rám. Meglepődök. Talán nem szabad itt levelet gyűjteni? Mivel nem értettem elsőre, mit mond, hát türelmesen, mosolyogva, óvóbácsis hangon, lassan tagolva megismétli: "Látom, szeretnél még szép leveleket gyűjteni. Nyugodtan tedd, de a másik oldalon. Itt jöhetnek autók is."
..............
Amerikai kisiskolások. Éppen a cirkuszból igyekeznek hazafele. Takaros kis egyenruhában. Egy egész iskolára való csimota. A tanítók melett a szülők is segítenek. Fegyelmezetten közlekedik mind. Mikor megállnak, egyikük odabújik az apukájához, s mivel így esik kézre, átkarolja a combját. Apuka otthonos mozdulattal simogatja a kis buksit, pici hátat. Amúgy ő is alacsony, rasztás hajában bordós fonatok.
Elnézem őket, átmelegszik a szívem.
Egy sarokkal arrébb tinik igyekeznek a játszótérre. Egyikük kosárlabdát pattogtat. A labda irányt téveszt, az átépítés miatt szögesdróttal körülkerített ház előkertjèbe pottyan. A tanár a fejét csóválja : Mit gondolsz, hogy szedjük ki a kerítés mögül?
Nincs dühroham, hülye-vagy-fiam, mit-képzelsz-magadról. Keressük meg a megoldást!
Nem vártam végig, de jólesett hallani-látni.
.........
(Miket írtam még?)
Akik megtervezték, egy hatalmas parkot álmodtak bele, hogy az itt élő szegényebb munkáscsaládoknak is legyen módja természetes környezetben kipihenni fáradalmait.
Ülök a víz fölött, egy védett öblöcske fedett padján, és elképzelem az embereket, akiknek a fejében ez az ötlet megfogant. Egy hatalmas Városliget és Margit-sziget egyben.
Picit szélesebb utakkal: az autósforgalom mellett biciklisáv, a biciklisáv mellett külön sáv a futóknak, azon belül járda a sétálóknak, azon belül egy még járdább járda, gondolom, hogy mindenki elférjen, amikor az egész város itt keresi a megpihenést.
És picit nagyobb léptékkel. A fák is több teret engednek egymásnak.
Ülök a tó vize fölött a hajnali eső után is száraz padon és a reggeliző kacsákat bámulom.
Ezek a fák itt szinte mind ismerősök. Tudnom kéne, de nem tudom: vajon ezeket is az Óhazából hozták? Vagy annyira meggyúrta már az Ember a Földet, hogy az itteni fapopuláció terjedt el nálunk? (Jaj-lebuktam-földrajzból-is.) Mindenesetre ismerősek. Mintha otthon lennék.
A felelősségen gondolkozom. A mások iránt érzett (vezetői) felelősségen. Voltak ezek az emberek, akiknek fontosak voltak az itt dolgozók, az ő testi-lelki rekreációjuk. Voltak, akik megtervezték. Voltak, akik kivitelezték. És vannak, akik gondozzák.
Többszáz futó mellett baktattam ide. Minden korosztály, minden méret. (Kicsit sajnálom is, hogy nem tudok futni.)
Hátradőlök a padon, és nézem a vén fát. Girbegurba ágain végigfutva megpihen a szem. Egyszercsak elválik a sötét törzstől egy árny: apró mókus fut le nesztelenül rajta. Utána egy másik. Felegyenesedek - ijedten szaladnak vissza. Pár perc múlva csendes hancúrozással újra előfutnak.
Nézem a sziklatömböket, a szép köveket, amelyekből az utat készítették. Valószínűleg a tervező tervei alapján. Eldugott kis kuckó, de a "jóvanazúgy" nem kerítette hatalmába a készítőit. Perfekt.
A fodrozódó vízzel együtt rezeg a szívem. Szinte fáj a boldogság.
Időközben felkelt a nap. Az őszi színekben pompázó fák újra eszembe juttatják azt a gondosságot, amivel ez az arborétum készült. Gyönyörűen mutatnak együtt a sárga, bordó, barna, zöld árnyalatai.
Egyszemélyes kis takarítóautó áll meg az úton. A vezetője kiugrik, fogja a söprűt, és magától értetődően, serényen munkához lát. Nem noszogatja senki. Dolgozik. Ez a dolga.
És ez nyűgöz le. Ezt szeretném valahogy kapszulában hazamenekíteni és otthon mindenkit megfertőzni vele: dolgozni lehet örömmel is. Minden munkát. Mert tényleg az visz előre. Aki itt boldogulni akart, mind keményen dolgozott. Ami akadt. Aztán följebb, egyre följebb jutott. A panaszkodás hiánya tette azzá Amerikát, ami. Amikor úgy valósítja meg az ember az álmát, hogy a másikénak is teret ad. És hisz a Közös Jövőben.
Szépséget vadászó fotósok és kutyasétáltatók között baktatok vissza. Kár, hogy nem hoztam a telefonomat. A töltőn maradt. Most nem tudom megmutatni ezt a hajnali hangulatot.
Színes levélcsokromra mutatva egy afroamerikai rendőr szól rám. Meglepődök. Talán nem szabad itt levelet gyűjteni? Mivel nem értettem elsőre, mit mond, hát türelmesen, mosolyogva, óvóbácsis hangon, lassan tagolva megismétli: "Látom, szeretnél még szép leveleket gyűjteni. Nyugodtan tedd, de a másik oldalon. Itt jöhetnek autók is."
..............
Amerikai kisiskolások. Éppen a cirkuszból igyekeznek hazafele. Takaros kis egyenruhában. Egy egész iskolára való csimota. A tanítók melett a szülők is segítenek. Fegyelmezetten közlekedik mind. Mikor megállnak, egyikük odabújik az apukájához, s mivel így esik kézre, átkarolja a combját. Apuka otthonos mozdulattal simogatja a kis buksit, pici hátat. Amúgy ő is alacsony, rasztás hajában bordós fonatok.
Elnézem őket, átmelegszik a szívem.
Egy sarokkal arrébb tinik igyekeznek a játszótérre. Egyikük kosárlabdát pattogtat. A labda irányt téveszt, az átépítés miatt szögesdróttal körülkerített ház előkertjèbe pottyan. A tanár a fejét csóválja : Mit gondolsz, hogy szedjük ki a kerítés mögül?
Nincs dühroham, hülye-vagy-fiam, mit-képzelsz-magadról. Keressük meg a megoldást!
Nem vártam végig, de jólesett hallani-látni.
.........
- Akkora itt a hangzavar, dudálás, autók motorzúgása, járókelők ricsaja meg az építkezések dübörgése, hogy nem csoda, hogy az ítéletnapi trombitát nem hallani. Én is véletlenül vettem észre a szegény angyal próbálkozásait.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése